(hangjelzés, kottaírás, kottázás). Az a szemléltető jegyírás, melyet
H.-nak nevezünk, hangviszonyok grafikus ábrázolása azon zeneesztétikai
szimbolizálás alapján, mely a nagyobb rezgésszámú hangot , a
kisebb rezgésszámú hangot mélyebb hangnak mondja, s mely a dallam
irányát vízszintes, a hangzat helyzetét függőleges vonalúnak
nevezi. Eszerint a H, a dallamhangokat vízszintesen fekvő vonalakon és
az ezek közti vonalközökön jelzi balról-jobbra haladó egymásutánban a
megfelelő kottaérték-jelzőkkel (kottákkal), az egyszerre megszólaló
hangokat pedig pontosan egymás alá (fölé) sorakoztatja úgy, hogy
ugyanazon (elképzelt) függőlegesbe esnek bele. A vízszintes vonalakat
és vonalközöket úgy használják, hogy mélyebb hang jegye alacsonyabban
fekvő vonalra (-közbe) kerül, magasabb hang jegye följebb fekvő vonalra
(-közbe) kerül s egy-egy szomszédos vonal és vonalköz távolsága: a
diatonikus hangsor két szomszédos hangjának távolságát jelzi
(szekund-hangközt). Hogy pontosan tudjuk, mely vonal mely
hangmagasságnak feled meg, kulcsot helyeznek a vonalrendszer egy-egy
különálló ötvonalas részlete elé; ilyen kulcsok már a 10. század óta
használatosak s eredetileg hangnév-betűt (f, c) ábrázoltak arra a
vonalra ráhelyezve, mely az illető hang magasságát képviselte.
Különféle kulcsokra azért van szükség, hogy a különböző hangmagasságú
(regiszterű) szólamok lejegyzésekor ne legyen szükség túlsok
segédvonalra s hogy az egyező fekvésű szólamoknak egyező - a többitől
különböző - kottakép feleljen meg. (L. Kulcs.) Ezért nem használható az
un. laikusvezérkönyv (Laien-Partitur), melyben csak g-kulcs szerepel
(oktávkülönbségekkel). A ritmusviszonyok jelzésére használt különféle
hangjegyek szintén szemléletesek: hosszabb értékek jelei nehézkesebb
alakúak, rövidebb értékek jelei könnyedebb alakúak (zászló), ékesítések
jelzésére vagy parányi kóták vagy az ékesítés hangvonalát ábrázoló
mozgásjelek (neumák) szolgálnak. Egyes értékcsoportok értékvonallal
egybekapcsolhatók, egymással összekötött hangok jegyeit ligatúra-jellel
(ívvel) látják el, a felényi értékével meghosszabbított kotta mellé
pont kerül, nyomatékosan játszandó hang jeléhez éket tesznek, jól
kitartandó hang fölé vonalat -, rövidített hang fölé pontot, az erősség
fokozását @ jelzi stb. stb. Kevésbé szemléletesek a módosítójelek és
Hába új jelei negyedhangos távolságok föltüntetésére (@ negyedhangos
fölemelésre, @ negyedhangos leszállításra). Nem adnak grafikus
szimbólumot a hangnemelőjegyzések és az olasz (stb.) nyelvű előadási
utasítások sem; de úgy az előjegyzések geometriai alakja, pl. @, mint a
rövidített utasítások, pl. sf, cresc. stb. a zenész számára megszokás
alapján éppoly jelszerűek, mint maguk a szemléltetd rajzjelek. E H.
esztétikai szimbolisztikája az, ami fölébe emeli minden betű-H.-nak,
szám-H.-nak, vagy fogásjelző H.-nak, aminő a tabulatúra (l. o.) is
volt. A H. legrégibb fajtája valószínűleg a betűkottaírás (l. o.);
ilyennel éltek a keleti népek, a görögök s egy fajtája a középkorban is
használatban volt az indusok között. A korai középkor neumái (l. o.),
az ótestamentumi héber akcentus-jelekhez, neginákhoz hasonlóan csak a
hang mozgásának irányát jelezték, pontos intervallumok nélkül. A H. új
típusa e neu máknak s a betűkottaírás jeleinek kombinációjából alakult
ki a 11. században, mikor Arezzoi Guido (l. o.) nyomán négy
hangjegyvonalra kezdték alkalmazni a régi jeleket s mikor a már
régebben használatos f és c-kulcsokkal jelentésüket is egyértelművé
tették. Míg a bizánci H. (I. Görög zene) a középkor folyamán egyre
bonyolultabb rendszert alkotott, a nyugati hangjegyírás egyre
egyértelműbb s világosabb formák felé törekedett: a 12. században a
csak hangmagasság vagyis dallamvonal-jelzésre alkalmas korálkotta (l.
o.) mellett kialakul a menzurális hangjegyírás (l. o.) gyakorlata, mely
az egyes hangok időtartamát is jelezni tudja. A 14. század Ars
novájában (l. o.) már feltűnik az ütemjelzések bonyolult rendszere is,
mely egészen a 17. századig, a mai ütemrendszer és taktusjelzés
állandósulásáig, uralkodó helyet foglalt el a H. történetében. A 15.
században megkezdődik a hangjegynyomás is, először kettős típusa
rendszerrel (Hahn 1476, Scotus, Reyser), majd fatábláról (Burtius
Musices opusculum-a, Bologna 1487, Tinódi Cronicá-ja, Kolozsvár 1554) s
fémlemezről is (Antiquis 1516); 1501, már menzurális
hangjegynyomtatvány jelenik meg Velencében (Petrucci) s 1525. Párizsban
feltalálják. a szétszedhető; egyszerű kottatípust (P. Haultin,
Attaignant kiadv: 1530, - hasonlóan később G. I. Breitkopf Lipcsében
1755). Verovio (1586) a rézmetsző-technikát állítja a hangjegynyomás
szolgálatába (így adják ki Bécsben 1711. Esterházy Pál Harmonia Coelestisét is). A litográfia feltalálása A. Senefelder nevéhez
fűződik (1799). A hangszeres irodalomnak elterjedt H.-módja a 16-17.
században a tabulatúrák (l. o.) többféle sajátos típusa, melyek szám-
és betűjelzést állítanak a hangjelzés szolgálatába (olasz, német és
francia lant-tabulatúra, orgonatabulatúra, [Magyarországon is
elterjedt], gitártabulatúra). Mellettük másféle írásmódok is
használatosak: a 18. század magyar kollégiumi daloskönyvei például az
egyszisztémájú kóruspartitúra sajátságos jelzésmódját őrizték meg. ?
Mai hangjegyírásunk végleges formájában a lg. század első felében
alakult ki; hangjegyek, ütemjelzés, taktusvonalak, előjegyzés ekkor
nyerik mai értelmüket. V. ö. J. Wolf: Gesch. der Mensuralnotation 1904,
Handbuch der Notationskunde (2 kötet, 1913-19), Die Tonschriften 1924
és Mus. Schrifttafeln 1922, H. Riemann: Notenschrift u. Notendruck 1896
és Stud. zur Gesch. der Notenschrift 1878, David-Lussy: Histoire de la
notation musicale 1882, G. Gasparini: Storia delta semigrafia musicale
1906, A. Williams: Story of notation 1903, R. Molitor: Der Werdegang
der Musiknoten 1928. L. még Paleográfia, Ütemjelzés, Szünet. _- A H.
reformjaira és a H.-t illető reformtörekvésekre nézve v. ö. H. Sacher:
Unsere Tonschrift (1903) és F. Diettrich-Kalkhoff: Geschichte der
Notenschrift (1907). Liszt Ferenc újítása, mely abban állt, hogy
hangnemkőzi tonalitású darabokat - egyes régebbi romantikus
zenerészletek (főként kidolgozási részek) mintájára - olykor nem látott
el hangnemelőjegyzéssel, ma már csaknem általánosan átment az új zene
gyakorlatába, úgyszintén Bartók Béla módosítójel-használata is, mely
abban áll, hogy feloldó (helyreállító) jelet csak akkor alkalmaz, ha
oly taktusban kíván törzshangot jegyezni, melyben előzőleg- ugyanazon
magasságú törzshang már módosítva előfordult. Némely újabb
kontrapunktistánál a ritmikus alakzatok (triolák, quartolák stb.)
számjelzése - a régebbi praxishoz hasonlóan - e figurák gyakori szabad
használata következtében, következetesen elmarad (pl. Hindemith op. 16.
finálé). V. ő. még Melos VI. 4. és 5. (Kuznitky) stb.
Forrás: Zenei lexikon
Kapcsolódás
Magyar
Angol
Német