Hangsúly

a nyelvben valamely szó meghatározott szótagának kiemelése a többiekkel szemben, a hangnak erősbítése vagy magasbítása által vagy mindkét eszköz által egyidejüleg. A H. vagy a szónak egyik meghatározott szótagához kötött, ugy hogy a nyelvnek valamennyi szava egy s ugyanazon módon van hangsúlyozva, mint a magyarban és csehben, melyek mindig az első szótagot hangsúlyozzák, a lengyelben, mely az utolsóelőttit, a németben, mely mindenütt a gyökérszótagot hangsúlyozza; vagy pedig mozgó a H., azaz valamely szó különböző alakjaiban vagy egy s ugyanazon tő különböző származékaiban különböző hangsúlyozott szótagok lehetnek, p. a latinban ámor (szeretet), de a genetivusban amóris. Változó hangsúlyu nyelvek ezenkivül a görög, szanszkrit, orosz stb. A H. változásának s mozgásának szabályai egyes nyelvekben nagyon különbözők. A H. össze nem tévesztendő a szótagnak időmértékével: hosszuságával, illetőleg rövidségével (quantittas). A H. megjelölésére egyes nyelvekben különféle jegyek (hangjelek, ékezetek) s jelölési rendszerek vannak használatban: legismeretesebbek a görög nyelvészek által használtak, melyeket a latinok is elfogadtak (acutus, gravis, circumflexus.) Ezen jegyeket ujaban más célokra is használják; igy a magyarban s csehben az acutus (éles ékezet) a hangzónak hosszu voltát fejezi ki. A szó-H.-on kivül van még egy ugynevezett modant-H. is, mely a mondat valamely szavát a többi szóval szemben épp ugy kiemeli, mint a szó-H. az egyik szótagot a többivel szemben. V. ö. Balassa József, Hangsúly a magyar nyelvben (Nyelvtud. Közlemények, 21 köt.), Fogarasi János, A hangsúlyról vagyis nyomatékról a magyar nyelvben (magyar Akadémiai Értesítő, a nyelv - és széptud. osztály közlönye, Pest 1860).

H. a zenében szorosan összefügg az időmértéki beosztással (taktus). Minden taktus-nemnek megvan a maga konvencionális hangsúlya, melytől azonban számtalan esetben eltérni szokott ugy a zeneszerző, mint az előadó. Bevett szokás s általános szabály, hogy a páros, de egyenértékű hangjegyekre támaszkodó ütenyben a H. mindig a kettős felosztás első kezdő hangjegyére esik. A 4/4-es ütenyben tehát az elsőre és a harmadikra, a 2/4-es ütenyben az elsőre, a 12/8-os ütenyben, mely voltaképen nem egyéb, mint a négy negyednek 3-3 nyolcadravaló osztása négy zöngecsoportban, az első harmadik csoport kapja a hangsúlyt. Ugyanily eljárás alá esik a 6/8-os ütenyben is, mely szintén nem más, mint a két negyednek 3-3 nyolcadra, mint egységre való felosztása. A páratlan egyenértékü hangjegyekre támaszkodó ütenynemeknél a H. mindig az első zöngét illeti. Megjegyzendő, hogy a kinyujtott ütenynemeknél, minők a három félkottás, három egész kottás stb. rendesen az a hangsúlyi szabály az uralkodó, mely a kevesebb értékre redukálható páratlan ütenynemeknél. A zenében még számos mindenféle kombinációju ütenyben uralkodik, melyek külön-külön hangsúlyt igényelnek ugyan, de az alapelvet mindig a fentiekre vonatkozó hangsúlyozás képezi. A zenei H. azonban távolról sem szorítkozik mindig az általánosan szabályoshoz, sőt legtöbb esetben eltérés történik tőle a zeneiró intenciója és gyakran szeszélye szerint elannyira, hogy a szabályostól éppen ellenkező hangsúlyozásra fekteti a súlyt. Minél több hangszer működik együttesen, annál kiterjedtebb s művészetileg bonyolultabb. Dinamikai szempontból többféle fajra oszlik. Hol csak egyes zöngék, hol meg egész zöngecsoportok esnek hangsúlyozás alá. Van továbbá dallami, ritmikai s harmoniai, nemkülönben frazirozási s metszeti (caesura) H. A dallami hangsúly (főleg szózenében) ismét eloszlik általános és nemzetiségi hangsúlyra. Ez utóbbi minden nemzeti nyelvvel szemben különféleképen, mint szó-, metszeti vagy körmondati hangsúly érvényesül.

Forrás: Pallas Nagylexikon