(állat, Gastropoda), a lágytestü állatok körének egyik
osztálya. Testük leggyakrabban részaránytalan, fejük jól el van különítve,
héjuk, ha megvan, csigajáratban csavarodott s innen nyerték a Csiga nevet,
lábuk a has hosszában fekszik, talpforma s innen H. nevezet. A mult század
közepéig csak az üres csigaházakra voltak figyelemmel s csak az ujabb időkben
kezdettek anatomiai viszonyaik tanulmányozásával is foglalkozni. Testükön
általában megkülönböztethetjük a 2. v. 4 tapogatót viselő fejet s aztán a
törzset, amelyről az izmos láb emelkedik. A test potrohnak tekinthető része a
csigaházba vonult s a köpeny burkolja be, amely a házat magát is kiválasztja s
csak kevés olyan H.-t ismerünk, amelynek háza nincs. A csigaház gyakran
porcogós, hajlékony, majd kocsonyás v. szarunemü, leggyakrabban azonban mészből
áll és rétegekbe rendeződött hasábokból összetett; a szárazföldieknél majdnem
kivétel nélkül sima s csak a növekedési vonalakat mutatja, mig a tengerieknél
igen gyakran ormós, tüskés és vastagfalu. Vannak oly H., amelyeknek csigaháza
részarányos, teknő- vagy kúpforma, a legtöbbje azonban részaránytalan,
pörgéncsavart, lapított s innen kiindulva minden átmenetet mutat a torony- és
orsóformához. Az egyes csigajáratok majd többé-kevésbé födik egymást, majd
pedig jóformán egészen szabadok s majd jobbról-balra, majd pedig balról-jobbra
csavartak és számuk az egyes fajoknál állandó, de 20-nál nem nagyobb. A
csigaházakon a következő részeket különböztethetjük meg: 1. a varrat, az egyes
járatoknak érintkezéspontja s ez alsó és felső lehet, a legfelső varrat aztán a
csúcs, amelytől kezdődik a járatok számítása. Az első járat, amely már
embriókorban is megvan, a mag. A legalsó járat a szájat vagy nyilást zárja
körül, amelynek szegélyét nyilásperemnek nevezik. Ha a nyilásperem egyszerü, akkor
épszélünek, ha pedig csatornaszerüen kihuzott, akkor csövesnek mondjuk. A
csigaház központi része a tengely v. orsó, amely körül csavarodnak a járatok. A
nyilást gyakran egy födő zárja el, amely ha éppen a nyiláson van, fölületes, ha
pedig a járatba mélyebben behatol, akkor bemélyedt fedő nevet visel s rajta egy
belső és egy külső oldalt különböztetnek meg. Igen sok esetben e födők
hiányzanak s helyükbe az u. n. zárólemezek lépnek fel. Bőrük egy külső
hengeres, csillangós, nyálkás hámrétegből s az ez alatt fekvő kötőszöveti
rétegből áll, amely magában foglalja a bőrizomzatot, a különböző szinü,
nagyságu és formáju festéksejteket, a nyálka-és mészmirigyeket. Egyeseknél a
bőrnek különböző kinövései vannak s a tapogatók is csak bőrkinövések.
Helyváltoztatásra a láb szolgál, amelyen néha szivókorongok vannak, majd
lapított, majd viztől megduzzad s néha ugrásra is szolgál. A testnek a
csigaházba való visszahuzását a tengelyizom eszközli. Idegrendszerük első
sorban egy garatgyürüből áll, melynek felső része az agy s ez a szájat, szemet
és tapogatókat idegzi be; alsó része pedig a garat alatti v. lábduc, amelyből a
láb idegei erednek. Van még ezenkivül egy hátsó duc is, a köpenyt, kopoltyukat,
szivet, belet és tengelyizmot látja el ideggel. Valamennyi említett duc
egymással közlekedésben áll. De van ezeken kivül az agyduc mellett még két más
duc is s ezek az együttérző idegrendszerrel közlekednek, amely szintén ducokból
áll. A külső érzékszervek közül csak az izlésé nem ismeretes. A szemek vagy a
tapogatókon, tehát nyelen ülnek, vagy pedig a fejen nyél nélkül. A hallószerv
leggyakrabban két hólyagból áll, amelyek egy nagyobb s esetleg több kisebb
hallási kövecskét zárnak magukba. Tapintásra a köpeny, fej és láb lebenyei s a
fejen 2-4-6-os számban emelkedő, vérrel duzzasztható tapogatók, az u. n.
szarvak szolgálnak. Szaglószervük az alsó tagozatok, a szájüreg egy bizonyos
karélyos szerve s az u. n. mellékkopoltyuk. Bélcsatornájuk majd egyenes, majd
többszörösesen hurkolt. A szájüregben egy rágólemez van, a radula, amelyen több
sorban fogszerü kiemelkedések vannak. A radula fogsorainak száma és elhelyezése
rendkivül változó s azt Troschel különböző csoportok felállítására alkalmazta.
A fogak száma különben 20-tól 36000-ig váltakozik. A szájüregbe nyiló
nyálmirigy kénsavat, alkaliákat és szénsavat tartalmazó nyálat választ ki. A
vékonybél igen hosszu, többször hurkolt s a máj egészen elfödi. A végbélnyilás
leggyakrabban jobbfelől nyílik. Táplálékuk növényi és állati anyagból áll,
egyesek rablók. Szive csak kevésnek nincs s leggyakrabban a lélegzőszervek
közelében fekszik s egy kamarából meg egy v. két pitvarból áll. Szivüknek
pitvaraiban és kamrájában mindig csak ütőeres vér van. Vérük szintelen, kékes
v. piros és rezet tartalmaz. Lélegző szerveik v. kopoltyuk, v. tüdők, v.
mindkettő. A kopoltyuk levél- v. tollforma bőrfüggelékek s csak ritkán
szabadok, mig leggyakrabban egy kopoltyu- v. lélegzőüregbe vannak elhelyezve.
Helyzetüket tekintve a H. között megkülönböztetünk elülkopoltyusokat és
hátulkopoltyusokat. A tüdők egyszerü üregek, amelyeknek falát véröböl- és
véredény-rendszerek járják át s a test jobb oldalán feküsznek. A vérnek vizzel
való ellátására szolgáló edények az egész testet, különösen pedig a lábat
behálózzák. Van veséjük is, amely a sziv közelében fekszik és szennyessárga v.
vöröses, hugysavból álló szilárd részeket, meszet és ammoniákot választ ki.
Igen fontos szerepet játszanak a bőr nyálkamirigyei, amelyeknek sorába
tartoznak a bibormirigyek is. Ezeknek váladéka tejszerü, de a világosság
hatására sárgászölddé, kékesibolyává s végre biborvörössé változik. A H. egy
része váltivaru, legnagyobb részük himnős. A himivarszerv áll heréből,
ondóvezetékből, ondóhólyagból és közösülő szervből. A női ivarszerven
petefészket, petevezetéket, székmirigyet, méhet, ondótartót és hüvelyt
találunk. Az ondószálacskák leggyakrabban ondótokokba gyülnek meg. A nőstények
hüvelyében gyakran egy tőrforma mészképlet van, a szerelem nyila, a
közösülésnél izgatásra szolgál. A termékenyítés rendesen viszonyosan történik,
de vannak öntermékenyítők is. Egyesek eleventszülők, legnagyobb részük azonban
petéiket lerakják, még pedig v. egyenként, v. nagyobb tömegekben. Az ébrények
egyes esetekben átalakuláson mennek át. Vannak olyanok, melyek világítanak,
különösen a tengerben élők. Visszaszerző képességük igen nagy s majdnem minden
külső szervük ujra kinő. A meleg és táplálék csökkenésével téli álomba merülnek
s az iszapba v. földbe bujnak; ilyenkor házaikat aztán egy födővel zárják el.
Egyesek a 2-4 C.°-t is kiállják. A forróöviek nyári álmot alusznak.
Részint viziek, részint szárazföldiek és aztán növényevők, mig ellenben a
viziek, különösen pedig a legtöbb tengeri husevő. Legtöbb a nagy tengerekben
él, kevesebb a kevert és édes vizben; de vannak olyanok is, amelyek vizben és
szárazon egyaránt megélnek. A forróövi tengerekben több és szebb faj él, mint
az északiakban, s a mélységben több, mint a partokon. Közülök hasznosak a
biborcsigák s a gyöngyházcsigák; egyeseknek házait pénz gyanánt használják
(Cypraea, Kauri), másokat disztárgyaknak alkalmaznak. Kövülve a legrégibb
földrétegektől kezdve maig találhatók, kezdetben számuk csekély, de már a
harmadkori képletekben nagy tömegekben lépnek fel. Ez idő szerint mintegy 16
ezer élő és 6500 kihalt fajt ismerünk. Négy rendbe osztatnak: 1. Tüdőscsigák
(Pulmonata), melyek mindannyian tüdővel lélegzenek s v. házat hordanak, v.
meztelenek, himnősek és szárazföldiek meg édesviziek. Ide tartoznak a mi
csigáink valamennyien s egyik részüknél a szemek a tapogatókon ülnek, másik
részüknél ellenben a tapogatók tövén; az elsők közé tartoznak a szárazföldi, az
utóbbiak közé a vizicsigák. 2. Elülkopoltyusak (Prosobranchiata), házathordó,
váltivaru, majdnem kivétel nélkül tengeri csigák, melyeknek kopoltyui a sziv
előtt emelkednek; eddig mintegy 9 ezer élő és 6 ezer kihalt fajuk ismeretes,
melyek között a legszebbeket és legnagyobbakat találjuk. (L. még
Fésükopoltyusok.) 3. Lapátlábuak (Heteropoda), csupasz v. házathordó, váltivaru
tengeri csigák, melyeknek lába mellső részében lapátformán összenyomott s a
sziv előtt fekvő kopoltyukkal lélegzenek; 60 élő fajuk ismeretes. 4.
Hátulkopoltyusok (Opisthobranchiata), csupasz testü vagy csenevészházu, himnős
tengeri csigák, kopoltyuik a szivkamara mögött emelkednek. Mintegy 900 élő és
300 kihalt fajuk ismeretes.
Forrás: Pallas Nagylexikon