hanglétra, skála (scala lat. a. m. lépcsőfok) keletkezik, ha valamely
dallam hangjait - két-két legközelebbi, egyező kvalitású hang közé -
magasság szerint sorba rakjuk; H. tehát a hangok (közös hangnembe
tartozó hangok) meghatározott lépcsőnként való tiszta (módosítás
nélküli) egymásutánja. Ha a H.-t a hangrendszer egész területén
végigvisszük, megkapjuk az illető H. hangkörzetét; ha csupán egy
oktávnyi terjedelmét vesszük, megkapjuk a H. teljes mintáját,
modelljét; ha kisebb részletét vesszük, H.-töredéket, H.-részletet
kapunk. A H. hangkörzete az un. teljes H.; a H. modelljét többnyire az
un. alaphangból, a dallam megnyugvó, lezáró hangjából szokták
kiindítani (l. Hangfokok); a H.-töredékek nevei vagy hangköznevek (pl.
a H. első terce) vagy húrszám-nevek (a régi görög zeneelméletből), u.
m. tetrachord (négyhangnyi H.-rész), hexachord (hathangnyi H.-rész)
stb. Különböző melódiák egyazon kultúrán belül is többféle H.-ra
vezethetők vissza; a különbségeket aszerint határozzák meg, miféle
más-más hangközök támadnak a H. alaphangja és többi hangja közt
(hangfajok, l. o.). Egyszólamú zenében (mint a gregorián) e különbségek
a hangfajok különbségeit is magukban foglalják, mivel ott a H. magát a
tonalitást is jellemzi (l. Egyházi hangnemek). Többszólamú zenében a
hangnemi különbségek igen gyakran nem esnek össze a H.-beli
különbségekkel; itt a H.-oknak' két fő-csoportja támad, aszerint, hogy
alaphangjuktól véve kis vagy nagy tercűk van, - előbbiek a moll- H.-ok,
utóbbiak a dúr-H.-ok (l. Hangnem.). Bármely H. áthelyezhető
(transzponálható) a hangrendszer más hangkvalitására, anélkül, hogy
építkezésének jellege megváltoznék; ilyen áthelyezéskor nem a H.,
illetve hangnem változik; hanem a tonalitás. (Míg a nyugati zene
hangsorai a gyakorlatban - kimutathatólag a középkor vége óta -- egyre
határozottabb harmóniai értelmet nyertek, a keleti népzenék - a régi
magyar népzene is - s az ókor zenekultúrái a H.-okat tisztán melodikus,
értelemben fogják fel.). A legtöbb H- megegyezik abban, hogy
alaphangjától számítva tiszta quint hangköze van, vagyis az ember
dallamérzéke a hangrokonság ősi törvényei szerint alakul. Igen ritka az
olyan H., melyben az alaphang quintje nem tiszta quint (pl, egy román
népdal H.-a Bartók gyűjtésében: e, f, g, asz, b, cesz. desz, e). Nem
annyira, mint az alaphang quintje, de szintén igen általános az
alaphangtól tiszta-quart távolságú H.-hang közössége. Alaphang, ennek
tiszta-quintje és tiszta-quartja a legtöbb H. szilárd hangjai, legfőbb
fix pontjai, un. főhangjai, alappillérei; ezeken nyugszanak már a
legrégibb, un. pentatonikus H.-ok is, úgyszintén a tetrachord-,
hexachord-rendszerek és számos egyházi hangsor. A primitív vagy
egzotikus H.-okban is gyakran megtalálhatók, halár ezekben aránylag
legtöbb a normától való eltérés. A diatonikus (l. o.) H.-ok
származástana a zenepszichológiába vág: e tudomány kimutatja, hogy
legjobban összeolvadó (legrokonabb) hangoknak a tiszta-oktáv, majd a
tiszta-quint távolságú hangokat érzi a legtöbb kulturzóna zenei
gyakorlata. A H. fix fokai tehát nem önkényes találmányok, hanem az ősi
zeneérzékből folynak. E pszichológiai igazságnak fizikai háttere az,
hogy valamely alaphang akusztikai felhangsorában szintén az oktáv- és
quinttávolságú részhangok a legelsők, vagyis legerősebbek (l. Hang és
Felhangok). Ha valamely alaphang 2., 3., 4. és 5. részhangját (az
elsőrendű részhangokat) vesszük, hozzá a dominánshang és a
szubdominánshang elsőrendű részhangjait s e hangokat sorba rakjuk:
diatonikus (természetes) dúr-H.-t kapunk (pl. c alaphangon: c, d, e, f,
g, a, h, c). Megfordítva: ha a H.-beli alaphangot, dominánshangot és
szubdominánshangot külön-külön, mint három-három különböző akusztikai
alaphang közös elsőrendű részhangját vesszük, pl. @ akkor ezt a skálát
kapjuk: @ (L. Harmóniai dualizmus.) Minél több hangköz van a H.
alaphangja és a H. többi tokai között s minél közelebbi rokonságban
állnak vele ezen fokok, annál erősebb a H. dúrjellege. Minél több alsó
nagyhangköze (vagy felső kishangköze) van a H. alaphangjának s minél
közelebbi rokonai ezek a fokok, annál erősebb a H. molljellege. A
legerősebben dúrjellegű H. az un. fríg-H. Természetes dúr és fríg-H.
egymásnak pontos megfordítása (hangközeik fordított irányban
ugyanazok). Minden diatonikus H. két tetrachordból áll, milyek
felépítése egyező vagy különböző; egyező tetrachordokból áll az utóbb
említett két H.-on kívül még a dór vagy dúrmoll H.: @ és az egyik
molldúr H.: @ Ha az un. harmonikus (összhangzati) moll-H. 4. foka
fölfelé alterált, az u. st. magyar-H. (helyesebben inkább cigány- H.)
keletkezik, pl. c, d, esz, fisz, g, asz, h, c. Ennek is van hét egyező
(de egymásba nyúló) tetrachordja: a 2-5. és az 5-8, (1) fokig terjedő.
Alaphang nélkül nincs H. Az un. egészhangú skála, (l. o.) semleges
tonalitású, hat hangból áll és csak a temperált hangrendszeren belül
lehetséges, mivel benne az enharmonikus hangok különbsége elesik.
Helyesebb volna egészhangú nevezni; ilyen összesen csak
kettő lehetséges, egymástól félhangnyi távolságban. Ha valamely
diatonikus H. egészhangtávolságait a közbeeső félhangokkal áthidaljuk:
kromatikus menet vagy kromatikus sorozat keletkezik. A hangok oly
egymásutánja, melyben a kromatikus menet hangjai a maguk enharmonikus
megfelelőivel együtt jelenvannak: enharmonikus sor. L. még Akusztika és
Pszichológia. Idegen kultúrák H.-aira nézve v. ö. L. Riemann: Über
eigentüml. bei Natur- u. orientalischen Kulturvölkern vorkommende
Tonreihen 1899, Chilesotti: Le scale arabo-persiane e indú (Sammelb. d.
I. MG. 1901-02), Strangways: The Hindu scale (u. o. 1907-08),
Wallaschek: Die Entstehung der Skala (lélektani vonatk., Sitzungsber.
der kais. Akad. d. Wissensch., Wien 1899), E. Groven: Naturskalaen
(Skien, 1927), A. Mendelssohn: Tonleiter und Kirchentonarten
(Smends-Festschr. 1927). Molnár.
Forrás: Zenei lexikon
Kapcsolódás
Magyar
Angol
Német