Héroszok

a. m. hősök; bajnoki férfiak, Homérosnál a vezéreknek a nemeseknek cimzése, olyan mint nálunk a «nemes, nemzetes és vitézlő», bár többször a nép jelesei is részesülnek Homerosnál e cimben. Hesiodos már csak a félistenek (hemitheoi) nevéül használja, akik t.i. emberek és istenek szerelmi egyesüléséből származntak s közülök többen az alvilágban a boldogok szigetén voltak, ahol Kronos uralma alatt vidám létnek örvendettek. A későbbi időben a H.-nak az emberek életrére nagy befolyást tulajdonítottak; ugyanis azt hitték róluk, hogy bár halandók voltak, haláluk után megdicsőült lényöknél fogva még az élet után is befolyásuk van az élökre, kikkel jót v. rosszat tehetnek. Különösen az ősidők hőseit, harcosait tisztelték, mert isteni erőt föltételeztek bennök; ezért a másvilágon is különb sorsot szántak nekik, mint a közönséges halandóknak. Tiszteletök kimutathatólag a IX-VIII. sz.-tól lett általánossá, még pedig először az eoloknál, azután a beociaiaknál. Számtalan hérosz-tisztelet keletkezett a történelmi időkben, mert a nemesi és papi családok, városok stb., hogy származásukkal tüntethessenek, ősöket költöttek maguknak. A H.-nak építettek tempolomokat is, u.n. héroon-okat (l.o.). A hanyatlás korszakában már az élőnek is megadták a hérosz nevét és tiszteletét, csupa hizelgésből, p. Nagy Sándornak és Hephaistionnak, Antigonosnak és Dmetriosnak; ennek a rómaiaknál az apoteozis felelt meg. Utoljára már a holtakat közönséges H.-nak mondták. Végül megemlítjük, hogy a régi hősök feleségeit hérozinák-nak (hősnők) nevezték. A képzőművészet a H.-at rendesen harcosoknak ábrázolta, ló mellett állva, v. ülő v. fekvő helyzetben, amint sirjokban pamlagon hevernek és esznek, tisztelői pedig körülötte vannak. Fegyvereiken, lovukon és lelket jelképző kigyón kivül állandó attributumuk a serleg.

Forrás: Pallas Nagylexikon