Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Hegel... ----

Magyar Magyar Német Német
Hegel... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Hegel

1. György Vilmos Frigyes, német filozofus, szül. Stuttgartban 1770 aug. 27., megh. Berlinben 1831 nov. 14. A stuttgarti gimnázium bevégzése után a tübingai teologiai intézeten a teologiát és filozófiát 1788-tól 1793-ig hallgatta; azután 1800-ig házi tanító volt Bernben és majnai Frankfurtban. Első művei voltak: Über die Differenz des Fichte"schen und Schelling"schen Systems (1801) és De orbitis planetarum. 1801-től egyetemi magántanár lett Jenában és ott Schelling-gel együtt kiadta a Kritisches Journal der Philosophie (1802) cimü közlönyt, mig 1805. u. o. rendkivüli egyetemi tanár lett. A jenai csata zavarai után 1807. Bambergbe ment, ahol ujságszerkesztéssel foglalkozott. H. eleinte mint Schelling követője szerepelt, mig 1807. megjelent Phänomenologie des Geistes c. munkájával nemcsak éles birálatot gyakorolt Schelling és iskolája felett, hanem ezen jelentőségteljes munkájában eredeti módszerével, a dialektikával is a nyilvánosság elé lépett. Az 1808. év vége felé Nürnbergben főgimnáziumi rektori állást foglalt el és u. o. dolgozta ki a Philosophische Propädeutik c. munkáját, mely azonban akkor csak litografiában jelent meg. 1812-1816-ig jelent meg Die Logik c. műve. 1816. év végén Heidelbergában lett egyetemi tanár. Rendszerének nagy körvonalait fejti ki 1817. megjelent Encyklopädie der philosophischen Wissenschaften c. munkája. Már 1818. azonban Altenstein porosz miniszter közvetítése folytán a berlini egyetemen foglalt el állást, ahol haláláig működött, számos tanítványt gyüjtvén maga körül; fényes tevékenységet fejtett ki felolvasásaival, sőt bölcsészete az említett miniszter befolyása folytán a legtágasabb körökben érvényre jutott és ugyszólván porosz állami bölcsészetté lett. 1821. jelent meg Die Grundlinien der Philosophie des Rechts cimü műve. Tanítványaival 1827. alapította a Jahrbücher für wissenschaftliche Kritik cimü folyóiratot. Összes műveit felolvasásainak szövegeivel együtt kiadták tanítványai 18 kötetben 1832-41. évig. Csak 1893. jelent meg: Kritik der Verfassung Deutschlands, hagyatékából kiadta Mollat G. (Kassel 1893). Életrajzát 1844. Rosenkranz és Haym (1857) adta ki.

H. filozófiája lényegesen ugyanazon alapból indul ki, melyből Fichte és Schelling bölcsészete kiindult: az alany és tárgy, a gondolat és a lét, a tünemény és a lényeg azonosságának alapjából. Ami azonban a H. álláspontját különösen jellemzi és rendszerének kiváló történelmi jelentőséget kölcsönzött, az módszere, a hegeli dialektika, melynek alapeszméje az, hogy minden gondolati és eszményi forma, mely egyuttal a létnek egy formája, önmagában tekintve egyoldaluságában ellenmondást tartalmaz, és igy saját természetéből kifolyólag más ellentétes formába vezet át, mely ellentétes forma hasonlókép ellenmondást és egyuttal ellentétre való vonatkozást tartalmaz és ezen egységes vonatkozásban uj gondolati alakra vezet, mely az itt kifejtett hármas viszonyt ujra kifejti. H. szerint tehát a gondolat és lét alakjai a bennök rejlő egyoldaluságuk és vonatkozásuk lényege szerint láncolatot képeznek, egymásból fejlődnek és saját természetükben rejlő dialektikai mozgás folytán a filozofiai ismeret teljes rendszerét alkotják. A gondolat-lét fogalma tiszta egyetemességében szemléltetik a logikában. Ezen egyetemesség közvetlenségében a lét formáiban, közvetítésében és vonatkoztatásában, a lényeg formáiban, végre a közvetített formák egységében, teljességében, mely az egyetemesnek közvetített teljes tudatát képezi, a fogalomban fogatik fel. Az egyetemesség körével szemben áll annak ellentéte, az egymáson kivül álló létegyéniségek felfogása, és ilyen értelemben határozza meg H. a természetet, mint az egymásonkivüli létbe átment eszmét (das Aussersichsein der Idee). Itt hasonlókép a közömbös és merev közvetlen egymásonkivüllét a mekanikában, a vonatkozás a fizikában, a vonatkoztatott tagok teljessége és eredeti egysége az organológiában szemléltetik. Az egyetemes, a logikai, az univerzális öntudat, végre az egyéniben önmagához ébred, ez a szellem mint a természetnek és a logikai eszmének egysége. Itt aztán az alanyi és a tárgyias szellem egysége a feltétlen szellem, az isteni szellem, melynek megnyilatkozási formái a művészet, a religió és filozofia. H. rendszere, amint egész menete és vége mutatja, annyiból egészen pozitivista alapon áll, amennyiben ő csak az öntudat jelenségkörében adott tényeket és azokban mutatkozó mozgást és vonatkoztatást szemléltetni iparkodik, a tüneményen kivül álló lény pedig alapjában kizárja és istenségében is csak az emberi művelődés legmagasabb formáiban önmagát szemlélő mindenségnek öntudatra ébredését látja, ugy hogy H. szavai szerint az embernek tudása istenről istennek öntudata. H. rendszerének alapeszméje tehát a gondolat formájában felfogott mindenségre alkalmazott szerves egység és szerves fejlődés eszméje. A fejlődés eszméjének alkalmazása az ismeretnek mindennemü tárgyára a logikára nemcsak, és a természetfelfogásra, de a szellemi és társadalmi élet minden formáira, a filozofiára, művészetre és religióra, melynek különböző történelmi alakjait H. fejtegette először mint egy nagy fejlődéssorozatnak szerves és szükségképeni mozzanatait, a fejlődés eszméjének ezen kiterjesztése a tudomány és élet, a művelődés minden alakjára képezi H. bölcsészetének nagy jelentőségét.

H. tanítványai a mester halála után több pártra szakadtak. H. iskolájának u. n. jobbszárnyán, mely teologiai szinezettel birt, nevezetesek Marheineke, Gans, Daub, stb.; a centrum főbb képviselői Rosenkranz és Weisse; a balszárnyon, mely inkább naturalisztikus szinezetet nyert, nevezetesek: Ruge, Michelet, Feuerbach, Strauss, Moleschott stb. Mindazonáltal, hogy H. felette nehezen érthető nyelven ir, alig van bölcsész, aki korának művelődési mozgalmára oly hatalmas befolyást gyakorolt, mint H. Nem csupán a tudomány különböző ágában, a történelmi kutatás, esztetika, vallásbölcsészet terén korszakalkotó az ő fellépése, de bölcsészete hatalmasan befolyásolta a politikai és társadalmi élet fejlődését is. Egyes tanítványai, itt különösen Ruge említendő, szerepet vittek az 1848. forradalmi mozgalomban. A modern szociálizmus és anarkizmus pedig egyenesen H. iskolájából veszi eredetét. Lassale, Marx, Engels H. tanítványai voltak, valamint az anarkista Bakunin is, és a modern szocialisztikus u. n. materialisztikus, helyesebben ökonomiai történelmi iskola maig is H. dialektikai módszerét alkalmazza. Németországon kivül is talált hiveket H. tana. Franciaországban Cousin, Dániában Heiberg és Martensen, Svédországban Snellmann és Pengström, Olaszországban Vera és Spaventi, Angliában legujabban Hutchison Stirling (1865). Magyarországon H. tanait először Tarczy Lajos (l. o.) hirdette Pápán, kinek tanítványa s a filozofiai tanszéken utóda, a későbbi pénzügyminiszter Kerkápoly Károly (l. o.), képviselte legméltóbban a magyar hegelizmust, Erdélyi János (l. o.) költő s volt sárospataki tanár, valamint Molnár Aladár (l. o.) szintén H. követői voltak. Ujabban e sorok irója kapta filozofiai megtermékenyülését Hegeltől.

2. H. Immanuel, német egyhátzpolitikus, az előbbinek fia, szül. Nürnbergben 1814 szept. 24., megh. Berlinben 1891 nov. 26. 1836. porosz állami szolgálatba lépett, 1858. az állami kincstár gondnoka, 1865. pedig a brandenburgi konzisztoriumnak elnöke lőn. H. az ortodox-pártnak egyik vezére volt.

3. H. Károly, német történetiró, az előbbinek bátyja, szül. Nürnbergben 1813 jun. 7. Tanulmányait Berlinben és Heidelbergában végezte. 1841. a rostocki, 1856. az erlangeni egyetem tanára lőn. 1850. részt vett az erfurti parlamentben. Főműve: Die Geschichte der Städteverfassung von Italien (Lipcse 1847, 2 köt.). Egyéb művei: Geschichte der mecklenburgischen Landstädte bis 1555 (Rostock 1856); Die Ordnungen der Gerechtigkeit in der florentinischen Republik (Erlangen 1867); Dino Compagni, Versuch einer Rettung (Lipcse 1875); Ueber den historischen Wert der älteren Dante-Kommentare (1878). Mint a müncheni történelmi bizottság tagja, a Chroniken der deutschen Städte gyüjteményes munkát szerkeszti, melynek számára Nürnberg, Strassburg, Köln és Mainz régi krónikáit ő maga rendezte sajtó alá. Mint különlenyomatok megjelentek e műveiből: Verfassunsgeschichte von Köln im Mittelalter (Lipcse 1877) és Verfassungsgeschichte von Mainz im Mittelalter (1882); Chronicon Moguntinum (1885). Továbbá: Städte und Gilden der germanischen Völker (2 köt. 1891). A középkori városok keletkezésének és jogi fejlődésének egyik legjelesebb kutatója.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is