(állat, Hymenoptera Linné, Piezata Fabr., ), A rovarok egyik rendje, melyet jellemeznek a sajátszerüleg módosult
rágó és egyuttal nyaló szájrészek, egybeolvadt előtor, 2 pár hártyás szárny és
a teljes átalakulás.
Testök oldalt összenyomott, hosszukás, nyulánk. Fejök
szabadon mozgó és nagy. Összetett szemeik nagyok és ritkán hiányoznak.
Mellékszemeik többnyire vannak (3) és a homlokon elhelyezvék. Csápjaik 3-13
izü, fonal-, sertealaku vagy térdelt, amidőn az alapi csáptőiz (scapus) és a
végrészt a csápostort (funiculus) jól megkülönböztethetni. Szájrészeiknél a
felső ajak és a rágók általában - kivévén a darázsokat és a hangyákat - kevéssé
vannak kifejlődve. Az alsó állkapcsok és az alsó ajak pedig az egyes családok
szerint módosul. Igy a méheknél a maxillák késidomuak és a virágban a
nektariumok felmetszésére valók, az alsó ajak pedig hosszu és nyalásra
alkalmas. A tor három gyürüje többnyire összenőtt. A középtor legjobban van
kifejlődve s rajta találhatni a két rezgetyüpikkelyt (tegula) és a torpajzsot
(scutellum). Négy keskeny, hártyás szárnyuk van, melyek átlátszók és
kevéserüek. A hátsók kisebbek és mellső szélük középtáján egy sor hajlott
horgocskákkal ellátottak, melyek a mellső szárnyak hátulsó szegélyébe jönnek és
igy röpülés közben mind a négy szárnyuk egy sikot képez. Vannak szárnyatlanok
és hullékos szárnyuak is. A lábnál a tompor lehet egy- vagy kéttagu. A potroh
vagy ülő, vagy kocsányos és a nőstényeknél vagy peterakóban, vagy fulánkban
végződik. A peterakóval megszurják a növényt (gubacsdarázs) vagy hernyót
(fürkészek) stb., amelybe azután petéiket rakják. A fulánk pedig majd védelmül,
majd a tápláló anyag megszerzésénél fegyverül szolgál. A méheknél p. visszafelé
álló horgokkal van ellátva és a szuráskor betörik, a gyilkos darázsoknál pedig
horogtalan, tőralaku; ezek ugyanis ivadékaikat ugy látják el eledellel, hogy
különböző rovarokat, hernyókat stb. fulánkjukkal kivégzik vagy legalább
megbénitják és ugy cepelik fészkükbe. Idegrendszerük jól kifejlődött, különösen
a hangyáknál az agynak megfelelő garat feletti ducpár hatalmas, ami világosan
elárulja ez állatok nagyfoku szellemi képességét. A táplálócső mellső részén
rendesen 2-3 nyálmirigyet találhatni. A Malpighi-féle edények rövidek, számuk
azonban nagy (20-150). Különivaruak, átalakulók és csak egyesek (mint a
Platygaster) tulátalakulók. Álcáik vagy szabadon élnek, akkor hernyóalakuak,
csakhogy 3 pár torlábon kivül még 7-8 pár állábbal vannak ellátva, vagy pedig
zárt helyen élnek és még szüleik által tápláltatnak, amidőn lábatlanok,
szintelenek és kukacokhoz hasonlók. Bábjaik szabadok. Az idetartozó rovarok ugy
az emberi, mint a természet háztartásában igen fontos szerepet játszanak.
Fontosságuk részint abban nyilvánul, hogy a virágpornak egyik virágból a
másikba való átvitelét eszközlik, tehát a növények megtermékenyítését nagyban
elősegítik, továbbá, hogy életmódjuk következtében más kártékony rovarok tulszaprodását
meggátolják, hanem még egyesek táplálékot (méz) v. más, a gyógyászatban
használt anyagot szolgáltatnak. Amellett életmódjukban, ösztöneikben s ivadékuk
ápolásában annyi szellemet tanusítanak, hogy a rovarok közt az első helyet
foglalják el. Egyesek közülük hasonlóan, mint az ember, részint saját maguk,
részint ivadékuk védelmére különféle nyagból lakásokat alkotnak. Az egyik
bölcsőit falevelekből készíti, a másik lakóhelyét a fába rágja, a harmadik
pedig agyagból v. földből készít remek építményt; minő szép és bámulatos p. a
darázsfészek, vagy a méhek viaszból készült lépe. Egy másik nevezetesség e
rovarok életében, hogy közülök némelyek fajuk fentartása céljából társaságban
élnek, ahol a munkafelosztás elve érvényesül. Igy nemcsak himek és kifejlődött
nőstények vannak, hanem gyakran még közömbösök (neutra) is, melyek
tulajdonképen elkorcsosult nőstények és ezek az ilyen álladalomban élőknél a
legnagyobb számot teszik, mivel ők építik az ivadék lakóhelyét és ők szerzik be
az eledelt (dolgozók), vagy pedig az államot védik (hangyáknál a katonák).
Mindnyájan szárazföldiek, kivévén 2 fajt (Polynema). Az egész földön el vannak
terjedve, a tropikus vidékek nemcsak a fajok nagy számában, hanem a fajok
szinezetében és nagyságában is kitünnek. Egyesek maradványait már a tertiär
korszakban találhatni. Körülbelül 16000 faj ismeretes, melyek közül hazánkban
mintegy 4000 faj él. Felosztatnak a következő két alrendre: I. Tojócsövesek
(Terebrata), melyeknél a nőstény potrohának vége tojócsőben végződik és rendesen
kéttagu tomporral. Ide tartoznak: a levéldarázsok (Tenthredinid?), fadarázsok
(Urocerid?), gubacsdarázsok (Cynipinid?), a pteromalidák, proctotrupidák,
braconidák és a fürkészek (Ichneumonid?) családok. - II. Fulánkosak (l. o.). A
hártyás szárnyuakat szárazon, tűkre felszurva szokás eltenni és konzerválni.
Egyeseknek szárnyait, mint a lepkékét, ki is szokták még feszíteni. Hazánkban a
hártyásszárnyuak ismertetése körül különösen Mocsáry Sándor muzeumőr szerzett
magának nagy érdemeket, aki külföldön is elismert szaktekintély. Hozzája
csatlakoznak azután: Frivaldszky János, Paszlavszky József, Szépligeti Viktor,
Biró Lajos, Chyzer Kornél, Friese Henrik stb.
Forrás: Pallas Nagylexikon