Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Harmincéves... ----

Magyar Magyar Német Német
Harmincéves... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Harmincéves háboru

(1618-48). A 30 éves háboru nemcsak tartamára és a hadi felek nagy számára és a háboru területi meg közgazdasági következményeire nézve, hanem a harctérnek ugyszólván megmérhetetlen kiterjedésére nézve is az ujkor egyik legfontosabb háboruja. A harcfelek cseh és német földön mérik össze először fegyvereiket, de nemsokára a szomszéd országok is viszhangzanak a fegyverzajtól és rövid idő alatt Magyarország, illetőleg Erdély továbbá Dánia, Franciaország. Svédország, másodsorban Spanyolország, Lengyelország, Németalföld, Anglia meg a török is belevonatik ebbe az általános tusába, mely körülmény a háborunak nemzetközi háttért kölcsönöz és a nyomában járó békekötésnek is megadja az internacionális jelentőséget. A 30 éves háboru okai részben vallásos, részben politikai jellegüek. Első sorban vallásos jellegüek: hiszen tagadhatatlan, hogy a katolikusok és protestánsok közötti kölcsönös gyülölség és türelmetlenségben keresendő a háboru főforrása. Csakhogy másrészt a vallási érdekek örve alatt politikai érdekek lappangtak, melyek azokkal teljesen összeforrtak és a háboru folyamában jobban és jobban előtérbe nyomultak, mignem végre a vallási tünetek teljesen elmosódtak és helyettök a politikai érdekek nyomják rá bélyegüket mind a háborura, mind a békekötés pontjaira.

Európa a XVII. sz. elején két, áthidalhatatlan ür által elválasztott ellenséges táborra oszlott, melyek farkasszemet néztek egymással. A tridenti zsinatig a protestáns áramlat a germán-román, magyar ésszláv nemzeteken széltiben-hosszában egészen az Alpok és a Pireneusok lábáig elterjedt és a katolicizmus vesztségei hivekben, birtokban és hatalomban egyre szaporodtak. De mihelyt a katolicizmus a tridenti zsinaton dogmában és fegyelemben megifjodott, kibontakozott eddigi lemondással határos passzivitásából és bátran sorompóba szállott a protestáns elvvel, hogy hiveit és birtokait attól visszakövetelje és felbonthatatlanul magához bilincselje. A Habsburg-család örökös tartományaiban és Németország II. Rudolf császár napjaiban indult meg a kiméletlen ellenreformáció, mely különösen Stiriában öltött erőszakos alakot. Rudolf alatt kezdik tagadni az 1555. ágostai vallásbéke kötelező voltát és aféle interim-nek mondják: alatta mérgesednek el a vallásbéke által függőben hagyott kérdések is, első sorbana jus reformandi és a reservatum ecclesiasticum. A protestánsok az 1608. birodalmi gyülésen szokatlan összetartással kijelentik, hogy mindaddig tanácskozásokba nem bocsátkoznak, mig a vallásbékét számukra föltétlenül meg nem erősbitik. Másrészt azonban a katolikus rendek is buzgón összetartottak és midőn Ferdinánd főherceg (Rudolf helyettese), engedve Fra Milensio pápai követ rábeszélésének, adöntő pillanatban meghiusitotta egy oly irat közzétételét, mely a protestánsokat valószinüen kielégítette volna: a protestánsok, anélkül, hogy a török segélyt megszavazták volna, otthagyták a gyülést. Nyomban reá Frigyes fpalzi választó-fejedelem, a két brandenburgi fejedelem és többek Ahausenban az Unió nevü fegyveres véd- és dacszövetséget kötötték egymással (1608), mellyel szemben a katolikus párt 1609 jul. 11. Bajor Miksa elnöklete alatt a liga nevü fegyveres szövetséget alapította. Igy két ellenséges, fegyveres párt nézett egymással farkasszemet; közös ügyet elintézni többé nem lehetett, a kormányzás fennakadt, az 1611-re kitüzött császárválasztást sem sikerült végrehajtani. 1612. pedig Mátyás főherceg csak ugy nyerte el a szavazatok többségét, hogy Szászország szavazatát sikeült megvásárolnia. 1610 óta a jülich-clevei örökösödési perből folyó bonyodalmak keserítették el a protestánsokat és midőn a császár a fejedelemséget erőszakkal juttatta a katolikus örökös kezébe: IV. Henrik francia király (mint az unió szövetségese) elérkezettnek vélte az időt a hadizenetre. Ámde abban a pillanatban, midőn a határra indulandó, Párist elhagyta, egy orgyilkos leszurta (1610). Váratlan halála a háboru kitörését egy időre késleltette, de fel nem tartóztathatta. Érezték és tudták ezt a Habsburg-család tagjai is, kik megértvén a helyzet horderejét, egymás között kibékültek és a beteges Mátyás utódának közmegegyezéssel annak fiatal unokaöccsét, Ferdinánd stiriai herceget választották. Az ingoltstadti jezsuita-kollegium hitbuzgó tanítványa haladéktalanul hozzáfogott, hogy a saját hatalmát és országainak összes erejét a katolikus elv előnyomulásának és diadalának szentelje. Elhatározását nem is titkolta, amiért az óvatos magyar rendek nem is koronázták meg előbb királynak, mig az alkotmányt biztosító hitlevélre meg nem esküdött. Az uj esztergomi pprimás, Pázmán és az uj nádor, Forgách Zsigmond, teljesen egyetértették királyukkal, mig a protestánsok csakis Bethlen Gábortól remélhettek segélyt. Ilyformán hazánkban. Csakugy mint Európa legnagyobb részében, a protestantizmus ege éppen elborult, midőn az általános forrongás váratlanul Csehországban kitörésre jutott. A 30 éves háborut tárgyi szempontból több korszakra szokás felosztani.

A cseh háboru 1618-20. A cseh protestánsoknak a Rudolftól kapott felséglevél sem hozta meg a teljes megnyugvást, amennyiben a felséglevél a főuri javakon élő jobbágyok kitérését illetőleg nem intézkedett. Ez okból a katolikus és protestáns rendek között a kölcsönös gyülölség ebben az országban is nőttön nőtt. Midőn a prágai érsek a Klostergrab városában emelt protestáns imaházat bezáratta (utóbb ez az eset Braunauban ismétlődött), a protestáns rendek a helytartótanácstól elégtételt és orvoslást sürgettek. Ámde a 10 helytartó közül csak 3 volt protestáns, a többség pedig elutasította a rendek kérelmeit. Erre ezek Bécsbe fellebbezték ügyüket, de Mátyástól is kétszer elutasíttattak, mire 1618 május 24. Martinic és Slavata helytartót meg egy irnokot «ősi szokás szerint» a vár ablakaiból dikobták. Nyomban rá 30 igazgatóból álló, ideiglenes kormányt választottak és zsoldos hadat gyüjtöttek, mely Thurn Mátyás gróf (l.o.) és Mansfeld német kalandor vezérlete alatt a császári hadakat Csehországból kiszorította. A morva és sziléziai rendek pedig kezet fogtak a győztes csehekkel. Mátyás még megélte a cseh fölkelés kitörését, de nemsokára (1619 március 20.) elhalt. Követte őt a trónon a Habsburg-család által örökösének kijelölt II. Ferdinánd (l.o.). A katolikus Európa vérmes reményeket füzött érdekeiknek lekes előharcosához, a cseh, morva és sziléziai rendek ellenben királynak sem ismerték el és Thurn csapatai hozzáfogtak a floridsdorfi sáncok megvivásához. Jóllehet azonban a protestáns érdekek védnöke, Bethlen Gábor segélyére sietett Thurn hadának, ennek mégsem sikerült Bécsbe nyomulni és annak protestáns lakóival kezet fogni. Előbb az utóbbiak szorultak sarokba egy a döntő pillanatban megérkező dragonyosezred elől, majd Thurn Mátyás állt odább ama hir hallatára, hogy Boucquoi Mansfeldet meggyőzte. Ferdinánd helyzete most egyszerre kedvezőbbé alakult. Sietett is azonnal majnai Frankfurtba, hol a választófejedelmek aug. 28. egyhangulag császárrá választották. (A protestáns választók kölcsönös féltékenységből szintén ő reá szavaztak). De még az ünnepélyek folyamán értesült Ferdinánd arról, hogy a csehek őt aug. 26. véglegesen letették és a protestáns unió fejét, Frigyes pfalzi választófejedelmet (l.o.) emelték helyette a trónra, kinek ipától)I. Jakab angol királytól) anyagi segélyt reméltek. A fiatal, de gyönge tehetségü Frigyes elfogadta a neki felajánlott Vencel-koronát és el is ment Prágába, ahol azonban idegen nyelve és református hite miatt sehogy sem tudta magát megkedveleetni és jóformán tétlenül nézett a közelgő vihar elé. Annál jobban készült a császár, hogy a cseh lázadókon boszut álljon. Magának Ferdinándnak nem volt ugyan pénze vagy hada, de bizott a katolikus világ segélyében és ebben nem is csalatkozott. A szentszék, a jezsuiták, III. Fülöp spanyol és III. Zsigmond lengyel király mindent elkövettek Ferdinánd érdekében. A spanyol király Spinola-t küldte Frigyes törzsországának elfoglalására, mig Zsigmond a morva rendeket és Bethlent foglalkoztatta. Többet nyomott a latban a katolikus liga és fejének, Miksa bajor hercegnek (Ferdinánd ifjukori barátjának) segélyadása, ki a választó-fejedelmi méltóság igérete és felső-Ausztriának elzálogosítása fejében a saját és a liga hadát Tilly és Pappenheim alatt a csehek ellen indította, kik fölött a kat. vezérek 1620 nov. 8. a Fehér-hegyen könnyü szerrel döntő diadalt arattak. Maga a szerencsétlen «Téli király», kit mind a protestáns unió, mind apósa cserben hagyott (és csakis Bethlen Gábor segített volt), csata után nagyszámu családjával együtt bujdosni volt kénytelen. A Fehér-hegyen történt csatának rendkivüli következményei lettek. II. Ferdinánd rettenetes módon éreztette boszuját a csehekkel: 24 főnemest lefejeztetett, 36000 polgári és 185 nemes protestáns családot (mely hitét elhagyni vonakodott) kivándorlásra kényszerített, javaikat elkobozta és potom áron eladatta, az egész országnak vallási, gazdasági és társadalmi viszonyait gyökeresen felforgatta, alkotmányát pedig és neveztesen vallászabadságát a ketté tépett felséglevéllel együtt hatályon kivül helyezte. A katolicizmus diadala oly döntőnek látszott, hogy Bethlen Gábor is Nikolsburgban sietve békére lépett Ferdinánddal.

A pfalzi háboru 1621-24. Mig a protestáns unió a csehek leveretése után sem ocsudott fel érthetetlen tétlenségéből, sőt nemsokára egészen felbomlott: Tilly és Spinola a Pfalzon boszlták meg téli Frigyesnek merészségét. A Pfalz virányain és annak szomszédságában zajlott le a háboru második része. A földönfutó Téli király nevében Mansfeld, braunschweigi Keresztély és Frigyes, baden-durlachi őrgróf szállottak sikra a liga és a spanyol király hadaival, de nem rendelkezvén a szükséges pénzekkel, az ellenséggel versenyt fosztották ki a szerencsétlen lakosságot. 1622 ápr. 27., Wiesloch mellett Mansfeld és Frigyes őrgróf ugyan némi sikert vivtak ki Tilly fölöt, ki azonban ezt a kudarcot nemsokára kiköszörülte: május 6-ikán meggyőzte Frigyest. Wimpfen táján, jun. 20. pedig Keresztély herceget szorította vissza Höchstnél. Ezek után Tilly ujból a Pfalzban termett, melynek lakóit a kard élével térítette a katolikus hitre. keresztély 1623 nyarán még egy kisérletet tett Pfalz felszabadítására, aug. 3. azonban Stadt Lohnál Tillytől oly vereséget szenvedett, hogy nyakra-főre Angliába menekült. Ez ujabb diadalokban elbizakodó Ferdinánd császár 1623 febr. 25. a regensburgi gyülésen a bujdosó Frigyesnek választó-fejedelmi méltóságát kebelbarátjára, Bajor Miksára ruházta át és ezzel a katolikus párt szótöbbségét a fejedelmi kollégiumban végképen megszilárdította. Miksa pedig 50 jezsuitára bizta a Pfalz visszatérítését és a hires heidelbergai könyvtárt, megbecsülhetetlen értékü kéziratait XV. Gergely pápának ajándékozta, ki önző terveit terveit elősegítette. Elragadtatással jelenti a nuncius, hogy heidelbergában, ahonnan a hirhedt káté eredetét vette, megint szentmisét mondanak.

Az alsó-szász és adán háboru 1625-29. Mostanig tehát a császári zászlókkal szövetkezett katolicizmusnak kedvezett a szerencse. (Bethlen Gábornak II. fölkelése sem segített a német protestánsok sorsán). A diadalt pedig mindenütt az ellenreformáció követte nyomon s észak-Németországban is számos templom és kolostor katolikus kézre került vissza. A protestáns fejedelmek IV. Keresztély dán királyban és slezvigi hercegben akadtak pártfogóra. Keresztély 1625. benyomult az alsó szász kerületbe, ahol őt azonban Tilly mindaddig feltartóztatta, mig Ferdinánd császárnak saját hadserege megérkezett. Időközben Ferdinánd ugyanis beleunt báb szerepébe s a liga bilincseitől szabadulni óhajtván, Wallenstein személyében alkalmas fővezért talált, aki a saját pénzen szedett, császári zsoldos had élén Mansfeld ellen fordult. E kalandor délkeletnek készült, hogy a harmadizben fölkelt Bethlen Gáborral egyedüljön: Wallenstein azonban a dessaui hidfőnél meggyőzte és onnan egészen Felső-Magyarországba üldözte, ahol a résen álló Bethlen Gábor hadára bukkant. Egyiküknek sem lévén kedve hadi hirüket kockára vetni, támadástól tartózkodtak, és miután Wallenstein a Vág völgyéből megint kitakarodott, Bethlen Pozsonyban (1626) ujra békét kötött Ferdinánddal, Mansfeld pedig a Bethlen által kieszközölt szabad elvonulást felhasználandó, Bosznián át az Adria mellékére igyekezett, de utközben meghalt. Társa, Keresztély király, eközben Tillytől Lutter am Barenbergnél (aug. 27.) nagy vereséget szenvedett és visszavonulási utját fenyegetve látván a közelgő Wallenstein által, sietve otthagyta Németországot. Az egyesült császári és ligista had azonban 1627 tavaszán Holsteinba, sőt Jütlandba is követék a dán királyt, akinek elvégre a szigetekre kellett menekülnie. Eközben Wallenstein (mint ujonnan kinevezett generalissimus) Jütlandot, sőt Rügen szigetét is hatalma láa hajtotta, a két mecklenburgi herceget elzáratta és azután Stralsund vivásához fogott, sőt ugy látszott, mintha a Balti-tengeren a császári uralomnak akarta alapját megvetni. Azután békét kötött a megfélemlített Keresztéllyel (1629), melyben ez megfogadta, hogy a német ügyekbe többé nem avatkozik. Ferdinánd császár tehát ujból győzött és efölötti örömében Mecklenburgot és a saganpribusi hercegséget Wallensteinra ruházta Ferdinánd 1629 márc. 6. kiadta a visszatérési rendeletet (Restitutions-edict), melyben a német protestánsoktól az ágostai vallásbéke (1555) óta elfoglalt katolikus kolostorokat és egyházi javak visszadását követelte és a református hitü rendektől a jus reformandi-t megvonta. Ebben a rendeletben, mint azt a jövő bizonyítá, kivihetetlen dolgot követelt a protestánsoktól, s azonfelül a rendelet kiadása pedig politikai hibáinak is bizonyult, mert nemcsak a halálos csapással fenyegetett protestánsokat kényszerítette a legvégső ellentállásra, hanem még a liga tagjait is aggodalommal tölté el a császár korlátlan, mindnyájukat egyaránt fenyegető hatalma iránt. Megdeburg már is nyiltan ellenszegült a császári biztosoknak, és ugyanezen napokban (1630 jun.) szállott partra a protestánsok Messiása: Gusztáv Adolf (l.o.) Ezzel a 30 éves háboru egy ujabb fordulópontjához jutott.

A svéd háboru 1630-32. A hős svéd király Dny-nak nyomult elő, és hirét vevén Magdeburg feldulásának, Tilly ellen fordult, kinek hadát Breitenfeld mellett 1631 szept. 17. tönkre verte. E győzelem hallatára az addig kislelkü és semleges magatartásu német protestáns fejedelmek is nekibátorodtak és a svédekkel szövetségre léptek. Mig most Arnim gróf az exulánsokkal Prágába nyomult, addig Gusztáv Adolf a Majna melletti Frankfurtnak tartott és azután ék gyanánt a császáriak és a spanyolok közé furakodva, a megvert liga nyomain déli Németország szivébe hatolt. Miután Rainnál a lechen való átkelését kierőszakolta s Tilly csapatain ujra diadalt ült, bevonult Münchenbe, ahonnan bajor Miksa rémülten elmenekült. Azonban a bécsi udvar is válságos helyzetbe sodortatott, mert eddigi szövetségesei, még a pápa, VIII. Orbán és a spanyol király is scserbenhagyták, egyetlen számottevő hadvezérét pedig, Wallensteint, maga a császár bocsátotta volt el. A kényszerhelyzet hatása alatt Ferdinánd ujra Wallensteinhoz fordulét segélyért, ki némi vonakodás után a legfelsőbb katonai hatalmat hallatlan föltételek alapján elvállalta (l. Wallenstein), és néhány hét alatt toborzott 50000 kalandor élén előbb a szászokat és az exulánsokat verte ki Csehországból és azután Gusztáv Adolf ellen fordult. előbb a Nürnberg mellett emelt erősített táborban nézték egymást a versenytársak, mignem s svéd király rohamot intézett Wallenstein sáncai ellen, de visszaveretett. Erre Szászország felé vette utját, hogy annak fejedelmét Eallenstein alvezéreivel szemben megsegítse. A császári fővezér oda nyomban követte és 1632 nov. 16. Lützen mezején a svéd királlyal megütközött. Ebben a csatában a diadalt ugyan a svédek ragadták kezeikbe, de mivel hős királyuk életével váltotta meg a győzelmet, a babérkoszorunak nem akadt gazdája. Csakhamar kitünt, hogy Gusztáv Adolf eleste pótolhattalan veszteséggel ér fel nemcsak Scédországra, hanem az egész protestáns Európára nézve is.

A svéd-francia háboru 1632-1648. Gusztáv Adolf kiskoru leánya nevében Oxenstierna kancellár vállalta el a külügyi politikát, mig a sereg élére több, a nagy király iskolájából kikerült tábornok állott. Alattuk azonban a svéd seregben élő fegyelem kötelékei jobban és jobban meglazultak és nemsokára a svédek éppen olyan ostoraivá lettek Németországnak, mint a császár és a liga rettegett hadi népe. Maga a háboru is kivetkőzik eddigi jellegéből: hátralevő része teljesen nélkülözi az ideális és magasztos célokat; katonai tekintetben tünedezik az egységes, nagyszabásu vezénylet; egy-egy merész rablókaland, vagy furfangos cselvetés immár a fődolog. A vallásháboru szimptomái elhalványulnak, a hatalmi versengés jellege mindjobban kidomborodik és elvégre a Bourbon- és habsburg-család közötti párbaj jellegét ölti a háboru, melynek folyamában Richelieu és hatalmának örököse, Mazarin, a Habsburg-háznak és közvetve Németországnakmennél alaposabb megalázására tör. Mindenek előtt Oxenstierna és Richelieu 1633. évi április 23.-án Heilbronnban véd- és dacszövetségre léptek egymással, melyhez a sváb, frank és rajnamenti protestáns rendek is hozzájárultak. Mig a svéd hadak weimari Bernát és Horn alatt Közép-Németországot barangolják, és Bernát nov. 14. Regensburgot keríti hatalmába, Wallenstein a Steinau mellett kivivott siker után Sziléziát szállotta meg és Görlitz meg Bautzen városok falára tüzte ki a császári zászlót. A bajor fejedelemnek azonban vonakodott segélyt vinni, téli hadjárat tervétől is edegenkedett és ehelyett Csehországba vonult téli szállásokra, hol azután a gyanakvó császár 1634 febr. 25., a svédekkel és franciákkal folytatott alkudozásao fejében, állítólagos felségsértés és hazaárulás miatt, meggyilkoltatta. Ferdinánd római és magyar király lett ekkor a császári hadsereg névleges, Gallas pedig tényleges fővezére, akik Lotaia-, Spanyolország- és Milanóból is segélyt kaptak. Igy megerősödvén, 1634 szept. 5. és 6. Nördlingen mellett weimari Bernát hadát megszalasztották és e diadal hatása alatt Frankoniát ésSvábföldet is kerítették hatalmukba. Erre János György szász választó-fejedelem is elpártolt a svédektől és a prágai békében (1635) aránylag kedvező föltételek alapján csatlakozott a császárhoz. Példáját több német fejedelem követte, ugy hogy a svédek már-már magukra maradtak. (Csakis Württemberg, Baden, Hessen-Kassel segélyére számíthattak még.) De éppen ez a hanyatlás birta rá Richelieut arra, hogy a francia seregeknek megadta a jelt az indulásra. A franciák megjelenése uj leket öntött a svédekbe és a protestánsokba, viszont azonban még jobban tágította a harc szinterét. Ez utolsó, zürzavaros felvonásnak kimagasló eseményei: Elzsásznak a francia zsoldba szegődött weimari Bernát által történt megszállása, mely ország Bernátnak váratlan halála után hadseregével együtt a franciákra szállott; a spanyol határon Perpignan megszerzése, Itáliában a spanyolokhoz szitó Szavója megleckéztetése; a spanyol Németalföldek határán pedig Condé győzelmei Rocroinál; továbbá a bajor választó-fejedelem Enghien és Turenne által történt lealázása (1645), midőn pedig szószegően ujra a császárhoz pártolt, Turenne (1648) másodizben száguldoz végig a szerencsétlen bajor földön. Mig ezek a nyugati cstatéren lezajlottak, a svédek Banér, Torstenson és Wrangel alatt (l.o.) Jütlandtól kedzve a Duna-vonalig rettegtették meg a német fejedelmeket és népeket. Az 1640. télen Banér és a francia Guébriant a regensbugi gyülést kergették széjjel, 1642. Torstenson Breitenfeld mellett és Morvában futamította meg Piccolomini császári vezért és már Bécs kapuját döngette, midőn arról értesült, hogy IV. Keresztély dán király a császárral a svédek ellen kezet fogott. E hirre Torstenson legott Jütlandban termett és Keresztélyt békére szorította; nyomban reá pedig ujra Morvaországba sietett, hol Götzöt és Hatzfeldet meggyőzte és azután I. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel egyesült, akivel karöltve Bécs ellen készült vonulni. A szultán tilalma folytán Rákóczi azonban kénytelen hadait visszavezetni és beéri azzal, hogy a linzi béke értelmében a vallásszabadságot és koronáját biztosíthatja. Tronstenson utóda, Wrangel, Turennevel egyesülve, 1647. Bajorországon vette meg a választó-fejedelem szószegésének-árát, 1648. pedig a Holzapfel (protestáns hitü) császári vezér fölött kivivott diadal után (máj. 17.) az Innig hatolt. Ugyanezen napokban Condé a spanyolokat szalasztotta meg Lensnél, Königsmark svéd vezér pedig a Kleinseitet kerítette hatalmába és már a Hradcsin ostromához fogott, midőn hirét vette a békekötésnek.

A vesztfáliai béke, 1648. okt. 24. Békealkudozások ugyan már 1641 óta folytak Münster és Osnabrückben, emitt a protestánsok és a császár között, amott a franciákkal, svédekkel; a kicsinyes vetélkedések és a franciák meg a svédek prédaszomja miatt azonban egyre huzódtak. Minden egyes állam részéről egy diplomata és egy jogtudós vitte az eügyeket; igy Franciaország részéről d"Avaux és Servien, a császár részéről Trauttmansdorff gróf és Volkmar, Svédország részéről Oxenstierna Axel és Salvius. Politikai s területi kérdésekben a svédek és franciák összetartottak, vallási tekintetben azonban Svédország a német protestánsokkal, a franciák rendesen a német katolikusokkal (a ligával) szavaztak, mig a császár (III. Ferdinánd) mindenképen elszigetelt állásba szorult. A béke föltételei: a) vallási tekintetben. a szerződő felek elismerik a protestánsok és reformátusok valáásszabadságát, a többi keresztény felekezetet nem ismerték el egyenjogunak. Az egyházi birtokokta nézve az 1624. évet fogadták el irányadóul; minden felekezet megkapta azokat a templomokat és birtokokat, melyek 1624. kezében voltak. (A Pfalzra azonban az 1818. évet vették fel annus normalisnak, az osztrák tartományokat pedig teljeen kiveték e pont hatálya alól.) A németországi protestánsok az 1555óta lefoglalt katolikus birtokok legnagyobb részét eszerint megtarthatták. Maguknak a fejedelmeknek továbbra is meghagyták a vallásujitás jogát (jus reformandi), más szóval: a cuius regio, eius religio-féle elv továbbra érvényben maradt. b) Politikai tekintetben: különösen a területi viszonyok rendezésében és a kárpótlás kérdésében Franciaország és Svédország ugyancsak kiaknázták diadalukat. Franciaország Elzászt kapta és megtartotta metz, Toul és Verdun püspöki városokat azok területével együtt; megtartotta továbbá Pignerolót, mely Itáliába szolgált betörési kapunak. Svédország Elő-Pommerániát, Hátsó-Pommerániának egy részét és Rügent, továbbá Brémát, Werdent és Wismart kapta és e hódítások révén a Keleti-tengerek feletti hegemoniáát. (A többi állam területi változásaitl. sz. illető helyen). A Téli Frigyes fia visszakapta az u. n. Alsó-Pfalzot és azonfelül a számára alkotott nyolcadik válsztó-fejedelmi méltóságot nyerte. Svájc és Németalföld, melyek már augy is régen szakadtak el a német, illetőleg aspanyol hatalomtól, tényleg önálló államoknak ismertettek el egész Európa részéről. A német császári hatalom árnyékhatalommá törpült; most valamennyi fejedelem megkapta a felség-jogokat, nevezetesen a szövetségkötés, a békekötés és a háboru, továbbá a pénzverés és a törvényhozás jogát. Németország, mely különben is teljesen ki volt fosztva és századokig nem tudott kiemelkedni a háboru okozta gazdasági válságból, megszünt politikai tényező lenni és már csak lazán összefüggő szövetkezésnek volt tekinthető. Mazarin (Richelieu utóda) kikötötte azonfelül még zat is, hogy a birodalmi gyülésen francia követség állandóan legyen jelen, csakhogy a bomlásnak idnuló, immár fejetlen Németország továbbra is a külföld ármányainakszinhelye és Európának csatatere maradjon. A béke fölött elvégre Franciaország és Svédország nyerték el a kezességet és e határozat értelmében jogcimet nyertek arra, hogy a többi állam ügyeibe beavatkozhassanak. Ez a pont is mutatja, hogy ez a két ország dicsekedhetett az oroszlánrésszel. Franciaország elfoglalta Ny.-Európában Spanyolország helyét, mely nagyhatalmi állásáról leköszönni volt kénytelen, mig Svédország Észak- és Kelet-Európában alapítá meg nagyhatalmát.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is