Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Holtak tisz... ----

Magyar Magyar Német Német
Holtak tisz... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Holtak tisztelete

a vallásos tiszteletnek legősibb és legáltalánosabb alakja, valamennyi későbbi kultuszfejlemény egyik legmélyebbre leható s legerősebb gyökérszála, sőt a vallástörténelem némely régibb (p. Euhemeros) s ujabb buvára (az u. n. antropologiai iskola) szerint egyedüli forrása. Anélkül, hogy a kizárólagossággal a vallásos érzület egyéb forrásaitól az animizmus (l. o.) fejlesztésében való nevezetes szerepüket megtagadnók, annyit mindenesetre el kell ismernünk, hogy ezek is csak a H.-nek révén járulnak egyrészt a kultusz tárgykörének szélesbítéséhez, másrészt erkölcsi alapjának erősbítéséhez. Amennyiben ugyanis a vallásos tisztelet bármely tárgya csak annak a feltevésnek az alapján szolgál rá az ősember hitében e tiszteletre, hogy neki is lelke, vagyis emberileg érző s ható, csak még nagyobb és félelmesebb ereje van: annyiban minden kultusztárgy a lélek-képzet ősalakjának rá is illő jelzékeiben birja tiszteletreméltóságának igaz okát. Már pedig a természetnek az élő emberen kivüli tárgyaira és jelenségeire, valamint az ezeken fölül még elképzelt lényekre átvitt lélek-hiedelem (az álom élettani folyamatán s a reá való visszaemlékezésen kivül) leginkább azokban az ősemberi következtetésekben gyökerezik, amelyekre a halál nagy misztériuma indította kezdet óta s indítja mindmáig a naiv bölcselkedést. Az élőknek a megholthoz való viszonya szerint kétségtelenül majd nagyobb és mélyebb, majd gyengébb és mulóbb a megindulás, melyet e titokzatos jelenség számtalan ismétlődése dacára is minden megujulásánál felkelteni meg nem szünik. Sőt nemcsak a mértéke, hanem a minősége is nagyon változó lehet e megindulásnak, amelynek összetevői között hol a szeretet, hol a félelem, majd a szánalom, majd az irtózat érzete az erősebb. Bármelyikük azonban az uralkodó, mindegyikük olyan érzés, amely a kultuszt keltő és fejlesztő indítékok sorában előkelő helyet foglal el. Ha már most az ösztönszerü érzések alapjára az okoskodás ama láncolata révén, melyet a halálnak az élettel való kapcsolata indít meg, az a következtetés is rá helyezkedik, hogy a halállal az élet nem szünik meg teljesen, csak valamely változás alá kerül: akkor e kultusz egy ujabb szankcióval gyarapodik, t. i. a megholt iránt továbbra is fenmaradó kötelességek amaz érzetével, mely a hátramaradottakra bizonyos szolgálatokat ró s ezek elmulasztásától, v. teljesítésétől teszi egyrészt a megholtnak állapotát, másrészt az élők nyugalmát függővé.

E kötelességszerü szolgálatokban nyilvánul a H. külsőleg. A nyilvánulás módja természetesen megint azoktól az eszkatologiai (l. o.) felfogásoktól függ, amelyeket időről-időre s népről-népre módosulóknak, de lényegükben mégis feltünőn hasonlóknak látunk mindenütt és minden korban. E lényeg a halál után való állapotot s az elköltözött lélek elképzelt szükségleteit illetőleg egyfelől abban a feltevésben birja alapját, hogy a megholt lelke mindaddig nem nyughatik meg s az élőket sem hagyhatja békén, amig az őt jogosan megillető végtisztességnek s az emlékét fentartó kultusznak teljes mértékében nem részesült; másfelől pedig abban a hiedelemben, hogy a léleknek nem csupán a nyugalma, hanem a továbbléte is ettől a tisztelettől függ, melynek az élők részéről való csorbítatlan tanusítását joggal megkövetelheti, annak elmulasztását pedig megtorolhatja. Már azzal az eléggé szembeszökő ellenmondással a primitiv ember logikája nem igen törődik, amely e megtorlás lehetőségének a kultusz elmulasztásával együtt való megszünte közt egy részről, másfelől pedig a halott iránt tartozó kötelességeknek épp e megtorlással való szankciója közt (két különböző irányu képzetsor összezavarodásából) keletkezik. (A H. egyiptomi alakja.) A kétféle alap kibékéltető fuziója rendesen amugy is fejlettebb vallásos élet rendszerében következik be fokozatos átmenetek hosszu sora után, amikor a szankció őseredeti mibenlétének már csak homályosan dereng, vagy a néptudatból egészen el is tünt az emléke. (A H.-nek a kereszténység hitrendszerébe illeszkedő régi pogány maradványai.) Ott, ahol e kétféle alap közül az a régibbnek látszó az erősebb, vagy a kizárólagos, amely a kultusz mértékétől az elköltözött léleknek csak a másvilági állapotát teszi függővé, de a fönmaradását tőle függetlennek tartja, ott a H. főleg arra irányul, hogy a földi életét több-kevesebb módosítással a tulvilágon is folytató lélek ez élet feltételeinek ne legyen hijával. (A holtaknak szentelt áldozatok eredeti célja.) Ott ellenben, ahol a megholt lelkének a fönmaradása is az iránta tanusított tisztelet állandóságához van a hit szerint kötve, ott rendesen azzal a feltevéssel jár e felfogás többé-kevésbé szoros kapcsolatban, hogy a lélek is csak addig él a másvilágon, amig földi maradványai ezen a világon teljesen meg nem semmisülnek, illetőleg a felismerhetetlenségig el nem változtatják az alakjukat. (Bebalzsamozás, mumifikálás stb.)

A H.-nek alapjául szolgáló feltevésekből vont következtetések sora azonban ezekkel még nincs kimerítve. A félelem, mely e tiszteletnek, mint minden vallásos érzületnek általában a legerősebb gyökérszála, olykor a hazajáró és jogos illetményét követelő lélek (kisértet) ellen a védekezés olyan neméhez is folyamodik, amely első tekintetre alig látszik a kultusz fogalmával megegyeztethetőnek, jóllehet vele ugyanegy forrásból fakad (a vampirizmus gyanujában álló halottak elleni védekezés barbár szokása). Sőt a holtak iránti kegyelet számos kevésbé barbár szinezetü nyilvánulása sem egyéb célzatu alapjában, mint aminőt azok a szokásos cselekedetek egész nyiltan elárulnak, amelyekből még teljes őserejében kitetszik a deisidaimonia: minden babonának s vele együtt minden vallásos érzületnek, vagyis istenfélelemnek s e félelem minden folyományának a kutfeje. E kutfőből származik első sorban az a szorgos és lelkiismeretes gondoskodás, amely a halottnak eltakarításával és az emlékének szánt áldozatokkal járó minden apróságot, mint végtelenül fontosat, a legnagyobb figyelemre méltatja. Az eltakarítás módozatai (l. Temetkezés) megint azon képzetekhez simulnak, amelyek a lélek tulvilági állapotáról és ehhez szabódó jogos illetményeiről a szóban lévő népnél és korban uralkodók. (Elföldelés, elhamvasztás, kiszárítás, balzsamozás és mumifikálás, földalatti vagy földfölötti sirboltban, v. sirhant alá, szabad levegőn, v. zárt helyen, v. viz alá temetés stb.) Egymás mellett élő eltérő módozatok esetében érdekes jelenség az a társadalomélettani (többnyire gazdasági), v. rangfokozati megkülönböztetés, amely a más-más módu eltakarításban nyilvánul. Nem kevésbé fontos etnologiai következtetések vonhatók a halotti áldozatok u. n. megváltásának fokozatos fejlődéséből, amelyek legősibb alakjával rendszerint együtt jár s csak a haladó művelődés arányában csökken a kannibalizmus (l. o.) több különféle jelensége. (A megölt ellenség vérének v. velejének megemésztése oly céllal, hogy erejét, vagyis lelkét a győztes a magáévá tegye. E felfogásnak a halottra való átvitele s ebből a megholtak lelkeinek, majd az istenek táplálékául bemutatott emberáldozatok; ezeknek lassankint mind kevésbé becses áldozatokra való felváltása a »pars pro toto«, v. a dolgot jelző és képviselő szimbólum, végül az egyetemes »elégtétel« s az abban való részesülés elve szerint.)

Mint a fentiekből látható, a H. az összehasonlító néplélektan és vallástudomány egyik legérdekesebb közös tárgya és oly fejezete, amellyel a vallási élet majdnem minden további fejleménye többé-kevésbé szoros, közvetett, v. közvetetlen összefüggésben áll, amiért is e helyütt csupán az eddigiekben feltüntetett általános szempontok kiemelésére szorítkozhatunk, a részleteket azon egyes cimszavak alá utalván, amelyek a H.-vel kapcsolatosak. (L. a szövegben idézetteken kivül az Ősök tisztelete, Kisértet, Lélek, Szellem szókat. Az ide tartozó irodalmat pedig Animizmus és Árnyak alatt.)

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is