Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Hangtörténe... ----

Magyar Magyar Német Német
Hangtörténe... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Hangtörténet

v. történeti hangtan, a hangtannak az az ága, mely a nyelvben mutatkozó hangváltozásoknak eredetét és lefolyását iparkodik földeríteni s az ugynevezett hangtörvényeket megállapítani. E célra átkutatja a különböző nyelvjárások, nyelvemlékek és rokonnyelvek hangmegfeleléseit. A magyar nyelvtörténetben egyik legszembetünőbb jelenség a magánhangzók nyiltsági fokának változása (l. Hangok). Rövid magánhangzóink a XIII. sz. óta egy-egy fokkal nyiltabbra váltak: u - o - a, i -ë stb., p. nopun: napon, iggy:ëgy. Bizonyos esetekben megmaradt a zártabb hangzó, nevezetesen az lt és nk hangcsoportok előtt. Ujabban egyes esetekben ellenkező hangfejlődést látunk, hogy t. i. rövid hangok zártabbá válnak. Igy p. a névszók jok jök személyragját az országnak zöme ma juk jük-nek ejti. A hosszu magánhangzók nagy része zártabbá vált a XV, század óta.

Közönséges jelenség a hangtörténetben, hogy a magánhangzóknak időmértéke megváltozik: a rövid megnyulik vagy a hosszu megrövidül. A nyújtásnak egyik közönséges oka a mi nyelvünkben az l hang. Az l hang előtt már majdnem négyszáz év óta meg-megnyulik a magánhangzó, ha a kettő elején találunk egyes kódexekben olyan alakokat, minők vot, vona, melyeket bizonyára igy kell olvasnunk: vót, vóna. A nyujtásnál sokkal gyakoribb jelenség a rövidítés, s ennek oka a furfangos, hanyag kiejtés, mely kerüli a fölösleges munkát. vannak nyelvjárásaink (a dunántuli s a háromszéki) melyekben a legzártabb hangzók, tehát az ú, ű, í mindig megrövidülnek, akár hangsulyos, akár súlytalan szótagokban vannak. A magánhangzónak elveszése nem egyéb, mint egy további foka a rövidülésnek. Valamint a rövidülésnek, ugy az elenyészésnek is leginkább a szóvégi súlytalan magánhangzók vannak kitéve. Azért vesztették el véghangjokat mindazok a névszók, melyeknek alanyeset a XII. sz.-ban rövid hangzón végződött, tehát nogyu: nogy (nagy), váru: vár, cserü: cser, Némbëri: némbër, kerékü, kerék, a teljes alakok még sokszor előfordulnak régi okiratokban. A szóvégi magánhangzó elveszése mellett leggyakoribb nyelvünkben a második szótag hangzójának az elenyészése, s ennek oka az, hogy mindjárt az erős hangsúlyu első tagot követi. Járulék magánhangzók közbeszurása is előfordul, de csak mássalhangzó csoportok könnyítésére, kivált szó elején és végén. Az altaji nyelvek rendszerint nem türnek a szó elején egynél több mássalhangzót, azért ha olyan idegen szókat vesznek át, melyek több mássalhangzón kezdődnek, vagy elül vagy közbül egy-egy magánhangzóval toldják meg. Elül toldotta meg neylevünk, még pedig i-vel, a rég meghonosult st, sp, sk elejü idegen szókat, p. ném. stab: istáp, strang, istráng, spital, ispitály, olasz. stallo: istálló, schola, iskola, scatola: iskátula.

A mássalhangzókról elmésen mondták, hogy a csontokhoz hasonlók a szók hangtestében, mig a magánhangzókat izmokhoz hasonlították, amennyiben ez a mozgékonyabb s változákonyabb, amazok az állandóbb elemek. Mégis vannak nyelvek, melyekben a mássalhangzók is gyakori változásnak voltak alávetve (ilyen p. a német), s a mi nyelvünkben is, mióta elvált ugor rokonaitól, egyes lényeges változásokat szenvedtek, csakhogy ezek részben a történetelőtti korba esnek.Nem igen gyakori a neszhangok s a zönge-mássalhangzók váltakozása. Néhány esetben réshanggal váltakozik az orrhang. Leggyakrabban váltakonak egymással a zöngés és zöngétlen, vagyis a lágy és kemény neszhangok. A mássalhangzók bizonyos esetekben egészen elvesznek. Legtöbbször a csoportos mássalhangzók közül vész el egyik v. másik a kiejtés könnyítésére. Igy p., ha idegen szók két mássalhangzón kezdődtek s ezek közül v a második, ezt a magyar kiejtés elvetette.

A hangváltozás legtöbbször fogysában, kopásban, rövidülésben, általában a kiejtésnek lazulásában, gyöngülésében áll. Közönséges réshang, sokkal ritkább a megfordított jelenség. A kiejtésnek lazulásán, vagyis a munkakimélésen kivül a hangváltozásnak gyakori oka az analogia, mely által erősen hatnak egymásra egyazon szónak különböző alakjai s különféle szóknak egynemü alakjai. Itt még csak az analogiának egy különös faját kell említenünk, melynek a H.-ben nagy szerepe van. A hangváltozásnak nagy része ugy történik, hogy egymással érintkező v. egymáshoz közel eső hangok vannak hatással egymásra; ide tartoznak az illeszkedés és hasonulás összes esetei. Már most a belső analogiánál fogva gyakran megtörténik, hogy olyan hangváltozást, mely csak bizonyos hangérintkezések alkalmával volna helyén, átviszünk a szónak olyan alkalmazásába is, melyben nincs meg az illető hangváltozás feltétele. A hangváltozásnak más oka, mely rendkivüli rövidítéseket idéz elő, a szóknak jelentésbeli gyöngülése, melyet különösen a fogalomszóknak viszonyszókká sülyedésében s az ugynevezett elkoptatott frázisokban, udvarias szólásokban és nevekben tapasztalunk.

Azelőtt gyakran magyarázták a hangváltozásokat a szép hangzásra való törekvésből, de ennek semmi alapja nincs. Igaz, hogy az idegen s előttünk érthetetlen nyelvben is egyes hangokat és szókat szebbeknek, másokat kevésbé szépeknek fogunk találni: de épp oly igaz, hogy ebben legnagyobb része van az illető hangok szokott vagy szokatlan voltának. Ami az egyik népnek egész kellemesen hangzik, abban a másik megütközik s ha akarja is, alig tudja utánozni. De még inkább meggyőződhetünk a «szép hangzás» relativ értelméről, ha azt vizsgáljuk, mi hangzik hát szépen, s mi nem a magunk nyelvében. Ilyenkor rendzserint azt tapsztaljuk, hogy az u. n. szép szóknak nem a hangzása szép, hanem a jelentése: a fogalom kelleme, fönsége, ereje teszi széppé magát a szót is. A szép hangzás tehát egészen szubjektiv felfogástól függ s a nyelv fejlődésében jóformán semmi szerepe nincs. ha egyáltalában van valami célja a hangváltoztatásnak, ez nem az, hogy a hallgató fülének, hanem hogy a beszélő szájának essék jól az uj hang.

Meg kell itt emlékeznünk a hangtörvények általános érvénye kérdéséről. Ujabban ezt egy egész nyelvészeti iskola tudományunknak sarktételéül fogadta el, s minden kivételt az analogia különféle hatásaiból kiván magyarázni, illetőleg idegen hatásokból, beleértve ezekbe a nyelvjárások kölcsönök hatását is. Ámbár induktiv módon nem lehet bebizonyítani, mégis igen sok szól ezen föltevés mellett. Azonban ujabban a nyelvbuvárok mindinkább hajlandók abban a nézetben egyesülni, hogy az említett tételnek nem annyira nyelvtörténeti, mint inkább módszeres értéke van nem annyira a hangváltoztatásokra, mint e változásoknak megmagyarázására nézve sarkalatos fontosságu. A hangtörvényeknek általános érvénye ellen különösen azok a megfigyelések szólnak, melyek a hangváltozásoknak fokozatos és egyenetlen elterjedését bizonyítják. Nagyon valószinüvé tették, hogy a hangváltozás egyes egyénektől v. családoktól indul ki, azután elterjed egy kis vidékre, s később mindig tovább-tovább. A mi nyelvünkben az ujabb névragok a XIII-XIV. sz.-ban váltak kétalakuakká, illeszkedőkké, hogy illeszkedésök lassankint terjedt el, bizonyítja az a körülmény, hogy legszélső nyugati nyelvjárásunkban, a göcseji nagyrészt ma sem illeszkednek még, a rajta innen eső Őrségben már kevesebb kivételt találunk, de egyes nem illeszkedő alakokkal több más nyelvjárásban is találkozunk.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is