(gör. Organon, lat. Instrumentum), az emberi hang
mesterséges utánzására szolgáló készülék. Megkülönböztetünk: 1. Huros H.-eket,
a) melyeknél a hurok vonó segítségével adják a hangokat s azért vonós H.-eknek
neveztetnek. Ilyenek: a Hegedü, Mély hegedü (Viola), Szerelmi hegedü (Viola
d"amour); Gorodonka (Cello, Violoncello), Gordon v. Nagy bőgő (Contrabas); b)
melyeknél a hurok pengetés által adják a hangokat. Ilyenek: A Hárfa, Gitár,
Mandolin, Citera; c) billenytüzet és kalapácsütés segítségével, minő a Zongora
és billentyüzet nélkül a Cimbalom. 2. Fuvó H.-eket (l.o.) 3. Ütő H.-eket, a)
szorosan meghatározható zöngemagassággal, minők. az Üstdob (Kessel-Pauke),
Antik-Gymbel, Csengetyü hangszer; Harangjáték, Clavier-harmonika és a Harangok;
b) határozatlan zöngemagassággal birók s csak különféle hatás előidézésére
szolgálók, minők: a Pergő dob (Trommel), Tamburin, Réztányér, Háromszög
(Triangel,) Tam-tam, Félhold. Az itt elsorolt hangszerek tövvé-kevésbé
kiegészítő részét képezik a szinházi, hangversenytermi s katonai zenekaroknak.
Van azonban ezeken kivül még sok olyan hangszer, melyek kivül esnek e müködési
körökön s ugyszólván csak vándorszerepet játszanak a népéletben, hol sajátlagos
hivatásokat töltenek be, ilyenek: a Duda, Furulya, Tilinkó, Guzla, Csákány,
Doromb, Üveg- és Szalma-harmonika, Okarina stb., melyek művészeti célokra nem
használtatnak. A modern H.-ek mai formájukat leginkább a XVIII sz.-ban vették
fel, valamint kezelési módjuk s irodalmuk is leginkább a mult sz.-ban nyert
állandósítást. A mult század nagy zeneköltőit illeti az érdem, hogy a zene
nagyobb formáival szemben bizonyos hangszerelési normativumot állapítottak meg,
mely aztán általánossá vált mint főkeret, melyet azután csak tágítani kellett a
kor izlése, a virtuózitás igénye s főleg a drámai zene igényei szerint. A
H.-eket saját cimeik alatt tárgyaljuk.
Forrás: Pallas Nagylexikon