Legyen Ön is szerkesztőnk!
Küldjön be címszót!

Pályázatok

Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
helyesírás spelling
helyesírási... faults of s...

Magyar Magyar Német Német
helyesírás Rechtschrei...
helyesírás ... Ortographie...

Címszavak véletlenül



Legújabb kommentek



Címszó:
Tartalom:

Helyesirás

(görög-latin műszóval ortografia) azon szabályok összesége, melyek a nyelvi irásbeli használatában érvényesek. Valamint a beszéd a gondolat kifejezett alakja a beszélő szervek által, szintugy az irás nem egyéb, mint a beszéknek állandósított alkja. A helyesirásnak tehát vissza kell adni az élő beszédnek lehetőleg minél több sajátságát, mindenekelőtt pedig a hengtani (fonétikai) sajátoságokat, továbbá a hanglejtést, amit annyira amennyire a helyesirási jelekkel szközölünk. Helyesirási jelek: a vessző (,), pontosvessző (;), kettőspont (:), gondolatjel (-), kötővonal(-), pont (.), felkiáltó- (!), kérdő- (?) és idézőjel (" " vagy « »). A szóknak teljesen kielégítő helyesirása az eddigi irodalmakban el nem ért ideál volt.

Ismeretes dolog, hogy kezdetben minden irás képirás volt s hogy ebből fejlődött egyrészt a fogalomirás, p. a khinaiaknál, másrészt a hangirás vagy betüirás, mint az egyiptomiaknál s a sémi némeknél. A semitáktól, jelesen Feniciából kapták irásuk jegyeit a görögök s ezektől a rómaiak. Mi a keresztényésg fölvételével egyuttal az egyháznak irását, a latin ábécét is elfogadtuk a térítőktől a alkalmaztuk lassankint egyes jelekkel és kombinálásokkal a magyar hangok kiejtésére. Ami eltérések vannak a betük értékében nyelvünk és a latin nyelv között, azokat részben megmagyarázza az a tény, hogy mi a latin betüket olasz, még pedig velencei papoktól kaptuk, tehát olyan értékkel, amilyennel Velencében használták az 1000. év táján. Legfontosabb ez eltérések közül az, hogy az s betüt mi nem a német vagy francia s hang jelölésére, hanem a német sch vagy francia ch hang jegyéül alkalmazzuk. Ennek oka egyszerüen az, hogy a velenceiek a latin s-et s általában az s-et ugy ejtették, hogy mind képzésére, mind hangjára nézve közbül állt az sz és s hangok közt, s a mai velencei si signore is majdnem egészen olyan hatást tesz a fülünkre, mintha mi s hangunkat hallanók. (Be van bizonyítva, hogy eleink - részben a jelen századik - igy ejtették a latin s betüt is: ?ponde, papyru?, nem szpondeo, papyrusz; gyakran irtak ilyenekt: Ksénofon, Kserkses, de sohasem Kszénofon, Kszerkszes; v. ö. maiglan taksa, voks, egzsámen). Szintén a velencei s általában az északi olasz kiejtés magyarázza meg a mai c betünk értékét, mig a többi olaszok köztudomás szerint ugyanazon esetekben cs-nek ejtik e betüt. Ugyanonnan kaptuk a latin g betünek gy hangját, mely nálunk néhány évtizeddel ezelőtt közönséges volt az olyan szóalakokban, minők regis, regere, spongia, evangelium; hogy ezután e hang jegyét gi, gj, gy alkban különböztették meg a g-től, az tisztán olasz szokáson alapszik (giá Velencében igy hangzik: gyá, s az olaszok azelőtt gyakran irtak gi-t e előtt is: evangielo, gienerale).

Amely hangok az olaszosan kiejtett latinban nem voltak meg, azokat különféle módon pótolták. Az ott hiányzó, de a magyarban gyakori sz hangot egyszerüen ugy irták, hogy a megfelelő lány hang jegyét, a z-t alkalmazták ehlyette, mely kódexeinkben egészen általános. Mellette az Árpádok korában nagyban szerepelt s még a kódexekben is fölmerütl itt-ott egy különös kapcsolat: az sc. A később elterjedt s maig megmaradt sz mintha a két előbbi jelölés kombinálása volna, de előfordul a német irásban is. A zs hangot részint megefelelő kemény hang jegye pótolta, t. i. az s, részint pedig a lágy sziszegő z jegye; gyakran hiányjellel különböztették meg őket (a XVI. sz.-ban f, a XVII-ikben "s, "z). Végre a kettőt egyesítették a maig megmaradt zs-ben. A cs hangot szintén a hozzá legközelebb eső hangok jegye pótolt, részint az s, részint a c; a Halotti Beszédben még mind a kettő előfordul: gimilis és gimilcic (gyimilcs, gyimilcsik). A kódexek korában már a ch jegy divott, mely a román népeknél is előfordul, jelesen a latinoknál, a spanyoloknál, azonkivül az angoloknál, de kérdés, hogyan jutott onnan mihozzánk. De több kódexünkben egy sajátos jegye van a cs hangnak, mely ugy látszik magyar alkotás: a L. Már kódexeink idejében a cz jelent cs hangot, a tz pedig c hangot; de mások kétértelmü cz jegyet elhagyva, a két hangra a tz és ts jegyeket alkalmazták. A XIX. sz. eljén leginkább Verseghi ösztönzésére állapodott meg az l, n, t-től, később ezekhely i, j, y betüket csatoltak: li, ni, ti, lj, nj, tj, ly, ny, ty. A második betüt kódexeink egy részben hiányjel helyettesíti; igy keletkeztek az l" n" t" g" jegyek, melyek a szláv népeknél is használatban vannak, de nálunk ezek a XVI. sz.-ban ismét kimentek a divatból. Ujabban tehát, amint mai helyesirásunk megállapodott, sok kettős betünk maradt: sz, zs, cs, ds, ly, ny, ty, gy. Nyelvészeink sokféle javaslattal törekedtek ezeket egyszerüsíteni. Már Verancsics szótárában (melyet Velencében nyomtattak 1595.) találkozunk a zs hangnak velencei x jegyével, p. xak a. m. zsák. Adámi Mihály (1760. kiadott Sprachkunst-jában) némely más ujítások mellett a zs helyett középen kersztülhuzott z betüt alkalmazott. Ez indította aztán a XVIII. sz. végén Révait, Révai példája pedig Kerekest, Vörösmatyt, legujabban a Magyar Nyelvőr munkásai és másokat arra, hogy a kettős betük eyszerüsítése mellett küzdjenek.Eddigelé e javaslatok közül egyik sem talált elfogadásra; csak egy betüre, a cz-re nézve, melyet oly természetesen és könnyen helyettesít a c jegy, erősödik mindinkább az egyszerüsítő törekvés, s akik ma is az ósdias cz-hez ragaszkodnak, azok pusztán a megszokásnak v. az iskola kényszerének engedenk. - A magánhangzók közül legtöbb baj volt a latinban s olaszban hiányzó ö ü-féle hangokkal. Ezeket eleinte kénytelenségből u-val (v. v-vel) jelölték, később különféle mellékjelekkel különböztették meg az o u betüktől. A bécsi és müncheni kódex az ü-t ugy jelölte, hogy az u vagy v betüre egy pontot tett, az ö-t pedig alul farkas o-val irta. Az utóbbi jegy más kódexben is előfordul s az alsó jelen kivül némelyik fölül is huzást tesz rá. Azonkivül az ö hangnak két betüs jegyei is voltak: eu, ev, ew, emlyek valószinüleg ugy keletkeztek, hogy előbb az Árpádok korában egy gyakran használt diftongust jelöltek velük (ëü), s midőn ez később egyszerü ő hanggá lett, a régi megszokott jegyet mégis megtartották az irásban; egészen igy keletkezett a ranciáknál amiglan használt eu. Az ü hangot kódexeinek egy része az irásban nem különbözteti meg az ö-től (p. az Ehr. C., Marg. L. stb.), gyakran pedig kettős betüvel jelölik iu, iv, yv, yw, ritkábban vi. Ezek a kapcsolatok a német ehlyesirásban is szerepelnek, hol az ui-val ma is találkozunk néha (Uibung a. m. Übung). A XVI. sz.-ban szintén Németországból kaptuk az ö ü-t s még később az ö ü betüket. A latin e hang különbség nélkül jelölte a nyilt hangot s a zárt ë-t. A bécsi s müncheni kódex irói megkülönböztették a kettőt, még pedig ugy, hogy a nyiltat ?-vel a zártat ?-vel irták: ?mberek. Később is találkozunk ilyen megkülönböztető kisérletekkel, főkép a XVIII. sz. vége óta, de mindig elmaradt a kivánatos eredmény. A magánhangzóknak hosszuságára eleinte semmi gondot nem fordítottak; egyes kódexek kettőztetéssel jelölték (keep, koor), ugy mint ma is p. a német és a finn helyesírás. Már a XVI. sz. közepe táján pontosan kezdék jelölni, részint fekvő vonással, részint akcentus-jelekkel: a, á, â. Heltai Gáspár e tekintetben olyan potosságra törekedett, hogy a mai é-nek megfelelő akkori két hosszu hangot külön jeggyel irta: szép, de k?z (k?z). A hosszu ö ü hangokat csak a XVII. sz.-ban kezdték megkülönböztetni, ugy hogy a két pont közé éles ékezetet tettek. Ezeket a cifra betüket csak a XIX. sz. eljén szorította ki az ő ű jegy.

Eddig azt láttuk, hogy az egyes hangok irásunkban miféle betüknek felelnek meg, de még fontosabb kérdés, vajjon a szók és nyelvtani alakok irása minő viszonyban van hangzásukkal. Az irásnak célja első soraban az, hogy tényleg ejtett hangokat tükrözze vissza, tehát a szóknak elemeit ugy adja, amint kiejtésükben alakulnak. Tudjuk azonban, hogy minden oly irodalomban, melyet huzamosabb idő óta művelnek, többé-kevésbé eltávozik egymástól az irás és a kiejtés. Az utóbbi ugyanis lassankin megváltozik egyes részeiben, ellenben az irás konzervativ, mert a kiejtés változása annyira fokozatosan történik. hogy az ember a régi jegyhez köti az uj meg uj hangot. A német p. ma sem irja sch-val a Stunde, springen szókat, mert azelőtt valóban igy ejtették: sztunde, szpringen. Ellenben az ? hangnak német sch jegye ugy keletkezett, hogy a schön, schinden-féle szókat azelőtt elül két mássalhangzóval ejtették s-szel és ch-val: s-chön, s-chinden. Igy keletkezett a mi ö hangunknak régi eu jegye. Különben ujabb helyesirásunkban csak egy olyan eset van, melyben az irás határozottan elmarad a kiejtéstől s a kiejtés nem is törődik az irással: az ly esete. A régi ly helyett ma a legtöbb nyelvjárás egyszerüen j hangot ejt, a király, hályha, gólya-féle szókat legtöbben igy olvassák még irásból s nyomtatásból is: kiráj, kájha, gója. Azonkivül a zöld-féle szókat is országszerte igy ejtik: fót, ződ, de ezeket még alig-alig találjuk l nélkül irva, és ha irásból olvasunk vagy szavalunk és szónokolunk, az l-et még ki is ejtjük, épp mint p. a francia vers és szavalás megtartja a prózában már elnémult szóvégi e-ket.

Vannak azonban bizonyos szabályokban foglalható esetek, melyekben mai helyesirásunk, a szófejtének engedve, eltér a kiejtés hű jelölésétől, melyekben tehát egyébiránt fonétikai irásunk etimologiai irássá válik. Ezek az esetek azrét érdekesek, mert éppen olyan belső és külső analogiák uralmát mutatják, aminők a kiejtésben is gyakran módosítják a szók alkját. Valamint az előbeszéd iparkodik egyrész a szócsalád tagjait, másrészt a különböző szóknak práhuzamos alakjait egymáshoz hasonlóknak megtartani, épp ugy törekszik erre a mai elfogadott helyesirásunk. De már a réig nyelvemlékeink irói, ábár rendesen csak a hangzást követik s p. azt irják tuc, tuggya, imachag, e. h. tusz, tudja, imádság, mégis gyakran engenek az etimologiai érzékenk, ugy hog yegyes ilyen alakokat it találunk nálok: adyunk, modya, imadsag; pedig ezek igy hangzanak: aggyunk, móggya, imáccság. S hogy mekkora hatással van reánk ez a szóelemző ösztön, bizonyítják olyan önkénytelen megkülönböztetéseink, mint p. fáradság és fáradtság, holott mindakettőt egyformán ejtjük: fáraccság. Azt irjuk p., hogy nagy fáradsággal jár a hegymászás (fáradás, Mühe), ellenben nagyon erőt vett rajtunk a fáradtság (fáradt állapot Müdigkeit).

Az analogia teszi, hogy nem akarjuk elhomályosítani egy szó alakjainak összetartozását. Azért nem fejezzük ki irásban a mássalhangzók lágyulását és keményülését; igy irjuk p. rakd el, keresd meg, fogsz, huzhat, láthatd, holott tényleg azt mondjuk: ragd el, kerezsd mëg, foksz, huszhat, láthatadd stb. Azért nem jelöljük irásban az orrhangok alkalmazkodását, tehát: honban, azonban, ellenben, holott a kiejtjés szerint igy volna: homban, azomban, ellemben. Ha két szóelem összerakásakor ts, ds, gys találkoznak, szintén nem irjuk helyettök a valóban ejtett cs hang jegyét, tehát mentség, bolondság, nagyság, e helyett mencség, boloncság, naccság;ugyanazon okból irjuk a t-végü igék felszólító módját ts-sel, nem cs-sel: tarts, taníts. A z-s és sz-s csoportokat is megőrizzük, ámbár a kiejtésben mindig ss lesz belőlük: község, igazság, készség, ravaszság, e helyett: kösség, késség stb. A többet, jobbat, állani analogiájára irjuk: többnyire, jobbra, állt, ámbár igy mondjuk: töbnyire, jobra, ált.

Szintén az analogia működik, mikor l, n, d, t végü szótőhöz j-vel kezdődő rag járul: ilyenkor irásunk megőrzi a tő véghangját s a rag j-jét, ámbár kiejtésünkben lly (ill. jj) nny ggy tty-vé olvad össze a kettő. P. baljai, valljon, honja, fonjuk, évadja, adj, partja, bontják, e helyett: ballya, vallyon (bajja, vajjon) honnya, fonnyuk, évaggya, aggy, partya, bonytyák. De az sz, z, s végü igetők után nem tartjuk meg a j-t, mely itt már messzebb eltávozik eredetétől; tehát nem vadászj, huzjuk, ásja, hanem ahogy ejtjük: vadássz, huzzuk, ássa. Néha látszólagos analógiákat követünk s ennek eredményei valóságos irodalmi népetimologiák. Igy p. utczá-t irunk, mintha ut kicsinyítése volna, pedig ehhez eredetileg semmi köze nem volt az uccza nevének, mely szláv eredetü szó és valaha ulica volt. A szabadkozást d-vel irjuk, mert csakugyan szabadulni akarunk valamitől, mikor szabadkozzunk, de a szó voltakép a szab ige származéka és a szabatkozás ugy viszonylik a szabódáshoz, mint p. a csalatkozás a csalódás-hoz.

Néha teljesen alaptalan egyéni etimologizálást is belevisznek a helyesirásba. P. igtatás-t irnak az iktatás helyett pusztán azért, mintha valami képzelt ig igegyökből származnék. Egy nyelvészünk mindig enber-nek irta az ember-t, mert szerinte abból eredt, hogy én bar(om), vagyis öntudattal biró állat, és az oroszlán-t orozlán-nak, mintha az oroz ige származéka volna. Van aki ruhái, kutyái helyett ruháji-t, kutyáji-t erőszakol csupán csak azért, hogy az egybirtokos is j-vel van: ruhája, kutyája (igy okolja meg Kazinczy, Lev. 1. 359); pedig a több birtok alakjait mindehol j nélkül ejtik, kivéve ahol azt mondják: ruhájai, kutyájai. Vannak más ilyen etimologiai szőrszálhasogatások, melyekre semmi szükségünk sincs a helyesirásban; ilyen főkép az, hogy a kétjegyü betüknek kettőztetés esetére általánosan elfogadott csonkítását (vagyis a cscs, szsz helyett alkalmazott ccs, ssz-féléket) csak olyan esetekre akarják szorítani, mikor nem «hasonulásból» keletkezett; ellenben öcs-je, vadász-j helyett csak azt engedik irni: öcscse, vadászsz, s nem csokítva öccse, vadássz, mint loccsan, hosszu.

Sok nézeteltérésre ád alkalmat az idegen szók irása. Amelyek rég meghonosultak, azokra nézve nincs véleménykülönbség, azokat mindenki magyarosan irja: rózsa, zsold, paradicsom stb. Csak arra nézve nincs egyezés, hogy az ujabb korban átvettek közül melyeket tekintsünk már meghonosultaknak s melyeket csak ideiglen befogadott vendégeknek? Vajjon tehát igy irjuk-e: filozófia, filológia, fizika, telefon, konzervativ? v. pedig philosophia, philologia, physika, telephon, conservativ stb.? Véleményünk szerint jogosult az a törekvés, hogy azokat az idegen szókat, még a tudományos műszókat is, melyek a művelt magyar társalgásban általánosan használatban vannak, lehetőleg magyarosan irjuk, mert ezzel előmozdítjuk e szóknak helyes kiejtését. Ugyis elég zavart okozott már e tekintetben az idegen nyelvek helyesirása. Khinát, Algirt és Mekszikót mond a magyar ember, mert véletlen China, Algier és Mexico volt az idegen nyelvü könyvekben, holott Csin, Aldsir és Mexikó (majdnem Mejikó) amaz országok neve. Algebrát és kioszkot mondunk mindnyájan, holott az arab és török kiejtés ezt kivánná: aldsabr, kö?k.

Egészen alaptalan eljárás, ha némelyek a helyesirás kérdései közé számítják az olyanokat is, hogy keresztény irandó-e vagy keresztyén, föl-e vagy fel, apjuk-e vagy apjok. Itt nem egy hangalaknak kétféle irása közt választunk, mint a helyesirásban, hanem két hangalak közt; s az eldöntés attól függ, hogy a két kiejtés közül melyik van inkább elterjedve. Az ilyeneket nem is a nyelvtan, hanem az irodalmi szokás fogja eldönteni, illetőleg sokszor nem is fogja eldönteni, t. i. olyankor, mikor mind a két kiejtés nagyon el van terjedve, mint pl. a föl, fölött, mögött és fel, felett, megett esetében. Csak egyet kell megkivánnunk az ilyenek használatában: a következetességet. Nevezetesen nem szabad olyan mesterkélt különböztetéseket tenni, minő p. az, hogy a széphangzás vagy megkülönböztetés kedvéért fölmentett, fölszentelés irandó, ellenben felöntött, feltöltött, vagy házok, hátok, kardjok, ellenben okuk, soruk, poruk stb. A magyar kiejtés, az élő nyelvjárások efféle megkülönböztetést nem ismernek. V. ö. A magyar helyesírás elvei és szabályai (kiadja a m. tud. akadémia); Simonyi Zs., Helyesirási ingadozások (M. Nyelvőr, 1893); Szarvas Gábor, Az idegen szók használata és irása (u. o.); Kalmár Elek, Idegen szók irása (Nyelvtudományi Közlemények, 1893); Wolf György, A H. alapja (Budapesti Szemle 1894).

Forrás: Pallas Nagylexikon



Szóljon hozzá!


Neve: (megjelenik)

E-mail címe: (nem jelenik meg)

Üzenete:



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is