Horvát

1. András (szkhárosi), XVI. sz.-beli énekszerző, valószinüleg a tályai első ref. papok egyike; 1542-49. mindenesetre Tályán lakott és irt. Tiz elég terjedelmes versét ismerjük, melyek heves gúnnyal kelnek ki a katolikus egyház ellen és kemény hangon feddik az önző és hatalmaskodó nagyokat. Nevezetes költeménye Az átokról, Mózes után, az ország akkori romlott állapotára alkalmazva. H. verseit v. ö. a Régi Magyar Költők Tára II. köt.; u. o. 449. a Szilády jegyzeteit.

2. H. Árpád, diplomatikai iró és egyetemi tanár, H. István fia, szül. Pesten 1820 febr. 23., megh. Budapesten 1894 október 26. Ugyanitt végezte tanulmányait is az egyetemen, melynek István, a nagynevü filolog s történetbuvár, egyik fődisze volt. Már 1846 május elsején neveztetett ki atyja egykori tanszékére, az oklevél- és cimertan helyettes tanárává, két évvel későbben pedig ugyanannak nyilvános rendes tanárává. Egyike volt a legnépszerübb egyetemi tanároknak. 1837. az akkor alapított pesti kereskedelmi akadémiánál a magyar nyelv és irodalom tanárává neveztetett ki Toldy Ferenc ajánlatára, ahol a tanítványok magyar hazafias szellemben vezetett oktatása miatt ki nem kerülhette az akkor hatalma tetőpontján levő, németesítő Bach-rendszer tisztviselőinek megrovását. Felesége Szendrey Julia, Petőfi Sándor özvegye volt, ki már évekkel azelőtt sirba szállott. A kitünő szakember a magyar akadémiának levelező tagjává választatott 1884 jun. 5. s a magyar történelmi társulatnak is választmányi tagja s egy ideig az egyetemi könyvtár igazgatója is volt. Önálló művei: Bevezetés a magyar oklevéltanba (Budapest 1880); A diplomatikai irástan alapvonalai (u. o. 1883); A dipl. kortan alapvonalai (u. o. 1884); Néhány szó az egyetemi könyvtár rendezése és cimtározása ügyében (u. o. 1876); Mabillon János, a diplomatika megalapítója (1884), mely a magyar tudományos akadémia kiadásában jelent meg. Érdekes emlékezéseit bocsátotta közre az Irodalomtörténeti közleményekben, melyekből atyjának nemes fajszeretete áradoz, ki őt keresztapjának, Ürményi József országbirónak nagy bámulatára a pogány Árpád névre kereszteltette, utat törve a régi magyar személynevek használatára.

3. H. Boldizsár, jogtudós és miniszter, szül. Szombathelyen (Vas) 1822 jan. 1., egyszerü, de művelt és nevelésére sokat áldozó, polgári állásu szülőktől. Tanulmányait szülővárosában, majd Sopronban, a jogi tanfolyamot a győri kir. akadémián végezte. 1841. Istóczy Antal vasvármegyei ügyésznél volt jogi gyakorlaton, 1842. Széll Imre itélőmester oldala mellé esküdt fel királyi táblai jegyzőnek s miután 1843 márc. az ügyvédi vizsgákat fényes sikerrel tette le, Szombathelyen, szülővárosában kezdett ügyvédi gyakorlatot, majd annak főjegyzője lett és buzgón vett részt közügyeiben. Már ekkor feltünt Deák Ferencnek s megnyerte e nagy ember egész életére kiterjedő becsülését s barátságát. Világos, erőteljes s művészileg szép nyelve, keresett dolgozótársává s vezércikkirójává tette a fővárosi szabadelvü lapoknak; ha kedve tartotta, alak és tartalom tekintetében kitünő költeményeket is irt, melyeket egybegyüjtve mindekkorig ki nem adott ugyan, de amelyek egy része mégis a szépirodalmi lapokban s a Kisfaludy-társaság felolvasó ülésein nyilvánosságra jutott. Az 1848-iki pesti országgyülésre már mint a szombathelyi választókerület képviselője jelent meg s e minőségében követte az országgyülést Debrecenbe, majd ismét, Buda bevétele után, ujra Pestre és Szegedre is. A szabadságharc lezajlása után hadi törvényszék elé állíttatott s fogságot is szenvedett ugyan, de már 1850. amnesztiát nyert. Visszatérvén szülővárosába, miután az osztrák jogból a vizsgálatot letette, ügyvédi irodát nyitott. Apponyi György gróf országbiró, Deák Ferenc ajánlatára, 1860-ban az országbirói értekezletre hivta meg. Gróf Dessewffy Emil 1863. a megalkotott magyar földhitelintézet jogtanácsosául s jogi osztálya igazgatójául hivta meg, mely fontos intézet megszilárdításának munkájában, a nevezett elnök gróf oldalánál, Csengery Antal, Korizmics László, Lónyay Menyhért társaságában nagy buzgalmat fejtett ki; az akadémia pedig, nem annyira a professzionális irót, mint a müvészi szónokot, 1861 dec. 20. levelező, s midőn már igazságügyminiszter volt, 1868. tiszteleti tagjává választotta. Az 1865. összehivott alkotmányos országgyülésre a szombathelyiek ujra megválasztották képviselőjüknek, 1866 dec. 1. a közjogi kiegyezés érdekében tartott beszéde, mellyel a parlament sorompói elé lépett, maga után vonta a legmagasabb kitüntetést, mely alkotmányos polgárt érhet. Midőn a nemzeti alkotmányos kormány megalakult, a koronázott király, ismét Deák Ferenc ajánlatára, H.-ot igazságügyminiszterré nevezte ki. Lelkesedéssel fogott nagy munkáihoz, melyek az igazságügyi tárca elvállalása után reá várakoztak. Örömmel üdvözölte az 1848-iki alkotmánynak lényegében ujabb szankciót adó 1867-iki kiegyezést, mert annak alapján lehetségesnek hitte a megrendült magyar állam ujra felépítését s különösen annak szorosabban tárcája körébe eső része, t. i. a hazai igazságszolgáltatás, törvénykezés s biráskodásnak a középkori lomokból kiemelt s megtisztított szabadelvü, egészséges reformját. Először is körülvette magát elvrokon s bizalmát biró szakemberekkel s megfontolt sorozatban, melyet azonban mindenkor fentartani lehetetlen volt, terjesztette elő gyökeres átalakításokat tartalmazó törvényjavaslatait; elválasztotta a törvénykezést a közigazgatástól, s képesség és szakképzettség tekintetében kellőleg minősített birákat nevezett ki; megalapította a birói függetlenséget az elmozdíthatlanság s annak egyéb feltételei által, de egyszersmind a birák felelősségét szabályozó törvénnyel a birói önkényt korlátozva; a szükséges tényezők hiányában akkor még életbe nem léptethető szóbeliség s közvetlenség rendszerének legalább utját egyengette sokat kárhoztatott perrendtartásában, melyet az eredeti szöveget lényegesen felforgató országgyülési módosítások folytán az övének mondani alig lehetett; a királyi kuriát semmitőszékre s legfőbb itélőszékre osztotta s a királyi táblával együtt megtisztította az oda nem illő papi és mágnási (prelátusi és bárói) elemektől; megkisérlette a királyi tábla felosztását is, melyet azonban akkor a minisztertanács nem fogadott el; a régi urbéri viszonyok maradványait, a középkor e fenmaradt szemetét, eltisztította; a büntető gyakorlatra vonatkozó humánus intézkedéseiben a bilincsek alkalmazását, a botbüntetést, a vérdijat eltörölte; a polgári házasság akkor még meg nem érett kérdésében is a legszabadelvübb álláspontot foglalta el stb., s mindezzel nemcsak a haza szabadelvü elemeinek, hanem a müvelt külföldnek is méltányló és magasztaló elismerését érdemelte. A szorosan saját tárcája körébe tartozó törvényeken kivül természetesen élénk és döntő résztvett az 1865-67-iki törvényhozás időszakában létrejött részint alap-, részint más fontos törvények megalkotásában is, mint a közös ügyekről szóló XII., a zsidók emancipációjára vonatkozó XVII., a nemzeti egyenjoguságot tárgyazó XLIV. t.-c. stb. Mindezen reformok egészben vagy részbeni, teljes vagy megcsonkított, de azért mind egyenkint előhaladásnak és szabadelvü vivmánynak tekintendő keresztülvitele nehéz küzdelmekkel járt, melyeket a megszokás hatalma s az ósdi, előitéletes, vagy a lassubb s óvatosabb haladás szükségét hangoztató felfogásokkal szemközt nem lehetett kikerülni. Az urbéri maradványokat rendező, különféle ily eredetü jogok s terhek megváltását tárgyazó törvényei a birtokos arisztokrácia részéről erős ellenzésre és rosszalásra találtak s elkeseredett kifakadásokat idéztek fel a demokrata miniszter ellen. 1871 máj. 16. lemondott miniszteri állásáról s igy kezdeményezett nagyszerü reformtörekvései csonkán maradtak és csak évtizedek mulva jutottak, legalább egy részükben, érvényre. A miniszteri tárcáról elvhűsége s az általa mély meggyőződéssel vallott országlási s törvénykezési elvekhez szilárd ragaszkodása folytán 1871. történt lemondása után egy nagyobb pénzintézet, az akkor alkotott s azután más intézetekbe olvadt magyar földhitel-részvénytársaság igazgató-elnöke s majd a herceg Esterházy-féle javaknak legfelsőbb helyről kinevezett zárgondnoka lett s e két éven át viselt hivatalában a kezelésére bizott roppant tömeg rendezését komolyan munkába vette, a tisztázás alapos terveit előkészítette, közben herceg Esterházy vendégszeretetét a természetvizsgálók s orvosok soproni gyülésén, Kismartonban és Fraknó várában fényesen képviselte; de tervei keresztülvitelében legyőzhetetlen akadályokra találva, az állást másoknak engedte át s nyugalomba vonult. E mellett a törvényhozásnak, a képviselőháznak ezentul is köztiszteletet élvező tagja s egyik disze maradt. Ő volt az egyetlenegy minisztere a magyar alkotmányos életnek, ki megelégedvén hű szolgálatai általában elismert nimbuszával, sem belső titkos tanácsosi excellenciás cimet, sem rendjeleket nem visel, nem kért soha s megkinálva sem fogadott el, mindenkor megőrizve tiszta demokrata jellemét. Politikai hite s vezérelve mindig az volt s az maradt, hogy az 1848-iki nagy alkotások vetették meg hosszu időre egy helyes magyar politika alapjait. 1878 óta minden pártköteléken kivül maradt; támogatta a kormányt, valahányszor az, bár csak félénk előlépést tett azon elvek felé, melyeknek ő szolgálatában állott, hogy növelni segítse a merészebb kezdeményezés bátorságát, de meggyőződése egész erejével szállott sikra oly kisérletek ellen, melyekben az alkotmány, a parlamentarizmus alapelveinek megtámadását látta; lelkesedést törekedett gerjeszteni, ha elvekről volt szó, ellenben a mérsékelt elemeit vitte a vitába, mikor a szenvedélyek vihara tombolt. Egy bölcs szenátor szerepét vitte, bár a főrendháznak tagja nem lett. Szemeinek nagyfoku elgyengülése, roncsolt egészsége s a közélet folyamávali fokozódó elégületlensége arra birták, hogy az országgyülés legutóbbi feloszlatása után a politikai pályáról határozottan visszavonuljon, amire már régebben gondolt. Ezt temesvári választóinak egy szép levélben adta tudtukra. A parlament jul. 1. ülésében tartott nagy beszéde politikai hattyudala volt. Irodalmi dolgozatai, országgyülési s egyéb beszédei, vezércikkei s értekezései összegyüjtve ekkoráig nem jelentek meg. Minthogy azonban fogyatékos látóerejét nagyszerü emlékező tehetsége jó részben pótolja s amit felolvasó titkárától hall, azonnal felfogja és soha el nem felejti, most a reá nézve lehetetlen irást diktálással pótolja s emlékezéseit tollba mondva, érdekes emlékiratait, főleg minisztersége idejéből, előkészíti. Reményleni lehet, hogy mind emlékiratait, mind gyönyörü beszédei kommentált gyüjteményét, mind talá némi becses közjogi munkálatait nyomtatásban fogjuk olvashatni. Az akadémiában és Kisfaludy-társaságban szeme világának elerőtlenedése miatt nem dolgozhatott annyit, mint óhajtotta volna s a gyüléseket is ritkán látogatta; tartott azonban az akadémiában két szép emlékbeszédet Szemere Bertalan 1848-iki belügyminiszter s debreceni miniszterelnök, és saját minisztertársa s kedves barátja, gr. Mikó Imre felett. A nagy jogász érdemeinek elismerése fényes kifejezést nyert a m. kir. egyetem jogi kara részéről is, midőn az egyetem százados emlékünnepe alkalmából diszdoktori oklevéllel tüntette ki.

4. H. Endre (szülőhelyéről Pázmándi H.), epikus költő, szül. a Pannonhalma alatt fekvő Pázmándon (Győr vm.) 1778 nov. 28., megh. u. o. 1839 márc. 7. Szülei egyszerü szőllőművelők voltak, s H. ama kies fekvésü szőllőházban jött világra, melyben később férfikorában legszivesebben időzött, munkái nagy részét irta és melyet «Magány»-nak nevezett el. Iskolába Pannonhalmára, a bencésekhez adták fel szülei, de midőn e rendet 1786. feloszlatták, Szent-Mártonban és Pázmándon folytatta tanulását. A gimnázium 4 nyelvtani osztályát 1791-94. Győrött járta, ahol a lelkes Fabchich József (l. o.) tanára nagy hatással volt rá. A humaniórákat (5-6. osztály) Komáromban, a bölcsészetet Pozsonyban elvégezvén, 1797-ben Heinrichauban, Felső-Sziléziában a cisztercita-rendbe lépett, de az idegen környezetből egy év mulva hazajött s a győri egyházmegye papnövendéke lett, ahol Fabchichot ismét tanárai közt találta. 1801. pappá szentelték, mire Széplakon, 1802-ben Szergényben, 1803-1806. Győrött káplánkodott. Itt sokat társalkodott Rájnissal és tanult tőle; közre azonban csak egy alkalmi verset bocsátott 1805. Papi hivatását az 1805-1806-iki hagymáz idején ritka önfeláldozással teljesítette, ugy hogy e járvány majdnem elragadta. 1806. téti plébánosnak nevezték ki s e hivatalában maradt 23 éven át. Itt Kisfaludy Mihálynak, a költők atyjának, és téti Takács Józsefnek jutott barátságába. Papi buzgólkodása mellett az irodalomnak is élt; gyakran megfordult Pannonhalmán és Zircen, s hetekre és hónapokra is el-elvonult pázmándi magányába. Számos antik formáju alkalmi költeményt irt az egyházmegye jelesebb papjai ünneplésére, de szélesebb körben A felkelő nemzethez cim alatt 1809. irt hexameteres ódája keltett figyelmet erős lendületével és hathatós stiljével; e költemény egy év alatt 5 vagy 6 kiadást ért. 1814. egy hosszabb epikus verset bocsátott ki Zirc emlékezete cimmel (Buda), mely e kolostornak sok százados történetét énekli meg, egységes kompozició nélkül ugyan, de oly erős lirai hevülettel és zengzetes nyelven, hogy H.-ban sokan a nemzet várva várt epikusát üdvözölték. Tényleg ez a kis mű lett a magyar hexameteres epika megnyitó darabja, benne van megütve az elegikus páthosz amaz alaphangja, mely az epikus korszak dikciójában annyira uralkodó volt. H. egyszerre a legjobb irókkal jutott ismeretségbe. Kazinczy meglátogatta, Horvát István, a rajongó történettudós pedig nem győzte ösztönözni a honfoglalás époszának megirására, mások is a leendő magyar Vergiliust látták benne. Mig ehhez készült, addig is bocsátott ki néhány hazafias ódát és epistolát hexameterekben: A nemesszivü magyarokhoz a pesti nemzeti Theátrom ügyében (Buda 1815, négy kiadása volt egy évben); Horvát Istvánhoz (Bécs 1815); Epistola Boldogréti Vig Lászlóhoz (Tudom. Gyüjtem. 1818 IV.); irt egy értekezést A drámának versmétérkéről (Tudom. Gyüjtem. 1817, VII.); Kazinczyval a nyelvujítás kérdésében levélharcot folytatott, s noha epikai stiljében maga is ujító volt, Kazinczy tulzásai ellen a dunántuli irodalmi ellenzékkel tartott. Bacsányihoz, Verseghihez szítván, részt vett ama támadásokban is (áljegy alatt), melyeket az 1818-iki Tudom. Gyüjteményben a széphalmi mester ellen intéztek (tőle való e cikkek közt Kazinczy Munkái birálata 1818, IV.). Napirenden lévén akkor a felekezetek egyesülésének eszméje, H. e kérdést egy fordított munkával támogatta: Theodul estvéi (Buda 1819), egyszersmind kiadta két egyházi beszédét: Győr visszavételének jeles ünnepén (Komárom 1819) és Szent István tiszteletére (Bécs 1821). Későbbi értekezései: Kőszögi Fábchich József emlékezete (Tudományos Gyüjtemény 1823, I.) és A magyar nemzet nem finn származásu (u. o. 1823, II.). Végre sok történelmi tanulmány és töprengés után 1821. csakugyan hozzáfogott a honalapítás nagy epopoeájának megirásához. Tiz évig dolgozott e művön, egyes mutatványokat már az Auróra 1822. 26-28-iki folyamaiban közölt belőle. A 20-as évek voltak általában költői pályájának fénykora. Kisfaludy Károly buzdítására számos kisebb epikus művet és heroidot irt az Aurórába, u. m. Gritti Lajos (elbeszélő költemény, 1821); Enyingi Török Bálint feleségének (heroid, 1824); Borvély Helena férjének (heroid, 1825); Csesznek vára (elbeszélés, 1826); A sziszeki győzödelem (hősköltemény, 1827), továbbá Magyar Pantheon (örömversek a magyar akadémia felállítására, 1829); A boldog öreg (elegia, 1830). Végre 1831-ben megjelent maga az Árpád epopoeia, 12 könyvben, szókalauzzal Pest), H. főműve és a magyar hexameteres epika legnagyobb terjedelmü alkotása. Művészi értékét kisebbíti a kompozició egységének hiánya. A nagy művet az akadémia 1832. 200 aranyas nagy jutalmával koszoruzta. Ugyancsak 1831. adta ki Kisebb költemények c. a. összegyüjtött többi verseit is arképével. Kisfaludy Károly halála után az Uraniába irt; itt két elbeszélése jelent meg: A négyes áldozat (1831) és A háládatlan (1832). Ezalatt 1829. Pannonhalmára helyezték át s ott élte le utolsó évtizedét, a várakozásával nem éppen arányos költői hatás és irodalmi polemiái miatt komor kedvvel. 1835. alesperességre emelték. Az akadémia alakulásakor, 1830 nov. 17. a nyelvtudományi osztályban vidéki rendes tagul választották meg; az intézet hivatalos munkásságában buzgón részt vett s Évkönyveit néhány dolgozattal gyarapította (Hazafiság, filozofiai értekezés, az I. k., Emlékbeszéd Simai Kristóf felett, a III. k. stb.). V. ö. Toldy F., Magyar költők élete, II.; u. a., Irodalomtörténet; Szász Károly, Emlékbeszéd H. E. fölött (Akadémiai Értek. a nyelv és szépt. oszt. kör., 1879); Emlékkönyv a Pázmándi H. ünnepre (1879, benne H. életrajza Méry Eteltől); Beöthy, Irodalomtörténet és Képes Irodalomtörténet.

5. István, történettudós és nyelvbuvár, szül. Székesfehérvárt 1784 máj. 3., megh. 1846 jun. 13-án. Az egyetemet elvégezvén, az Ürményi-családnál nevelősködött. 1816. a Széchenyi-család könyvtára őrévé, 1830. a diplomatika, továbbá a magyar nyelv és történelem tanárává lett. H. az összehasonlító nyelvészet terén számos tévedést követett el azáltal, hogy nem a nyelvek belső tüneteiből, hanem a szavak hasonló hangzásából indult ki és minden népet a magyarral való rokonságra akart visszavezetni. Ahol ez utóbbi irány eltünik, ott mint fáradhatatlan buvár és olvasott tudós tünik fel, kinek érdeme a Széchenyi-könyvtár példás rendezésében és az oklevéltár terén nyilvánul. Még fontosabb, hogy az elnyomatás és tespedés éveiben fentartotta a magyar dicsőség és nagyság kultuszát. Ezért az udvarnál nagy kuruc hirében állott. Tanítványai, köztük Eötvös és Szalay, mindig méltó tiszteletben tartották lánglelkü tanáruk emlékét. Főművei: Nagy Lajos és Hunyady Mátyás védelmeztetésök a nemzeti nyelv ügyében (Pest 1815); Rajzoltok a magyar nemzet legrégibb történetéből (u. o. 1822). Ebben nyilatkozik tudós fantáziája legszabadabban: nemcsak a paradicsomban, hanem Persiában, Görögországban, Itáliában, minden régi népnél a magyarok őseire talál, természetesen csak a nevek hasonlósága után indulva; A magyarokról, mint Agerenusokról (u. o. 1828); A jászokról mint magyar nyelvü népről és Nyilazókról (u. o. 1829). Magának H. és munkásságának legjobb jellemzése Flegler Sándor művében van: A magyar történetirás történelme (magyarul ifj. Szinnyei Józseftől); Vass Berlatan dr., H. I. (Pozsony 1884); Zsilinszky M., H. I. (Budapest 1884).

Forrás: Pallas Nagylexikon