Hertz

1. Henrik, dán költő, szül. Kopenhágában 1798 aug. 25., megh. u. o. 1870 febr. 25. Eleinte jogot tanult, de később teljesen az irodalomra adta magát, de később teljesen az irodalomra adta magát, 1851. a dán országgyülés évdíjat szavazott meg neki. Heiber J. L. költői iskolájához tartozott s különösen a drámairás terén vált ki. Vaudevillejei közt kitünők: Arvingerne; Debatten i Politivennen; De Fattiges Dyrehave; vigjátékai közt: Amors geniestreger (1830); Emma (1832); Den eneste Feil; Sparekassen (1836); Besöget i Kjöbenhavn; szinművei közül: Ninon de L"Eclos; Tonietta; De Deporterede; Kong Renés Datter; Svend Dyrings Huus; Ingvasteringen. Novelláket is adott ki: Steimninger og Tilstande (1859); Johannes Johnsen (1860) és Evertyr og Fortaellinger (1852) cimmel. Irt egy Tyrfing c. (1849) lirai-epikus költemény, szatirikus polemizáló episztolákat kora irodalmi viszonyairól: Gjengangerbrevene (1830) és tartalmilag és formailag egyaránt kitünő költeményeket Digte (1857-62, 4 köt.) cimmel. Drámai művei: Dramatiske Vaerker összegyüjtve Kopenhágában jelentek meg (1854-73, 18 köt.).

2. H. Henrik Rudolf, német fizikus, szül. Hamburgban 1857 febr. 22., megh. Bonnban 1894 jan. 3. Atyja ügyvéd volt. Minthogy mérnöki pályára készült, 1875. a majnai Frankfurtba ment, hol az uj Majna-hid építésében mint gyakornok volt elfoglalva. Innen a drezdai műegyetemre ment, később pedig a müncheni egyetemen folytatta tanulmányait. Később Berlinbe ment, hol Kirchhoffot és Helmholtzot hallgatta. 1879. a berlini egyetem filozifiai fakultásán pályadijat nyert. 1880. doktorrá avatták. Ezután Helmholtz magához vette a fiatal H.-t tanársgédül. EZ időben H. különösen az elektromosság elosztódásával a vezető testeken foglalkozott. 1883. Kielben az elméleti fizikai tanítását vállalta magára. Laboratoriumot rendezett be és folytatta eredményteljes munkásságát. Kielből a karlsruhei műegyetemre hivták meg, hová 1885. költözött át. Ezután kezdődik életének azonba korszaka, melyben a fizika terén annyira fontos, nagy fölfedezéseit tette. Karlsruheban fedezte föl az elektromos erő hullámszerü terjedését és ezáltal őt illeti a Faraday-Maxwell-féle elektromos fényelmélet biztos alapra helyezésének nagy érdeme. Clausius halála után őt hivták meg a bonni egyetemre, hogy ott a fizikát adja elő; ez uj állása az intézet ujjászervezeésének nagy munkáját hozta H.-re, de ő emelett is talál időt vizsgálatainak folytatására; különösen Maxwell elméletének fejlesztésével foglalkozott. Felmerült az a kérdés, vajjon milyen a mérhető anyag és a fényéter mozgási állapota közti viszony és szükspéges-e a fényéter mozgásának az anyagtól függetlenül bizonyos sebességet tualjdonítani. Ezen kérdésekben H. a mekanika alapelveivel való foglalkozásra lett utalva. Ezen vizsgálódásainak eredményét egy munkában foglalta össze, melyet már betegségében ugyan, de mégis sikerült neki elkészíteni, melynek cime: Die Principien der Mechanik in neuem Zusammenhange dargestellt (Lipcse 1894). Az elektromosságra vonatkozó 1887-től 1829-ig megjelent értekezéseit H. kiadta Untersuchungen über die Ausbreitung der elektrischen Kraft cim alatt. E könyvét szerzője igen érdekes bevezetéssel is ellátta, melynek elején elmondja, mi indította őt arra, hogy a fontos fölfedezésére vezető kisérleteket végezze. Egyéb munkái: Über sehr schnelle elektrische Schwingungen; Über die Beziehung zwischen Licht und Elektricitä (Bonn 1889). Über die Ausbreitung der elektrischen Kraft (Lipcse 1892.) Dolgozatainak legnagyobb része a Wiedemann-féle Annalen der Physik und Chemie cimü folyóiratban és a berlini akadémia Értesítőjében jelentek meg.

3. H. Márton Gyula, német filologus, szül. Hamburgban 1818 ápr. 7. Berlinben és Bonnban tanult, aztán magántanár lett Berlinben. 1855. Greifswaldba, 1861. Boroszlóba nevezték ki rendes tanárnak. Kiadta Priscianus: Institutiones grammaticae-jét (Lipcse 1855-59); Liviust; Gelius, Noctes Atticae-it (2 köt., Berlin 1883-85; szövegkiadás, Lipcse 1853 és 1886); Horatiust (Berlin 1892). Művei közül említjük: Karl Lachmann (Berlin 1851); Schrifsteller und Publikum in Rom (u. o. 1853); Renaissance und Rokoko in der röm. Litteratur (u. o. 1865); Analecta ad carminum Horatianorum historiam (5 rész, Boroszló 1876-82); Zur Kritik von Ciceros Rede für den P. Sestius (Lipcse 1881); Opuscula Gelliana (Berlin 1886).

4. H. Vilmos, Német költő, műfordító és irodalomtörténész, szül. Stuttgartban 1835 aug. 24. Román és germán filologiát tanult s 1858. Müchenben a Geibel-Bodenstedt-féle költőkörhöz csatlakozott, aztán tudományos utazásokat tett s 1862. Münchenben magántanár lett; 1869 óta a müncheni politechnikumon az irodalomtörténet tanára. Gazdag képzelőtehetségü költő és a középkori német költemények legjobb fordítója és utánzója. Művei: Gedichte (Hamburg 1859); Lanzelot und Ginevra (u. o. 1860); Hugdietrichs Brautfahrt (Stuttgart 1863, 1872, 1880); Heinrich von Schwaben (u.o. 1868); Bruder Rausch (2. kiad., u. o. 1882); Spielmannsbuch (u. o. 1886). Fordította a Roland (u.o. 1861); Marie de France (u. o. 1862); Ancassin u. Nicolette (Bécs 1865); a Tristan und Isolde (2. kiad., Stuttgart 1894) c. epikai költeményeket. Irodalomtörténeti munkái: Der Werwolf (u.o. 1861); Deutsche Sage im Elsass (u.o. 1872); Die Nibelungensage (Berlin 1877); Die Sage vom Parzival (Boroszló 1882); Aristoteles in der Sage des Mittelalters (München 1889); Die Sage vom Giftmädchen (1893).

Forrás: Pallas Nagylexikon