Hiatus

a. m. nyilás, «hangür», két magánhangzó összetalálkozása egyik szó végén és a következő szó kezdtetén, ami többé vagy kevésbé kellemetlenül hangzik a prózában is, annál inkább a versben. Különösen érzékenyek voltak e tekintetben a klasszikusok, s mind a görög, mind a latin költők gondosan kerülték a H.-t; a H. t. i. annál fetünőbb volt náluk, mert két ily összekerülő hangzót rendes szokás volt összeolvasztani s tulajdonkép akkor állt elő H., ha két összevonható hangzót mégis különhagyott a verselő a mérték kedvéért. Össze nem vonható hangzók találkozását türték. Voltak egyéb megengedett hiatusok is, p. a cezuráknál, ahol némi pauza ugy is van stb. A magyarban az eliziónak kisebb lévén a lehetősége, a H. is kevésbé bántó, s gyakran el sem kerülhető. Az erőszakos elizio (Barótinál, Kazinczynál) bántóbb a mi nyelvünkben, mint a két magánhangzó összeütközése (p. Kazinczynál: Jobbj" és balja felől László szökdelteti ménét). De a sürü H. mindenesetre rosszul hangzik. Rútabb a H., ha ugyanaz a magánhangzó találkozik össze (kivált két e), még rutabb, ha három magánhangzó vagy éppen négy kerül össze, p. Te ó Ádám! Eljönne-e ő oda? Az ilyen már a prózában is rút.

Forrás: Pallas Nagylexikon