Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
homéroszi Homeric
homéroszi d... homerid
homéroszi k... Homeric lau...

Magyar Magyar Német Német
Homeros... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Homeros

volt az a csodálatos egyén, aki a görög nép ajkán keringő dalokat, az elszórtan levő mondákat, melyek egy nagy nemzeti eseményről szóltak, szerves egésszé egybefüzte, költői öntudatos művészetével át- és áthatotta, anélkül azonban, hogy népies jellegöket letörölte volna; végül az összes eseményeket két főhős köré csoportosította. A két hős a görög nép ideáljai: Archilleus és Odysseus, amaz a vitézség és erő, emez az ész, leleményesség és ügyesség megtestesülése; a velük foglalkozó két hősköltemény: az Iliasz és Odisszeia.

Élete

H. életét nem irták meg kortársai. Van ugyan róla két életrajz is Herodotos és Plutarchos neve alatt, amelyek azonban más emberek szerzeményei, mint akiknek nevét viselik; különben is olynemü tudósításokkal vannak tele, hogy hitelre egyáltalán nem számíthatnak. Ismeretes dolog, hogy számtalan város vetekedett érte, hogy magáénak vallhassa a hires költőt, s mint a régi vers mondja: Szmirna, Rodus, Kolofón, Szalamisz (Ciprus szigetén, Josz v. Kiosz), Argosz, Athéne, 7 város tartott reá leginkább jogot, hogy a költő szülőhelyének tartsák. Annyi bizonyos, hogy Kis-Ázsia partvidékei s a görög szigetek voltak az epikai költés veteményes kertjei s lassankint terjesztői, a görög szárazföld városai (Athén, Spárta, Argosz stb.) pedig állandósítói és fentartói. Nem lehet a költő korának évszámi adatait sem szigoruan venni, hanem megelégedhetünk egyszerüen annyival, hogy az epikai költés következésének és hanyatlásának határait (a XI. sz. közepétől a VII. sz. közepéig) kijelöljük s a két évszám közbeeső éveinek valamelyikére helyezzük a költő korát az adatok nagyobb valósznüségéhez képest (Herodotos szerint a IX. sz. közepe). Egyébként a legvalóbbszinü pontok H. életében ezek: szül. Szmirnában, Kiosz szigetén tartózkodott legtovább, Josz szigetén halt meg; mind Iliaszát, mind az Odisszeiát ő szerzette; ő maga nem irta még le költeményeit, hanem másokat tanított meg, akik ismét másokat tanítottak meg reájuk; vak lehetett, de nem valószinü, hogy az volt; neve a. m. túsz, kezes, mint bármely vezetéknevünk (más neve: Maionida, Maionnak fia). Költeményei hamar közbirtoka lettek az egész hellén fajnak, s mihelyt az irást irodalmi célokra kezdték használni, irásba is foglalták őket, és a leirott példányok bármennyire eltértek is egymástól kisebb dolgokban, a fő dolgokban megegyeztek; mig végre az alexandriai tudós kritikusok egy javított kiadást állapítottak meg a hagyományos szövegek alapján.

Költeményei.

A neve alatt forgó költemények közül valósággal csak az Iliasz és Odisszeia (mindkettő 24 énekben, amaz 15.390, ez 12.106 sor) szerzése füződik H.-hoz. Az Iliasz csupán 51 nap eseményeit adja elő a trójai háboruból; 21 nap esik az első, 22 nap az utolsó énekre, a többi énekre mindössze 8 nap. A költemény tartalma: Achilleus haragja s haragjának következménye egész Hektor haláláig. Ezen mag köré csoportosítja a költő a trójai háborunak egyéb eseményeit; beleszövi a harc előzményeit, kisérő körülményeit stb., ugy hogy világképet rajzol azon korról. A költemény kezdetén Apollon papja lép elénk, aki a görög fővezér, Agamemnon elé járul, hogy leányát, Kryseist, visszakérje tőle; Agamemnon ugyanis egyik portyázás alkalmával (Kis-Ázsia partjain) hadi jutalék fejében nyerte Kryseist, épp ugy, mint egy másik vezér, Achilleus, Bryseist. Azonban Agamemnon nem adja vissza rableányát, hanem durván elutasítja magától az apát. Erre Apollon dögvészt bocsát a görögök táborára, amely mindaddig szedi áldozatait közülük, mig Agamemnon haza nem küldi rabnőjét; de viszont megkivánja a fővezér, hogy Achilleust megfoszthassa rabnőjétől. Achilleus elvonul és sokáig nem vesz részt a harcban. A görögök azonnal észreveszik, hogy aligha érnek célt nélküle a trójaiak ellen. Változó szerencsével folyik a harc s Hektor, a trójai főhős, mind nagyobb csapásokat mér a görögökre. Hiába kérlelik a görögök Achilleust: nem enged; mig végre legjobb barátja, Patroklos, megnyeri tőle azt, hogy legalább a fegyverzetébe öltözhessék s igy az ő képében szállhasson sikra a trójaiak ellen. De Patroklos szerencsétlenül jár, mert hektor őt is legyőzi. Ekkor amire a görögök kérő szava nem birhatta rá Achilleust, Patroklos halála egyszerre ráveszi, harcba szólítja őt. Boszut esküszik Hektor ellen s anyja Thetis, a Hektor elrabolta fegyverzet helyett ujat készíttet számára Hephaistos istennel (18. ének). Csakugyan a 22. énekben föllép Achilleus és megöli Hektort. Ennek megölésével, Trója védőjének vesztével jelzi a költő Trója ledőltét is; tovább nem is folytatja a cselekvényt, hanem Hektor holttestének temetésével rekeszti be fenséges költeményét. A harcnak szinhelye a Helleszpontosz melletti sikság volt Iliosz (Trója) vára és a tenger között. Ilioszt (Hisszarlik) Schliemann (l. o.) Henrik ásta fel, s az ő ásatásainak eredménye szerint több egymásra épített telep volt a régi vár helyén s az egymásra épült rétegek közül (fölülről) az ötödik a homerosi Trója. De Schliemann halála óta mások is ástak (Dörpfeld) s most a hatodik réteget mondják a régi Iliosznak.

Az Odisszeia 40 nap eseményeit tárgyazza Odysseus hazatéréséből. A végzet szerint ugyanis Odysseusnak a trójai háboru befejezte után 10-ik évre haza kell térnie; azért az istenek tanácsot tartanak, mikép segítsék haza Odysseust, aki a trójai háboru után való bolyongásai közben Ogigia szigetén Kalypso nimfánál van. A tanácskozás eredménye az, hogy az egyik isten, Hermes, meginti a nimfát, hogy bocsássa utnak Odysseust, Athena istenasszony pedig Itaka szigetére megy Odysseus házába, hogy ennek fiát, Telemachost, apja keresésére birja. Mig a fia Piloszban és Spártában apját keresi, azalatt Odysseus sok üggyel-bajjal Itaka földjére érkezik; de nem sokkal később tér vissza fia is, s a kölcsönös fölismerés után megbeszélik, hogy fognak boszut állani Odysseus feleségének, Penelopenak, dölyfös kérőin. A büntetés órája elkövetkezvén, Odysseus kegyetlen boszut vesz a házát fosztogató kérőkön: nyilaival lelövöldözi őket. A kérők rokonai meg akarják ugyan boszulni a kegyetlenséget, de Athena istenasszony közbelépte megakadályozza a harcot. Ezzel végződik az Odisszeia, amely át és át van szőve a főhős kalandjaival, amelyeket ott illeszt a költő az époszba, ahol Odysseus Kalypso nimfától elválván, sok hányódás után Alkynus királynál, Szkéria szigetén (Korfu?) nyugtot lel. Az ott lakó fáják (feák) nép előkelőinek jelenlétében mondja el (9-13. ének) Odysseus összes kalandjait (Kiklopszok, Szirének, Szkilla és Karibdisz, alvilág stb.), s igy ez a költemény is valósággal az egész akkori világgal megismertet bennünket.

H.-nak mind a két említett költeménye a népies költésnek s a hősi éposznak törvénykönyve, amint hogy már Aristoteles is belőlük állapította meg idevágó költészettani szabályait. Az élet egészen a maga valóságában, akkori naivságában jelenik meg nála, amikor még az emberek egyszerü, természetes állapotban éltek, aszerint gondolkodtak és cselekedtek. De legkiválóbb H.-nak öntudatos művészetében a jellemzés, mellyel minden szereplő személyt tetteiben mutat be s egyuttal a személyek elhatározásait, nagy tetteit lélektanilag megokolja. Lessing az ő époszait tanulmányozva állapította meg a költő- és festőművészet határait (Laookon, ford. Braun Zs., Olcsó könyvtár); Arany János is az ő költeményeiből leste el az epika művészetét, amint hogy H. hatása nagy volt minden nemzet irodalmára, a rómaira épp ugy, mint az ujabbkori népekére. Nyelvezete népies, művészi köntösben; versei a hexameter mintái. A görögök bibliájoknak, a szép, igaz és jó örökös forrásainak tartották H. költeményeit, amelyeket már az iskolában tanultak s egész életökben szent könyveknek tartottak. Bennök keresték és találták fel kedvelt hőseiket, isteneiket v. őseiket nemzetségek, családok és egyesek; belőlük merítettek tanulságot és ihletet költők és képzőművészek, amint csakugyan a drámairók sokszor az ő nála elbeszélt eseményeket dolgozták fel, a szobrászok pedig az ő leirásai alapján készítették képeiket; példa erre Pheidias, akinek az Iliasz 1, 528. versében leirt Zeus szolgált ideáljául olimpiai szobrához. A H. neve alatt forgó egyéb költemények: l. a Béka-egérharc (L. Batrochomiomanchia), mely az Iliasz paródiája 300 versben; ford. Lonkay Antal magyar irodalomtörténeti olvasókönyvében s legutóbb Kempf József; 2. Margítés, a Kr. e. VIII. sz.-ból, amelyből csak négy vers maradt fenn; 3. 34 himnus, 5 nagyobb és 29 kisebb, keletkezésük ideje a VIII. századtól a VI. sz.-ig; a nagyobbak közül az I. szól Apollon születéséről Delosz szigetén, a II. a delfibeli orákulum megalapításáról; a III. Hermes (l. o.) gyermekkori csinjét s Apollonnal való kibékülését, a IV. Afrodite és Ankizes szeretkezését; az V. Demeter keserveit leányai után s az eleuzisi miszteriumok megalapítását adja elő (A himnusokat kiadták Baumeister, Gemoll, Ábel Jenő és legutóbb Goodwin angol, Oxford 1893); 4. 16 epigramma, szintén későbbi időkből. Végül H. nevével függenek össze az ő iskolájából kikerült, u. n. kiklikus költemények, amelyekben az Iliasz és Odisszeia cselekményét részint megelőző, részint követő események voltak feldolgozva, s ekép mintegy kitöltötték a trójai mondakört (Kikloszt).

Homerosi kérdés.

Az egész ókorban H. létezéséről s arról, hogy mind az Iliaszt, mind az Odisszeiát ő irta, általánosan megvoltak az emberek győződve, s csak az alexandriai tudósok között (Kr. e. 170.) akadtak ketten, Xenon és Hellanikos, akik azt hirdették, hogy az Iliaszt ugyan H., de már az Odisszeiát nem ő irta; mert a két költemény egyes helyei között kisebb-nagyobb ellenmondások vannak. Ezeket elválasztóknak (korizontesz) nevezték, mivel külön szerzőktől valónak mondták a két époszt. Ellenük Aristarchos, szintén alexandriai grammatikus, lépett föl s cáfolta meg őket. Azóta egész a mult századig nem hallatszott hang sem H. léte, sem szerzősége ellen. A mult században, mely a kételkedés százada, mind hangosabban kezdtek (Vico olasz, Wood angol, stb.) felszólalni nemcsak az egy szerzőség, hanem H.-nak személy ellen is, akinek létezését kétségbe vonták, sőt nevét etimologizálva, egyszerüen összeillesztőnek (homu-aró a. m. egybeillesztek) mondották, aki a népénekeknek pusztán összegyüjtője, összehordója volt (miként a finn Kalevalának századunkban Lönnrot Illés). Eme kétkedéseknek tudományos alakot és megvitatást a nagy német filologus, Wolf Ágost Frigyes hallei professzor adott 1795-ben, ily cimü művében: Prolegomena ad Homerum, sive de operum Homericorum prisca et genuina forma variisque mutitionibus et probabili ratione emendandi, volumen I. A különböző nézetek összefoglalását V. ö. Bonitz, Über den Ursprung d. homerischen Gedichte (5. kiad. 1880). Magától érthető, hogy végleges megoldást e bonyolult kérdésben alig remélhetni; de a valószinü eredmény a következőkben foglalható össze: A homerosi költemények Kis-Ázsia derült ege alatt, ahol t. i. a hellén gyarmatosítások és harcok lefolytak, keletkeztek, még pedig a népköltés alapján. Az a nagy költő, aki az egyes mondákat, a népies költeményeket művészi egésszé füzte egybe, H. volt, akitől származik mind a két éposz. Hogy egyes részletek nem oly tökéletesek bennök, mint a többiek, s hogy a cselekvényben vannak itt-ott ellentmondások, sőt későbbi betoldások is, jórészt megmagyarázható foltok a két műben, főkép, ha e költemények sorsát is figyelembe vesszük, amelyen keletkeztök óta keresztül mentek. Ugyanis fölvehető, hogy H. nem irta le költeményeit, hanem élőszóval terjesztette, aminthogy bizonyos dalosköröknek létezéséről van is tudomásunk (p. a Homeridák Kiosz szigetén, de több is volt), amelyeknek tagjai H. költeményeinek fenmaradásáról gondoskodtak azáltal, hogy megtanulván nagy részben, vagy egészben a költeményeket, nemzedékről nemzedékre örökítették. Ezek nyilvános ünnepeken forminx és kitara kiséretében, szavalva (recitative) adták elő H. költeményeit. Ilykép csakhamar a görög szárazföldön is elterjedtek ez époszok, ahol szintén nemzeti ünnepeken az u. n. rapszodosok adták elő részletekben, még pedig ugy, hogy bevezetésképen egyes istenekről himnust bocsátottak előre. Solon v. Peisistratos v. Hipparchos (Peisistratos fia) tett is ezen rapszodosok előadására nézve bizonyos intézkedést, mely valószinüleg abban állt, hogy a szavalók a pan-athéni ünnepeken a költemények szövegének természetes rendjét tartsák meg s kényelmi szempontból felváltva szavalják az egyes részeket (Diog. Laërt. 1., 2. 57. ex hypobolés és hypolépseós); ellenben az az emlegetett rendelkezés (Cic. de orat. 3, 34.), melyet ugyancsak Peisistratosnak tulajdonítanak, hogy t. i. Onomakritos vezetése alatt bizottságot (diaskenasták a. m. rendbehozók) hivott volna egybe az époszok hiteles szövegének felülbirálására és megállapítására, bizonytalan és meseszerü (Sittl, Flach). Annyi azonban elfogadható, hogy már jó korán lemásoltatták városok és egyesek a nagy költő műveit, mint nemzeti kincseket (városi kiadások v. egyes emberekéi), amelyek között hires volt Nagy Sándor példánya (szekrényes kiadás szekrény-tartójáról), mely Aristoteles kezéből került ki. Valószinüleg ebbe az időbe esik a költeményeknek 24 énekre osztása. Tudományosan először az alexandriai kritikusok (efezusi Zenodotos, bizantioni Aristofanes és szamatrakei Aristarchos) vették vizsgálat alá a költemények szövegét s jelölték meg a gyanus v. betoldott helyeket s ők irtak hozzájok magyarázatokat. Munkásságuk eredménye (főleg Aristarchosé) az ugynevezett szkolionokban maradt fenn, még pedig a homerosi kritikára nézve a scholia Venetában, melyet Villioison fedezett fel 1788-ban; a szövegmagyarázatra nézve pedig a scholia Victoriana és Towleianában; azonkivül bő kommentárunk van fenn Eustathios tesszalonikei érsektől a Kr. u. XII. század második feléből. Az alexandrinusok után idővel lassankint kialakult a H.-i Vulguta szövege, amely azonban az alexandrinusoktól ál-eredetüeknek bélyegzett sorokat is tartalmazza. Az époszoknak első nyomtatott kiadása Demetrios Khalkondylastól való s Firenzében jelent meg 1488. Ime ennyi viszontagságon mentek át H. époszai, s könnyen elgondolhatjuk, hogy annyi kéz, annyi század rajtok hagyta módosító, változtató bélyegét; mindazáltal a költemények egészét meg nem változtathatta, mert az ellen tiltakozott volna a köztudás és megszokás, mely ily nemzeti kincsek fölött őrködik. V. ö. Cauer, Grundfragen der Homer-Kritik (Lipcse 1895).

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is