Horatius

Quintus H. Flaccus, római költő, szül. Venusia községben, Apulia és Lukania határán 65 dec. 8. Atyja csak szabados (exactionum coactor, adósságbehajtó), de értelmes ember volt, aki rangját meghaladó nevelésben részesíté fiát. Már szülőföldjén Flavius iskolájába járatta a többi előkelő családok gyermekeivel, 58. pedig Rómába költözvén, Orbilius Pupillus grammatikusnak (akit a költő episzt. 2. k. 1, 71. tréfásan plagosus-nak, ütlegelőnek mond) oktatására bizta, akinek iskolájában H. már a görög és latin irodalomban is jártasságra tett szert. 45-ben felsőbb (filozifiai) kiképzés végett Athénbe (episzt. 2. k. 2, 43) ment. Itt találta 44. Brutus, aki a szabadság nevében harcra szólítá az ott tanuló ifjuságot. H. is táborba szállt, követte Brutust Ázsiába és Makedoniába, tribunus minőségben részt vett a Filippi melletti csatában (42) s csak futással menthette meg életét. Az ütközet után, élvén az Augustus adta amnesztiával, visszatért hazájába, s miután látta, hogy örökségét Octavianus és társai a veteránus (öreg) katonák között felosztották, Rómában keresett megélhetést s a quesztori hivatalnál vállalt irásmunkát. Ekkor kezdett verselni s minthogy nem kellett tartania senkitől, mert már nem volt veszteni valója, első kisérleteit a gúnyköltészet terén szatiráival és epódoszaival tette, amelyekben a korabeli viszonyokat birálgatá, csipkedé. Költői zsengéi megösmertették őt az akkori irókkal, Vergiliussal, Varussal és másokkal, ezek révén pedig Maecenas (Augustus minisztere) figyelmét is magára voná, aki 38. bemutattatta magának s 9 hónap mulva örök barátságot kötött vele. Maecenas aztán megajándékozta költőnket egy szép mezei jószággal a szabinusok földjén, Rómától 25 mérföldnyire, s Augustussal is megösmertette. Augustus szintén szerette volna költőnket a maga körébe vonni s titkárává tenni, de H. udvariasan megköszönte a felszólítást, mert féltette függetlenségét, ugy hogy még testi-lelki barátjával s jótevőjével, Maecenassal szemben is megőrizte önállóságát. H. agglegény maradt egész életén át, benső szeretetet s odaadó hűséget tanusítva Maecenas iránt (költeményeit is neki ajánlá fel) mind halálig, akit csakhamar követett is a sirba Kr. e. 8 nov. 27. Személyét maga irta le: alacsony, köpcös, fekete haju, korán őszülő s szemfájós volt, könnyen felinduló, de hamar békülő természet.

Költői tevékenysége (összesen 162 költemény, mintegy 10 000 verssor) 3 időszakra oszlik: első v. fiatalkori munkássága, mely a szatirákat és epódoszokat hozta létre, Kr. e. 40-30.; a másodikban ódáinak három első könyvét szerzette (kiadta 23 körül); a harmadikban az episztolák (levelek) első könyvét (20 körül), azután a carmen saecularét adta ki (17-12). Költeményei egyenkint:

1. Szatirák 2 könyvben, hexameteres költemények, amelyeket (épp ugy mint leveleit) társalgó hangjuk miatt ő maga sermóknak (beszélgetések) nevezett; ezekben Lucilius korábbi szatirikusnak módjára saját korának viszonyait teszi megbeszélés tárgyává. E viszonyokat H. jóizü humorral festi s igazán a «ridendo dicere verum» elvének hódol, mikor nevetve és nevettetve mondja meg az igazat. A 2. könyvben mind a tartalom, mind az előadás (párbeszédes, mint a komédiákban) érettebb, művészibb mint az elsőben. 2. Epódoszok 1 könyvben, amelyeket ő maga jambi, jambusoknak nevezett, mintegy előfutárai a későbbi ódáknak vagy carmeneknek. 3. Versek v. ódák 4 könyvben; bennök H. az eol lira képviselőinek Sappho- és Alkaiosnak művészi formáit honosítva meg, ezeknek szellemében ugyan, de azért önállóan művelte a dal- és ódaköltést, ugy hogy a rómaiaknak nemzeti lirikusává lőn. Az egyes könyvek darabjainak egymásutánját különfélekép rendezgetik a tudósok (a hollandiai Hofmann - Peerlkamp, Meinecke, Gruppe stb.) mind maig, sőt egyes helyeket v. darabokat interpoláltaknak (közbecsusztatottak) tartanak; de a hagyomány itt is utmutató. A többi ódától egész külön szokták mindig helyezni a százados éneket, amelyet a szokásos 100 éves ünnepre (Kr. e. 17) irt a költő Augustus megbizásából s mely nem egyéb, mint a római népnek himnusza, Apollon és Diana magasztalása s pártfogásuk lekönyörgése. 4. Episztolák 2 könyvben, hexameteres levelek, a költőnek legérettebb termékei, határozott (egyes) személyekhez intézve; bár mégsem az utóbbi sajátosság különíti el őket a szatiráktól (mert vannak egyes személyekhez intézett szatirák is), hanem a hang, mely a szatirákban kesernyésebb és élesebb mint az episztolákban. Az első könyvbeli levelek részint alkalmiak, részint általánosságban oktató természetüek. Különösen az első könyv leveleibe rakta le H. bölcseleti nézeteit, amelyek részben Epikuros rendszeréhez (főleg hit dolgában) füződnek, jórészt azonban a stoikusok tanítását hirdetik, holott az életben költőnk saját vallomása szerint egyik bölcseleti iskola tanításait sem követte kizárólag. A 2. könyvben irodalmi kérdések vannak tárgyalva, főkép a 3. levélben, t. i. a Pisókhoz (valószinóleg Lucius Calpurnius Pisóhoz, a Kr. e. 16. év konzulához s fiaihoz) intézett 476 sornyi levélben, amelyet Quintilianus (Institutionis oratoriae 8, 3, 60) nyomán közönségesen de arte poëtica libernek v. ars poëtica (költészettan) mondanak. Ebben szorosabb összefüggés nélkül, mintegy csevegve szól az irodalom kérdéseiről, főkép a drámáról, ugy hogy rendszeres költészettannak éppen nem mondható. - H. hatása nagy volt már a maga korában; csakhamar az iskolában is olvastatták s magyarázták; ily magyarázat maradt is ránk Porfiriótól a Kr. u. III. századból s Akrontól (ha ugyan az övé!) valamivel későbbi időből. Gladstone tavaly (1894) angolra fordította. Irodalmunkban is sok költőre volt H. hatással, de főkép Virág Benedekre és Berzsenyi Dánielre.

Forrás: Pallas Nagylexikon