Himnus

(hymnos), szent óda, az istenséget magasztos elragadtatással ünneplő ének. A szokott értelemben vett ódától éppen abban különbözik, hogy főindítéka és tárgya az istenség eszméje, különben lendületének fenségére nézve az óda-féle lirikumok közé tartozik. A ditirambustól pedig az különbözteti meg, hogy benne semmi érzéki elem nincs; hangulata nem mámor, hanem elragadtatás. A H. mint legfensőbb stilü egyházi ének, minden fejlettebb liturgiának fontos alkotórészeül szerepelt. Ilyenek voltak a hinduknál a Rigvéda H.-ai, a hébereknél a zsoltárok, a görögöknél az orfikus és homerosi H.-ok, a rómaiaknál a salius papok éneke. A keresztény egyházak H.-költészete a középkorban virágzott legdusabban. Alapját a keleti egyházban Hierotheos püspök, a nyugatiban Poitiersi Hilarius vetette meg, amaz görög, ez latin nyelven. Folytatói voltak szt. Ambrus (az ő énekének nevezik a Te Deum laudamus-t, bár ezt nem ő szerzette), Gelasius és Nagy Gergely pápák és mások. Virágzásuk az éneklés fejlődésével együtt haladt. Egyházi használatukat a toledói zsinat szabályozta 633-ban, VIII. Orbán pápa pedig átdolgozta őket 1629-ben. A latin H.-kat nemzeti nyelvekre is fordították s később nemzetenként az eredeti H.-költés is kifejlett. E H.-költészet rimes, dallamos formákban rendkivül erős áhítatot és szinte misztikus rajongást fejezett ki; főindítékai a Krisztus- és a Mária-tisztelet. A reformáció lassacskán szakított az egyházi ének himnikus formájával, inkább szt. Dávid zsoltárait vette mintákul. H.-okat az ujabb idők költői is irnak, a németeknél Klopstock, Herder, Platen; az angoloknál Thomson, Gray, Shelley; a franciáknál Ronsard, Rousseau Ker. János, Musset; az olaszoknál Tasso Bernárd, Chiabrera. Nálunk az egyházi énekszerzőkön kivül (Faludi: Keresztények sirjatok, Székács, Tárkányi, Mindszenti Gedeon) egy-két szép H.-t irtak Berzsenyi (Fohászkodás), Vörösmarty, Kölcsey.

Forrás: Pallas Nagylexikon