Hangszeres zene

Mai értelemben véve olyan zene, melynél semmi szerepe sincsen az emberi hangnak, s melyet tisztán csak hangszerek közvetítnek. A zeneművészetben tehát a hangszeres (abszolut) zene nemcsak külön fogalom, hanem egyszersmind külön megnyilatkozási zenefaj is, szemben az u. n. szó- (vocal) zenével, melynek viszont semi köze a mesterséges hangszerekkel. Mind a két fogalom s faj azonban éppen nem zárja ki azt, hogy mind a kettő egyesülten a zene legmagasabb s legintenzivebb megnyilatkozását ne képezze. A H. fogalma sem bizonyos hangszerekhez, sem azok bármely csoportosulásához kötve nincsen, vagyis épp ugy érthető alatta csupán egy, v. több, vagy olyan teljes zenekarnak az összműködése, melyben minden használatban levő hangszer közremüködik. A régi kulturnépeknél havolt is használhatatlan a tiszta H., az távolról sem hasonlítható össze a mai értelemben vett H.-vel, mely azene leghtalmasabb alkotó részeire: a menzurális dallam, a változatos ritmus, a harmoniai gazdagság s a ragyogó hangszinezetre támaszkodik. A hangszeres (vagyis az abszolut) zene kifejlődése a keresztény korszakban sokkal későbbi keletü, mint a szózenéé, az éneké. Kifejlődésére legnagyobb hatással ama szinpadi zenedrámai kisérletek voltak, melyek Firenzében a XVI. sz. elején Bardi grófnak több költő és zenésszel való szövetkezése folytán, annak házából indultak ki. Mikor pedig a XVII-XVIII. sz.-ban a vonós hangszerek közt is a hegedü vette át a vezérszerepet: a mai értelemben vett H. életerős alapja is le lett téve. Ettől kezdve a hangszereket épp ugy kezdték csoportosítani hangfajok szerint, mint jóval azelőtt már az emberi hangfajokat. Szoprán, alt, tenor s basszus hangszerek keletkeztek. A XVIII. sz.-ban mindinkább használatba jött rézfuvóhangszerek is aztán ily irányban csatlakoztak a két előbbi csoporthoz. A trombita átvette a szoprán, a vadászkürt az alt, a kisebb kaliberü puzón a tenor, s a nagyobb kaliberüek, későbben pedig a mélyen fekvő rézhangszerek (tuba, ofikleid, szerpent) a basszus szerepét. A tiszta H. a XVI-XVII. sz.-ban legelőször csak a tánc-zene formáira szorítkozott. Madrigálok (l.o.) később a suite (l.o.) formájában összesített különféle tánczenék szolgáltak tárgyaiul az abszolut zenének. Majd későbben, mikor a zsinpadi zene kezdett fellendülni: a jelenetek megelőzéséül kisebb zenekari darabok - melekből utóbb a nagy formáju ouverture-ök, szimfóniák fejlődtek ki - adattak elő. A XVII. században Scarlatti, Bach megalapítják a szonáta formát s a zongora, orgona válik az abszolut zene legerősebb kifejlesztőjévé. Segédkeznek e munkában Couperin Ferenc Franciországban, s Kuhnan János Németországban, mig végre föllép a nagy Haydn József, majd Mozart s végre Beethoven, mint a H. legkimagaslóbb megteremtői. A H. manapság már organikusan összeolvad a szózenével, mert a legnagyobb szózenei műformák, minők az opera, oratórium, mise, kantáté stb. csak ugy érvényesülnek igazán, ha nagy zenekarral, vagyis az abszolut zene szeparát képviselőjével egyesülnek s attól támogattatnak.

Forrás: Pallas Nagylexikon