Hisztriók

római szinészek, kiváltképen pedig némajátékosok. Legelébb a város alapítása után 391. merülnek fel Rómában, ahová őket, a hisztereket (etruszk nyelven a. m. komédiás) a konzul hivatta Etruriából, hogy a népet a nagy dögvész után felderítség, amire a rendes cirkuszi játékok képtelenek voltak. Eleinte kizárólag némajátékokat adtak elő, temetéseknél kifigurázták a halottat; majd beszéltek is ahhoz, amit taglejtéseikkel bemutattak; apró rögtönzésekkel állottak elő, melyek jóformán önálló darabokká nőtték ki magukat (satura). 514., Livius Andronicus fellépése után eltüntek, de csak a nyilvánosságból; a nép azontul is felkeresi őket, sőt a mai «Café chantant»-okra emlékeztető mulatóhelyeken az urak is, ugy hogy bennök gyökeredzik az olasz Paprika Jancsi (Pulcinello) vigjáték is. A középkorban ujból felszinre jutnak, de részben más neveken.

Amint divatjuk a középkorban Olaszországból egész nyugaton elterjedt, hozzánk is eljutottak mind a H., mind a mimusok. Az 1279-iki zsinat szükségesnek látja megtiltani papi személyeknek a jokulátorok, H. és mimusok előadásainak megnézését. A mulattatók e három neme közül a jokulátorok voltak a legtisztesebbek, azokat istápolták a királyok is és az ő rendjük alkalmasint nemzeti eredetü intézmény volt (l. Lantosok). A mimusok némajátékosok voltak, legtöbbnyire vig alakoskodást adtak elő. A H. középen álltak a kettő közt, amennyiben alakoskodtak is, énekeltek is tréfás dalokat és játszottak pórias bohózatokat. Nálunk azonban e játékokból nem fejlett ki a szinészet; ugy látszik, a H. mindig megmaradtak idegen komédiásoknak. Az első eset, hogy egy hisztrió e foglalkozásáért földet kapott egy nagy urtól, egy 1337-iki oklevélben fordul elő. V. ö. Sebestyén Gyula, Adalékok a középkori énekmondók történetéhez.

Forrás: Pallas Nagylexikon