Históriás ének

a 16. század magyar világi dallamai csaknem kivétel nélkül epikus szövegekkel kapcsolatban maradtak ránk. Két nagyfontosságú gyűjteményük: az un. Hofgreff-féle gyűjtemény (vsz. 1553, Sztárai Mihály, Batizi András, Dézsi András, Kákonyi Péter és mások énekeinek dallamaival) és Tinódi Sebestyének (l. o.) 1554. Kolozsvárott megjelent Cronicája. Ez a két nyomtatvány összesen 40 melódiát őrzött meg, közülük csak néhány dallam ismeretes (Armbrust Kristófnak egy gúnydalához 1550 v. 51, Farkas András Cronicájához 1538 [csak 18. századi másolatban maradt fenn], Tőke Ferenc Spira doctorához 1553). Ezek a dallamok a régi magyar műzene első ismert korszakát képviselik s már határozott magyar karakterük van. Ritmikus és melodikus szempontból meglehetősen nagy bennük a változatosság, vannak ugyan következetesen alkalmazott ritmikai sémáik (szimmetrikus tizenkettes, 2-3 féleképpen tagolódó tizenegyes sorok, állandó strófakombinációk), de ezeken belül gazdag melodikus szerkezeteket, differenciált árnyalatokat ismernek. Hozzá kell tennünk, hogy kottában megrögzített formájuk valószínűleg lényegesen elmard élő régi alakúk, előadásuk intenzív elevensége mögött. Legnagyobb részüket kétségkívül lant vagy hegedűkísérettel (részben pengető, részben vonóshangszerrel) adják elő s így a H. organikusan összefügg a régi magyar hegedős-lantos kultúrával, általában az ősi énekmondás tradíciójával (l. Énekmondók). A dallam maga - hosszú, sokstrófás epikus énekekre kell gondolnunk - hihetőleg éppúgy módosult, cifrázódott s változott előadás közben, talán strófánként, ahogyan azt ma is élő régi népballadáknál megfigyelhetjük. a H. kultúrája különben kétségkívül népi gyökerekből ered, de dallamainak határozott műzenei színezete van s ez közös vonása a bibliai, antik vagy középkori novellisztikus tárgyat feldolgozó széphistóriáknak és a kor közérdekű eseményeit tárgyaló rímes krónikáknak vagy az aktuális témákhoz fűződő didaktikus, szatirikus stb. énekeknek. Az ének szerzője valószínűleg túlnyomórészben egyúttal a dallam szerzője s az ének előadója is, ahogyan Tinódiról és - legalább ami az előadást illeti - Ilosvairól tudjuk. Ezek a költők részben vándorlantosok, részben diákos műveltségű iskolamesterek, de csak ritkán határozott zenei műveltségű szerzők (Sztárai, Tinódi) s így az a dallamvilág, melyet melódiáikból ismerünk, kétségtelenül szélesebb rétegek kultúrájából fakad, mint például a 17. század rezidenciális zenéje. A H. divatja mélyen bele nyúlik a 17. századba, de jelentősebb emlékei ebből a korból már nincsenek; dallamkincse részben az egyházi népéneket gazdagította - históriás dallamokra már a 16. században sűrűn énekeltek vallásos, egyházi énekeket, - részben, a ponyvahistóriák, koldusénekek, búcsúztatók, általában a 17-18. századi diákos-népies versköltészet révén, a népi dallamok világába szállott alá. Valószínű, hogy a régi népdalok között felbukkanó epikus éneke, legalább részben (Árgirus nótája, Kádár István balladája), közvetlenül a 16-17. magyar műköltészetre mennek vissza melódiáikban is. V. ö. Mátray Gábor: történeti bibliai és gunyoros magyar énekek dallamai a XVI. századból 1859 (Tinódi, a Hofgreff-gyűjt., a Farkas András-féle gúnydal dallaminak új kiadása), Erdélyi Pál: A XVI. és XVII. századi magyar históriás éneke, Magyar Könyvszele 1887. Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén 1912. Kodály Zoltán: Árgirus nótája 1921. Szabolcsi Bence: probleme der alten ung. Musikgeschichte 1926, Tinódi zenéje 1929. Szabolcsi.

Szerkesztette: Lapoda Multimédia