Heine

1. Eduárd, német matematikus, szül. Berlinben 1821 márc. 16., megh. Halleban 1881 okt. 24. Tanulmányait elvégezve, 1844. Bonnban egyetemi magántanárrá képesíttetett s nemsokára ugyanott renkivüli tanár lett. 1856 óta a hallei egyetemen a matematika rendes tanára volt. Számos becses értekezésen kivül egy önálló művet irt: Handbuch der Kugelfunktionen (Berlin 1861, 2. kiadás 1878-81, 2 köt.).

2. H. Henrik, német költő, szül. Düsseldorfban 1799 dec. 13., megh. Párisban 1856 február 17. Izraelita családból származva (mely eredetileg Pozsonyban tartózkodott), szülei kereskedőnek szánták és nagybátyjához, H. Salamon gazdag bankárhoz küldték Hamburgba. A fiatal H.-nak azonban sem kedve, sem tehetsége nem volt a kereskedelemhez, s keresztülvitte szüleinél és nagybátyjánál, ki őt haláláig (1844) pénzzel segélyezte, hogy egyetemre küldjék. Igy jutott Bonnba, Berlinbe és Göttingába, mely utóbbi helyen doktorátus tett, egyszersmind (1825) a keresztény vallásra is áttért. Ezután felváltva Hamburgban, Berlinben és Münchenben élt, utazott Angol- és Olaszországban s 1831. Párisban telepedett meg, ahol kizárólag irodalmi munkássággal foglalkozott s 1837-1838. a francia kormánytól 4800 franknyi évi tiszteletdijat huzott. Ez utóbbi körülmény az, amit Németországban még ma sem tudnak neki megbocsátani, pedig hasonló segélyt a francia kormány sok ezer embernek nyujtott, akik magukat hazájukban a forradalmi eszmék támogatásával kompromittálták s ennek következtében kényszerülve voltak a francia vendégszeretetet igénybe venni. H. nem volt ugyan egész Németországból kiutasítva, csupán Poroszországból, mindazonáltal negyedszázados párisi tartózkodása alatt csak kétszer látogatta meg hazáját. Párisban 1851. megnősült, elvevén Mirat Matildot (megh. 1883). 1845. fájdalmas hátgerincbetegség vett erőt rajta, mely 1848-tól haláláig állandóan ágyához, e «matrác-sir»-hoz bilincselte. Megváltás volt neki a halál, melynek bekövetkezése előtt azonban még egyszer felkereste őt a szerelem egy szende leányka képében, kit H. Mouche-nak nevez utolsó verseiben (Selden Camilla).

H. első kisérletei: Gedichte (1822), Almansor és Ractliff (tragédiák), valamint a Lyrisches Intermezzo csekély feltünést keltettek. Ellenben egy csapásra hires emberré tették Reisebilder-jei, melyekből 1826-27. két kötet, majd 1830-31. még két kötet jelent meg (utánzása Petőfitől, Uti levelek Kerényi Frigyeshez). A közönséget végleg lebilincselte Buch d. Lieder-jével (1827), mely verskötetben a legnagyobb német lirikus - Goethe - mellé emelkedik. Párisban inkább a prózairodalommal foglalkozott s csak életének végső szakában tért ismét vissza a poézishez. Itt irta a Beiträge zur Geschichte d. neuen schönen Literatur in Deutschland-ot (1833, 2 kötet), Französische Zustände-t (1833), amely cikkek eredetileg az Augsburger Allgemeine Zeitung-ban jelentek meg és Der Salon-t (1835-1840, 4 kötet). Az a körülmény, hogy ezen műveinek következtében a Bundestag már megjelent s azontul megjelendő könyveit eltiltotta, csak emelte kapósságukat s fokozta H. szatiráját. Az utóbbinak mindinkább éles és személyeskedő szinezete kezdett lenni, igy például a Menzel ellen irányzott röpiratában: Über den Denuncianten (1837) s még inkább azon támadásában, amelyet, halott ellen lévén irányozva, méltán rossz néven vettek tőle: H. über Börne (1840) cimü pamfletjében. Közben irta: Die romantische Schule (1839) és Schakespeares Mädchen u. Frauen (1839) c. tanulmányait. Később, mint említettük, megint visszatért a költészethez s ekkor költötte: Neue Gedichte-it (1844), amelyet találóan lehet a Dalok Könyve második részének nevezni. A következő nagyobb költeménynek: Deutschland, ein Wintermärchen, meg van az az előnye, hogy változó politikai viszonyok közepette sem avul el. Atta Troll, ein Sommernachtstraum cimü, 1847. megjelent éposza, melyet költői tartalom, a gondolat mélysége, a humor és szatira csodálatos keveréke ékesít, a romantikus iskola álomjelenési modorában van megirva, de egyszersmind ez iskolának sikerült kifigurázásaAz egyre betegebbé váló költőtől azután még megjelent: Romanzero (1851); Doctor Faust (1851); Die verbannten Götter (1853); Vermischte Schriften (1854); hagyatékából adták ki: Letzte Gedanken und Gedichte.

H. Goethe után Németország legnagyobb lirikusa s ezen pozicióján jellemének és gondolkozásmódjának több fogyatékossága sem változtat. Hatása elmentáris, különösen az ifjakra és nőkre, dacára azon meglehetősen erős visszahatásnak, mely ellene Németországban megindult s még mind máig folyamatban van ugyannyira, hogy szobrának nem tudnak helyet találni nagy Németországban. Az embert benne a németeknél nem képes a költő feledtetni. Ezzel szemben tudvalevő, hogy királynénk buzgó tisztelője H.-nak s neki Korfu szigetén levő palotájában, az Achileionban szobrot állíttatott. Összes műveit kiadta Strodtmann A. (1861-66, 21 köt.), Karpeles (1885, 12 köt.); u. attól megjelent a művek kritikai kiadása is (1886-87, 9 köt.). Elsternek életrajzzal ellátott kiadása 1887-re esik (7 köt.); egy illusztrált kiadást Laube rendezett sajtó alá 6 kötetben. Franciára H.-t Saint-René-Taillandier, Gérard de Nerval, Marelle és mások fordították; angolra Wallis, Bowring, Eeland, Stratheir; olaszra Zendrini, Varese stb., azonkivül egyes műveit lefordították dán, holland, norvég, svéd, orosz, spanyol, latin, héber és japán nyelvre is. Magyarra költeményeit Endrődi Sándor fordította (1882 és 1889), a Dalok Könyvét ugyanő (diszkiadás bevezetéssel, 1892). Egy versét Petőfi ültettá át magyarra, kire H. bizonyos tekintetben hatással is volt. Azonkivül fordítói sorában említendő Szász Károly és Ivanhoe (Spóner Andor, H. Válogatott Költeményei, 1894). Emlékiratait Zoller Béla fordította (Olcsó Könyvtár, 1894, 338. sz.).

H. öccsei voltak: H. Miksa, orosz államtanácsos, szül. 1807., megh. 1879., az Erinnerungen an Heinr. H. u. seine Familie (1868) irója és H.-Geldern Gusztáv báró, a bécsi Frendenblatt alapítója és tulajdonosa, szül. 1806., megh. Bécsben 1886.

3. H. Vilmos, német festő és utazó, szül. Drezdában 1827 jan. 30., megh. Lössnitzben 1885 okt. 5. Drezdában és Párisban tanult, 1849. New-Yorkba ment, 1852. Perry parancsnoksága alatt mint rajzoló résztvett az észak-amerikaiak kelet-ázsiai expediciójában, behajózta a Csendes-óceánt és Japánban is tartózkodott. Azután Tripoliszban is járt, 1860. pedig a poroszok kelet-ázsiai expediciójában vett részt. 1861. visszatért Nex-Yorkba, mint mérnökszázados lépett az É-i államok hadseregébe, hol dandárparancsnoki rangra vitte. Utazásait a következő művekben ismertette: Wanderbilder aus Zentralamerika (Lipcse 1853, 2. kiad. 1857); Reise um die Erde nach Japan (Lipcse 1856, 2 köt.); Die Expedition in die Seen von China, Japan, Ochotsk (u. o. 1858-59, 3 köt.); Japan und seine Bewohner (u. o. 1860); Eine Sommerreise nach Tripolis (Berlin 1860); Eine Weltreise um die nördliche Hemisphäre (Lipcse 1864, 2 köt.); Japan, Beiträge zur Kenntnis des Landes und seiner Bewohner (Lipcse 1873-80).

Forrás: Pallas Nagylexikon