Helmeczy

Mihály, iró, szül. K.-Helmecen (Zemplén vm.) 1792., megh. Pesten 1852 dec. 1. Családi neve Serfőző volt. Tanult Sátoralja-Ujhelyen és Pesten, hol azután végképen megtelepedett. Egy ideig szerzetes-novicius is volt, azután a pesti egyetemen a jogtudományokat hallgatta s 1817. ügyvédi odlevelet is nyert, melyet azonban nem igen használt, mert kizárólag az irodalom, különösen a nyelvujítás terén kezdett dolgozni nagy szorgalommal, bátorsággal, sőt vakmerőséggel is. 1810. Horvát István rendkivüli előadásait látogatta a magyar nyelvészetről s 1811. bölcsészettudori oklevelet szerzett, s mindez még erősebben fejtette ki hajlamát a magyar nyelv s irodalom művelésére. Erélye, mely sokszor a durvaságig ment, oszloptagjává s egyik vezérévé tette a nyelvujitó iskolának. 1817-től kezdve három éven át nagy szorgalommal tett tudományos előkészületeket európai nagy körutazásra, mely azonban külföldi politikai viszonyok folytán meghiusult, de ez idő alatt szerzett nyelvkincseinek későbben nagy hasznát vette. Nem annyira eredeti iró mint fordító s mások remekműveinek gondos kiadója. Igy 1813-16. a még akkor nagyon fiatal lelkes férfiu felügyelete alatt jelentek meg Dayka versei, Kazinczy Ferenc földijének, kit rajongva tisztelt és szeretett, Poétai berke, Báróczy munkái, Berzsenyi Dániel költeményei, kinek benső barátja volt, s kinek művei közt egy gyönyörü episztolát látunk hozzá intézve; ugyane költemények második kiadást is értek 1816-ban, kisérve H.-nek jeles értekezésével a nyelvujításról. Sokat fordított francia, angol, német, spanyol és olasz nyelvekből, de amely fordításaiból csak kevés látott napvilágot. Fordította nevezetesen már 1813-ban Eckarthausen hires munkáját, melynek cime: Gott ist die reinste Liebe, s e fordítása két kiadást ért (Pest 1813 és 1816); megjelentek továbbá akkori zsebkönyvekben Schiller néhány költeménye s Tasso Megszabadított Jeruzsálem-ének egy-két éneke, zengzetes, de olykor erőltetett cikornyás fordításban. A sok idegennel kevert s kifejezések szegénységével küzdő magyar nyelv csinosításában, s uj szavak részint szerencsés, jól sikerült, részint erőltetett, tulmerész faragásában sokat fáradozott, s nála bátrabb ujító senki sem volt; tagadhatatlan érdeme, hogy sok jó s életrevaló és életben is maradt uj szóval s fordulattal gazdagította a nyelvet, melyeket tőle mások is átvettek. E téren kifejtett merészsége sok támadásnak s többször igazságtalan és méltatlan gúnynak is tette ki a vaskalapos ortodox nyelvészek részéről, s országszerte keringett felőle az ismeretes élc: H., ki a szókat elmetszi. A század első negyedében fennállott irodalmi köröknek, a Kulcsárénak s Bártfayénak kedvelt és befolyásos tagja, a kor nagy iróinak benső barátja, s az ósdiaknak, a Kazinczy iskolája ellenzőinek hatalmas pörölye és korbácsa volt. A magyar akadémia felállítása után azonnal, 1830. nov. 17., mint az alapító gr. Széchenyi István, gr. Teleki József s a gr. Károlyiak kedves embere, s a vele az izlés hasonló utján járó első akad. titoknoknak, Döbrentey Gábornak barátja és szellemi rokona, az akadémia pénztárnokává neveztetett ki, s mint az ilyen az ülésekben szavazási joggal is felruháztatott s e hivatalát haláláig folyvást viselte.

Kisfaludy Károly 1830. bekövetkezett kora halála után szabadalmat nyert a Jelenkor cimü politikai nagy lap s mellékelte, a Társalkodó kiadására, melyet a Kisfaludy-kör tagjainak: Vörösmartynak, Bajzának, Zádor (Stettner) Györgynek s Bártfaynak és társaiknak óhajtása szerint és segédkezésük mellett, Kisfaludy Károlynak s ennek elhunytával Vörösmartynak kellett volna szerkeszteni, s a vállalat remélhető dus jövedelmének egy részét a magyar irodalom javára fordítani. H. azonban, a kormányhivataloknál élvezett pártfogás folytán, a többiek háta mögött a saját maga részére eszközölte ki az engedélyt, s a lapot 17 évig szakadatlan folyamban szerkesztve, annak jövedelméből meggazdagotott, s Törtelen, Pest vmegyében birtokot szerezve, ezen szép kastélyt építtetett, mig hoppon maradt társai a magyar irók hagyományos szegénységének jármát tovább viselték s tőle elidegenedve, a baráti viszonyt megszüntették. A lap azonban H. szerkesztése alatt is jól megfelelt rendeltetésének, s nagy politikai jelentőségre tett szert azáltal, hogy gr. Széchenyi István, a nagy reformátor, kinek H. a nyelvben mestere volt, kizárólagos közegévé választotta s a reformcikkeivel gazdagította. Ezáltal fontos tényezővé vált politikai s közgazdasági nagy átalakulásunk mozgalmaiban, különösen addig, mig versenyképes pályatárs nélkül állott a magyar hirlapirodalom terén, nagyszámu előfizetőkkel birva. Hosszabb időn át központja volt az ébredező nemzeti érdekek egyesülésének s eszköze nyelvünk fejlődésének, bár a szerkesztő sokszor izetlen és cikornyás stilusu s tulvitt nyelvujítási iránya sok rosszalásra talált. Nem lehet tagadni, hogy a Jelenkor a későbbi magyar zsurnalisztikának utját egyengette, s hogy Társalkodó melléklapjában, melynek kitünő szerkesztői s munkatársai voltak (Bajza, Szenvey, Csató Pál, Nagy Ignác stb.), alkalmat adott számos fiatal tehetség kiképzésére, sok uj eszme s indítvány előterjesztésére s állandó olvasó közönség egybegyüjtésére. Midőn azután a zsurnalisztika ujabb és kitünőbb közegeket nyert, az öreg Jelenkor is iparkodott ugyan csinosbított külalakja s dusabb tartalma által a kor fokozottabb követeléseit jobban kielégíteni, de főleg azért is, mert határozott, önálló politikája nem volt s pártokon kivüli függetlenséget hajhászott, Széchenyi István gr. hűséges pártolása mellett is, csekély hatásu alárendeltségbe sülyedt, s végre már inkább csak a napi események száraz regisztrálásánál maradva, s eszmék fáklyáját nem lobogtatva, mindinkább meglátszott rajta, hogy az élet már terhére van. Már inkább csak korábbi érdemei iránti hálás elismerés s néhány hű pártolójának morzsáin táplálkozott, s az 1848. év nagy eseményeit csak kevéssel élte tul. H. letevén a szerkesztőséget, Kereszturynak adta át a haldokló lapot, mely csakhamar teljesen megszünt. Könyvtárát özvegyen maradt neje a m. tud. akadémiának ajándékozta. Nagy érdemeit a magyar nyelv fejlesztése s hű és bátor nemzeti érzelmei tekintetében csak az igazságtalan rossz akarat vonhatná kétségbe, melyeket Toldy Ferenc, egykori barátja, kitől későbben a fentebb említett okból elszakadt, felette tartott akadémiai emlékbeszédében, az igazságnak hódolva, nemes elismeréssel kiemel.

Forrás: Pallas Nagylexikon