Horváth

1. Ádám (pálóci), költő, szül. Kömlődön (Komárom vm.) 1760 máj. 11., megh. Nagybajomban (Somogy vármegye) 1819 jan. 28. Atyja, György, ref. lelkész, birtokos ember volt, ki néhány teologiai munkát irt. Falusi iskoláit Császáron (Komárom vm.), Bicskén és Kocson járta; 13 éves korában a debreceni kollégiumba küldötték retorikára és logikára. 1775. tógátus diák lett s végezte a filozofia 3 évi folyamát; ezután a teologiára maradt benn. 1779-ben kilépett a kollégiumból; egyik tanára, a hires Hatvani, kitünő bizonyítvánnyal látta el a matematikából. Miskolcra ment törvénygyakorlatra, 7 hónap mulva a jászói konvent előtt prókátornak esküdött fel s ugyanaz napon még a földmérői hitet is letette a hatvani bizonyítványa alapján. Két diplomája közül egyelőre a földmérőinek vette hasznát. Hazájába, a Dunántulra költözött vissza s Pápán letelepedvén, mérnöki foglalkozásból élt. Korán (1782) nősült; feleségének birtokai voltak a Balaton mellékén és része a füredi tóban is. H. gazdálkodni kezdett, 1785. kibérelte a tihanyi kamarai birtokokat s Füreden és Szántódon lakott, szorgalmasan gazdálkodva, olvasgatva, irogatva s fiatal barátaival szórakozva. Eleven vérmérséklete, szittya magyarsága, vig, dalos természete a balatonvidéki megyék társadalmának eredeti alakjává tette. Hires rögtönző poéta volt, nemsokára a nyilvánosság előtt is megjelent verseivel, levelezésbe bocsátkozott Földivel, Kazonczyval, aki 1789. és 1791. meglátogatta. Mint követ 1790-től kezdve résztvett a diétákon s magatartásával olyan népszerüséget szerzett, hogy Zala és Veszprém, később Baranya és Somogy vmegyék táblabirájokká választották. Családi élete azonban nem volt boldog s nejétől 1793 májusban elvált. Még azon év szeptemberében ujra nősült, de még szerencsétlenebbül; neje pazarlása és féltékenysége annyira mérgesítették a dolgot, hogy 1808-ban osztályos egyezség mellett külön mentek lakni. Elválni e nejétől átallott, s midőn 1818. meghalt, H. élte alkonyán harmadszor is nősült, feleségül vevén Kazinczy Klárát, egy fiatal költőnőt, a magyarszékelyi prédikátor leányát. A 90-es években Somogyba költözött át s Nagybajomban lakott körülbelül 1812-ig, amikor Zalaegerszeg mellé, Petri-Kereszturba tette át lakását. Utolsó betegsége idején azonban ismét Nagybajomra tért vissza. Mint buzgó protestáns, nagy részt vett egyháza közügyeiben és a külső-somogyi egyházmegyének előbb kodajutora, később főgondnoka volt, épp ugy a belső-baranyai egyházmegyének is. H. sokoldalu és termékeny költő volt, de izlése fejletlen. Az a furcsa vonás, mely okos és nemes arcának bizonyos torzkifejezést kölcsönzött, meglátszott költészetében is. A sokféle iskola közül, mely akkor költészetünkben kisérletezett, a nemzeties irányhoz szított legjobban, bár néhány antik formáju darabot is irt, eleinte leoninusokat, aminthogy e korcsfajt 1787-ben védelmezte is. 1787-ben egy époszt adott ki Hunniás vagy Magyar Hunyadi címmel Hunyadi Jánosról, a mult századi epikánk lapos modorában, négyes rimü alexandrinokban, krónikaszerü előadással, melyben több a hazafiaskodó mint a költői alkotó erő. Ez éposza révén Gvadányival és Dugoniccsal együtt az akkori népies epika háromságához számítják H.-ot. Későbbi Rudolphias, azaz Habsburgi I. Rudolf császár viselt dolgainak egy része (Bécs 1877) c. éposza még gyengébb alkotás (ezt trocheusokban irta). Több tehetsége volt H.-nak a lirára; efféle verseit Hol-mi c. alatt adta ki, az I. kötetet 1788., III-ikat 1792., II-iket 1793., a negyedik kéziratban maradt. Még három kiadatlan gyüjteménye maradt: Magyar Arion, Énekes poesis, és a legnevezetesebb: Ó és Uj mintegy ötödfélszáz énekek. Ki magam csinálmánya, ki másé (az akadémia kézirattárában). Rendkivül szapora és könnyen verselő poéta volt, bár meglehetős felületes is. Gyakran dallamostul költött, mindig azonban dallamra; azért versei nagyon zeneszerüek. Dallamai jeles és eredeti zeneköltőnek mutatják. Szerelmes, társas, hazafias, hadi, gúnyos és vallásos énekei maradtak. A protestáns énekeskönyv néhány szép darabja tőle van. Tankölteménye: A lélek halhatatlansága felől való gondolatok (atyja halála után irta, Pápa 1788). Vigjátéka: A tétényi leány Mátyás királynál (Pest 1816, de régebben irta). Ezenkivül sok mindenféle tárgyról irt: mennyiségtani, csillagászati, jogi, filozifiai, történelmi, nyelvészeti, vallásügyi dolgozatokat is adott ki, s kéziratban is egész sereg munkát hagyott. Különös hivatást érzett a bölcsészetre, s Márton istván pápai tanár ellen, ki Kant rendszerét először hirdette nálunk, nagy munkákat készült irni; foglalkozott a kör négyszögítésével is. Vegyes munkái: A magyar asszonyok prókátora a Budán öszvegyült rendekhez; A férjfiak felelete az asszonyokhoz arra a javallásra: hogy jó volna az asszonyokat is a közönséges gyülekezetekbe bébocsátani; Mindszentek napján 1790. az özvegy asszony Magyarország, palatinusról gondolkozik (költemény), ezek 1790.; Legrövidebb nyári éjtszaka (csillagászati, Pozsony 1791); Psychologia (Pest 1792); A vallás dolga Szala vármegyében (1791); De quadratura circuli (Buda 1807); A Magyar, Magog patriárkhától fogva I. Istvánig (Pest 1817); Kis rövid statisztika (Veszprém 1817). Kéziratban maradt a Novissimo philosophia (magyar nyelven); Astronomie physice; A reformatio historiája stb., sőt hozzáfogott egy roppant arányu Magyar Universalis Lexikonhoz is.

2. H. Ádám, politikus, szül. Kecskeméten 1861 nov. 18. A jogot Kecskeméten és Budapesten végezvén s 1884. a jogi doktori diplomát elnyervén, joggyakornok lett, majd a kecskeméti jogakadémia rendes tanárává választották. Ujjá szervezte a kecskeméti függetlenségi pártot, mely 1887., majd 1892. ujra a város orsz. képviselőjének választotta. Az egyházpolitikai harcok idejében az Eötvös-csoporttal kivált az anyapártból s most is a függetlenségi (Eötvös)-párt tagja.

3. H. Attila, világtalan zongoraművész, zeneköltő és zenetanár a főváros vakok intézetében, szül. Szerém várm. 1862. Kora gyermekéveiben vesztette el szemevilágát s már 8 éves korában a bpesti vakok intézetébe került, hol nagy tehetségénél fogva főleg a zenében műveltetett. A 80-as évek elején Bécsben tartózkodott s ott Labor József hannoverai kir. udvari zongoramóvész oldala mellett folytatta tanulmányait ugy a zongorajáték, mint a zeneszerzésben. 1889. neveztetett ki a budapesti vakok intézetében egyik zenetanárnak s ez állásban manapság is működik. 1892. egyik zongorahármasával s több más szerzeményével ugy a közönség, mint a kritika részéről nagy méltánylásra talált. 1893. az orsz. magyar kir. zeneakadémia tanári oklevéllel tüntette ki.

4. H. Cyrill (József), filozófiai iró és egyetemi tanár, szül. Kecskeméten 1804 okt. 17-én, megh. Budapesten 1884 nov. 5. Tanult Budán, Privigyén, hol 1820 okt. 10-én a kegyesrendiek szerzetébe lépett, mely alkalommal családi József neve helyett Cyrill nevet vett fel, s e név alatt lett ismeretes mint tanár s iró, és pedig drámaköltő és bölcsész. Mint próbaéves tanár s egyszersmind a bölcsészeri tanfolyam hallgatója, előbb Podolinban, majd Vácott tanítóskodott, s a pesti egyetemen kiállott bölcsészeti szigorlaton alapos készültségét bebizonyítva, az egyetemtől bölcsészeti doktori oklevelet nyert. Ezután a hittudományok hallgatására Nyitrára ment, majd Szt. Györgyön tanárkodott s 1828. áldozárrá szenteltetett. Ujra visszahelyezték Vácra s majd áttették Szegedre, hol a liceum igazgatójává neveztetett ki; 1850. a budapesti kegyesrendi főgimnázium igazgatójának ama korban igen nehéz és kényes szerepére tétetett át s itt működött 1859-ig, mig végre példás és termékeny tanári pályáját az egyetemen végezte. Tanári működésének legnehezebb ideje a forradalmat követő ötvenes évekre esik, midőn a budapesti piarista főgimnáziumban mint igazgató lett az akkori kormány parancsszavával alkalmazva, s a magyar nyelvet és irodalmat tanította. Tanítványai lelkesülve s hálásan emelgetik ma is a lángoló hazaszeretetet s buzdító szellemet, melyet az irodalom történetének tanítása közben kifejtett, hirdetve az igét, «hogy nyelvében él a nemzet, s hogy a nemzetek dicstelenül s örökre csak ugy enyészhettek el, ha önmagok lemondanak életükről, jogaikról, s tunya tespedéssel hanyagolják el önerőik kifejtését s megizmosodását». Érdemei azonban nemcsak a tanári működés terére szorítkoztak, mint iró is előkelő helyet vivott ki magának. A költészet iránt már igen fiatal korában erős hajlamot mutatott s több alkalmi költeményt irt. Nyomtatásban megjelentek, középszerü beccsel biró, szárazan s feszesen irt, szinpadi hatásra nem alkalmas drámái: Tyrus, szomorujáték 5 felvonásban (Buda 1834), mely a magyar akadémia drámai mellékjutalmával dijaztatott; Kuthén, kun király, szinjáték 5 felvonásban (Szeged 1838); Jolánta, szinjáték 5 felvonásban (Buda 1839); Vetélytársak, szinjáték 5 felvonásban (Alföldi Szinműtár I. füzet, Kecskemét 1850); Kupa, 5 felvonásos töredék (a Szikszói Lapokban, 1853). A nem sikerült próbák után megszünt költészettel foglalkozni, s azontul kizárólag a bölcsészeti irodalomnak szentelte, tanári feladatával összhangzásban, minden idejét. E réven lett már 1834. a magyar akadémia levelező, 1836 szept. 10. a bölcsészeti osztályban rendes tagjává, melynek működésében azontul buzgó részt vett s üléseiben nagyszámu értekezést irt s olvasott fel. Első bölcsészeti értekezése volt székfoglalója az akadémiában 1837 aug. 31.: A filozofiai rendszerek méltatása (Évk. IV. köt.), melyeket követtek nagyszámu becses értekezései az akadémiai Évkönyvben és Értesítőben, ugymint: Az Isten és Világ közötti viszonyról; Pantheizmus; Az Isteneszme eredetéről; A philosophia eszméjéről; A pozitiv és negativ philosophiáról; Schelling philosophiájának időszakai; Descartesról három cikk: Cartesius bölcsészeti főelve: Ismeret tára és Dualizmusa; A filozofiai módszerek jelen állapota; Subjectivizmus és objectivizmus a philosophiában: A philosophiai módszerek akadályai; Apácai Csere János mint bölcsész stb. Saját filozofiai rendszeren is dolgozott, s ennek felépítésére nagy szorgalommal gyüjtötte az adatokat; rendszerének jellemét a «konkretizmus» szó fejezi ki. Utolsó műve a Magyar Philosophiai Szemlében jelent meg: A philosophálás akadályai; egyetlen munkája, melyen keserü szenvedélyesség vonul át. Emlékbeszédet Pauer Imre akad. rendes tag és osztálytitkár tartott felette.

5. H. Cyrill, irodalomtörténeti iró, szül. Veszprémben 1865 nov. 25., u. o. járta a gimnázium 6 osztályát, amikor a ciszterci rendbe lépvén, az egri gimnáziumba küldték, hol 1885. végzett. Ettől kezdve 1889-ig teologiát tanult s tanárságra készült Innsbruckban (itt egy évet töltött, főkép a középkor tudományos életét tanulmányozva), Zircen és Budapesten, 1889. doktori és tanári vizsgát tett a magyar és latin szakból és az esztetikából. Ekkor a ciszterciek zirci magán-gimnáziumában működött egy évig, onnan Bajára nevezték ki s innen 4 év mulva, 1894. Egerbe helyezték át, ahol most tanít. Tanulmányai közül feltünést keltettek a középkori magyar irodalommal foglalkozók. Munkálatai: Temesvári Pelbárt és beszédei (Budapest 1889); Temesvári Pelbárt és codexeink (Budapesti Szemle 171. és 172. szám); Pelbárt és a verses Katalin-legenda (Irodalomtört. Közlem. II.); Porusius (Budapest 1894); Nemzeti irodalmunk a reformációig (u. o. 1891); A m. nemz. irodalom története (u. o. 1893); Tóth Kálmán emlékalbuma (Baja 1894); Régi legendáinkból és Szegedi Gergely énekes könyve (Katolikus Szemle VIII.); Egy ismeretlen m. codex nyomai (Irodalomtört. Közl. I.); Codextanulmányok (u. o. V. IV.); Példák könyve (Bajai főgimnázium Értesítője 1892); Középkori egyházi és világi költészetünk (Beöthy Képes Irodalomtörténetében).

6. H. Döme, jogtudós, iró, szül. 1819 okt. 16. Kecskeméten, vagyonos földbirtokos szülőktől, kik a leggondosabb nevelésben részesítették. Középiskolai tanulmányait a kecskeméti, szegedi és budai gimnáziumokban, a latin, német s francia nyelveket elsajátítva, kitünő sikerrel, jogi tanulmányait pedig a pesti királyi egyetemen, s a pozsonyi kir. akadémián végezte. Ügyvédi oklevelet 1841. nyert s 1842-től fogva nyolc éven át a rendezett tanáccsal biró szabadalmas szülővárosa közönségének hű szolgálatában munkálkodott, mint tiszti ügyész s városi tanácsnok. Mint ilyen élénk és buzgó részt vett a politikai s közművelődési ügyekben, s már ekkor barátja s pártfogója volt az iróknak, s mecenása a magyar irodalomnak; nevezetesen a Bánkbán akkor mellőzött, de később nagy hirre jutott szerzőjének, Katona Józsefnek e halhatatlan szinművét ő nyomtatta ki, s fő eszközlője volt bekövetkezett elismertetésének; továbbá közeli barátja, munkatársa, buzdítja s elősegítője volt Kecskemét jeles történetirójának, a város levéltárnokának, Hornyik János akadémiai tagnak. 1861-ben országgyülési képviselővé választották. Az országgyülés feloszlatása után ugyancsak 1861. Pest vármegye közönsége által második főügyésszé s 1867. első főügyésszé választatott. Első izben csak nyolc hónapig szolgált e minőségben, mert akkor az alkotmányos pestmegyei tisztviselőkarral együtt ő is visszalépett, másodizben harmadfélévig viselte e hivatalát. 1869 junius 24., mint Kecskemét városának akkori országgyülési képviselője, az akkori miniszter, Horváth Boldizsár által igazságügyi miniszteri tanácsossá neveztetett ki, s ott 1875 juniusig szolgált; 1875 máj. 19. pedig a királyi táblához tanácselnöki minőségben tétetett át. 1886. szemei elgyöngülése miatt nehéz hivataláról lemondott, s kedvelt szülővárosába vonult. Az általa indítványozott kecskeméti «Katona József irodalmi és társadalmi kör»-nek elnöke, s mint ilyen tartotta meg a Katona-ünnepélyt. Megirta Katona József élet- és jellemrajzát, s kiadta saját országgyülési tartalmas beszédei s követjelentései egy részét is.

7. H. Ferenc, kat. teologus, szül. Fraknón 1851 okt. 16. Gimnáziumi iskoláit Kőszegen, Sopronban és Esztergomban végezte. A teologiára Rómába küldték, hol 1877 máj. 26. pappá szentelték. Mint a bölcsészet és teologia tudora hazatérvén, Pozsony-Virágvölgyön lett segédlelkész, 1880. esztergomi liceumi, 1882 szept. 1. teologiai tanár az egyháztörténelemből és egyházjogból, 1892. pápai t. kamarás. Számos dolgozatot közölt a Magyar Sionban, melynek egy ideig tanártársaival szerkesztője is volt.

8. H., Géza, zoologus, szül. Csécsen (Abauj-Torna vmegyében) 1847 nov. 23. Gimnáziumi tanulmányait Kassán végezte s itt tett érettségit is; majd a bécsi egyetemre ment, ahol az orvosi pályára lépett; az egyetemet 1872. végezte s ekkor nyert doktori diplomát is. Miután már mint orvostanhallgató kiváló előszeretettel viseltetett a zoologia iránt, az egyetem végeztével a magyar nemzeti muzeumhoz ment segédnek, ahol 1873 és 1874. működött, de ezen állásától 1875. megvált és Abauj-Torna vmegyébe Varannóra ment járásorvosnak. Noha pályája nagyon igénybe vette s a tudományos központtól elszakította, a tudomány iránti lelkesedése nem engedte tétlenül heverni s hozzá kezdett a magyarországi hemipterák tanulmányozásához, mely tanulmányainak eredményei nemcsak külföldi szakfolyóiratokban megjelent szakszerü dolgozatai, hanem a kir. m. természettudományi társulat kiadásában megjelent Magyarország Bodobács-féléinek magánrajza (1875) c. nagy munkája is. Tudományos munkásságának méltánylása gyanánt a. m. tud. akadémia 1877 máj. 24. levelező, 1893. pedig rendes tagjául választotta. 1880. odahagyta orvosi állását s a földmivelésügyi minisztérium meghivására átvette az orsz. rovartani állomás vezetését. E minőségében mint a kormány kiküldötte több izben vett részt külföldi kongresszusokban; 1893. az orosz kormány meghivására a filloxera tanulmányozása céljából Marion francia tudós kiséretében beutazta a Kaukázust, ahol sok érdekes tudományos megfigyelést tett. jelenben a hemipterologia terén egyik európai szaktekintély és működésének jutalmául több külföldi társulat tüntette ki azzal, hogy tagjai sorába választotta, igy a Société française e"Entomologie; a moszkvai Société impériale des Naturalistes; a stockholmi Entomologiska Föreningen; a firenzei Reale Accademia dei Georgofili stb.; ezenkivül több hazai tudományos társulatnak választmányi és tiszteleti tagja, a szerb kir. Szent Száva-rend középkeresztese, a romániai koronarend tisztje. Népszerü dolgozatain kivül számos tudományos, szakszerü dolgozata és munkája jelent meg a hazai és külföldi folyóiratokban: Adatok a hazai félröpóek ismertetéséhez (1871); A magyar fauna paizsos félröpüi (1873); Neue Heteroptera aus Ungarn (1874); Énumeration des Tingides de Hongrie (1874); Diagnose d"un Hémiptere nouveau de Hongrie (1874); Note sur les Lygéides de la fauna de Belge (1876); Diagnoses d"especes nouvelles du genre Plinthisus (1876); Diagnoses de deux Hémipteres nouveaux de la famille des Capsides (1876); Saldides recueillis en Belgique par M. C. van Volxem (1877); Die Hemipteren-Gattung Plinthisus (1876); Az 1876. évben hazánkból leirt uj félröpü fajokról (1877); Piezocranum novum genus Capsidarum (1877); A Manna-kabóca hazánkban (1877); A magyarországi rablópoloskák átnézete (Aphidák 1877); Magyarország vizenjáró poloskái (1878); Europäische Hemipteren in fremden Welttheilen (1878); Beitrag zur Hemipteres recueillis au Japon par M. Gripenberg (1879); Hemipterologisches aus Transkaukasien (1879); Hemiptera-Heteroptera a Dom. Juanne Xantus in China et in Japonia xcollecta (1879); A buza és árpa gyökerén élő Schizoneura-fajról (1880); Hemipterologiai közlemények (1880); A rovarok dimorphismusáról (1884); A pirregő tücsök fejlődésviszonyairól (1883); Hemiptera nova vel minuscognita (1881); Geteroptera anatolica in regione Brussae Collecta (1883); Diognoses Hemipterorum (1884); Monographie des espeeces du genre Eremocoris (1882); A magyarországi szunyogpoloskák (1885); A magyarországi kéregpoloskák (1886); A gubacsképző levéltetvek mézgás váladékáról (1887); Analecta ad cognitionem Heteropterorum hivalayensium (1889); Eine neue Lygaeiden-Art aus Griechenland (1882); Über einige Lygaeiden (1882); Révision du genre Eremocoris (1883); Note sur les Hémipteres du haut-Balcan et de la Dobroudja (1884); Hémipteres nouveaux (1885) stb. V. ö. Daday J., A magyar állattani irodalom ismertetése 1870-1880-ig és 1881-1890-ig.

9. H. Gyula (nagyváradi és teleki), publicista, öccse H. Károlynak, a székely vértanunak, szül. Háromszéken 1845. Iskoláit Székely-Udvarhelyen, Marosvásárhelyen és a brassói szász gimnáziumban végezte. 1860. az olasz legióban ugyszólván mint gyermekifju vett részt. Garibaldinak tetszett a tüzes magyar gyerek és többször kitüntette. A háboru után Heidelbergában tanult, de a német tudomány nem tudta hosszu időre lekötni. Hazatért szülőföldjére és gazdálkodni kezdett. Fiatalon nősült, elvette báró Splényi Bertát. 1866. élénk részt vett a küküllőmegyei életben s 1872. képviselővé választották. Mint ilyen a balközéphez csatlakozott, de aztán Ghyczyvel együtt kilépett belőle s letette mandátumát. 1875. ujból megválasztatván, a szabadelvü párthoz csatlakozott; 1876. a ház jegyzőjévé tették meg, amely tisztségről 1881. lemondott. 1879. a szegedi árviz-veszedelem idején kifejtett hasznos tevékenységeért királyi elismerésben részesült. Nemsokára a szegedi biztosi tanács tagjává nevezték ki s 1879. és 1880. a kárfelvételi és kisajátítási bizottságokban mint elnök működött. 1881. az Alföldet fenyegető árviz idején miniszteri biztosul küldték ki s e minőségben kifejtett tevékenységeért a Lipót-rend lovagkeresztjét kapta. Mint a csongrád-hódmezővásárhelyi és szentesi védgát-társulatnak kormánybiztosát Szentes városa 1881. diszpolgárává választotta. 1885. jelent meg politikai röpirata a Partikularismus, melynek különösen az a része becses, mely a nemzetiségi viszonyokról szól. 1889. rövid ideig a képviselőház alelnöke volt. A véderő-vita alkalmával kilépett a szabadelvü pártból, de azután ismét visszatért a párt kebelébe. 1891 márciusban alapította a Magyar Hirlapot. Lapjának függetlensége érdekében H. ki is lépett a szabadelvü pártból s lemondott a balavásári mandátumról. Nem is volt képviselő az uj választásokig, amikor (1892 január 31.) két helyen is megválasztották: az ó-budai III. kerületben és Háromszéken. Nemzeti párti programmal, az Ó-budai mandátumot tartotta meg és ugy a házban, mint lapjában éles ellenzéket fejtett ki a Szapáry-kormánnyal szemben. Majd alelnöke lett a nemzeti pártnak s nagy akciót fejtett ki Apponyi politikája érdekében, de az egyház-politikai reformok dolgában közte és pártja között kifejlett ellentét miatt 1894 jan. 1. lemondott alelnöki tisztéről s nehány hónap mulva ki is lépett a nemzeti pártból. Jelenleg is pártonkivüli. Mint publicista is nagy tevékenységet fejt ki: vezércikkeiben és egyéb dolgozataiban főkép a nemzetiségi és az alföldi munkáskérdéssel foglalkozik behatóan. A képviselőház vizügyi bizottságának tagja, az Otthon alelnöke, az E. M. K. E. egyik alelnöke és egyházkerületi főgondnok. - Testvére, H. Janka már Arany János Koszoru-jába irt figyelmet keltett verseket. Hosszu hallgatás után legutóbb egy regény jelent meg tőle Fátum czimen, amely a régi erdélyi életből vette tárgyát.

10. H. Ignác, matematikus, szül. Budapesten 1843 jul. 25., megh. 1881 ápr. 18., midőn önmaga vetett véget életének. Atyját korán elvesztvén anyja és gyámja Szabóky Adolf tanár nevelték. Miután a pesti főreáliskolát végezte, 1862. a kir. József-műegyetem hallgatója lett. Hajlamai a gépészetre vezették, 1865. a mekanikai és gépszerkezettani tanszék asszisztensévé neveztetett ki. 1866. állami ösztöndijjal külföldre ment, előbb Zürichben a műegyetemen, azután Párisban Tresca és Phillips tanárok vezetése alatt az École polytechniquen, az École des ponts et chaussées és más hasonló irányu tanintézeteken folytatta tanulmányait. Tanulmányutjáról visszatérve, mint rendkivüli tanár kezdte meg működését a József-műegyetemen az 1869-70. tanévben, de már rövid idővel később rendes tanárrá neveztetett ki. Nagy buzgósággal élt hivatásának, amit gyenge szervezete hosszabb ideig nem birt ki. Megbetegedvén, huzamosabb ideig klimatikus gyógyhelyeken, Nizzában és Mentoneben volt kénytelen tartózkodni. Az 1872-73. tanévtől kezdve szakadatlanul folytatta tanári működését, bár évről-évre szükebb korlátok között. A fokozódó idegbetegségtől való félelemben öngyilkossá lett. Tudományos tevékenysgét a magy. tud. akadémia avval ismerte el, hogy 1874. levelező tagjává választotta. Főbb dolgozatai: Mechanika (I. rész: Kinematika 1., köt. A pont kinematikája, Budapest 1874); A budapesti m. kir. műegyetem erőműszaki munkatermének műszerei és készülékei (Pest 1873). Számos méréssel határozta meg a Dunafolyam vizsebességét, mely munka kéziratban maradt.

11. H. István, az utolsó rodostói magyar emigráns, szül. 1679., megh. Rodostóban 1799. Mint a Rákóczi-felkelés egyik legbuzgóbb tagja, végigküzdötte a szabadságharcot és annak lezajlása után 1720. Rodostóba költözött az u. n. «magyar-utcába». 1794. egy kassai orvos felkereste az akkor 116 éves aggastyánt és azt jegyzé fel róla, hogy még jól tud magyarul és egészségnek örvend. Miután a «magyar-utca» összes lakóit eltemette, mint az utolsó emigráns, maga is követte őket. (V. ö. Thaly K., Rodostó és a bujdosók. Századok 1889).

12. H. János, püspök, szül. Csicsón 1769 nov. 4., meghalt Pozsonyban 1835 jan 16. Iskoláit Pápán, Veszprémben és Pozsonyban végezte, hol a papnevelő intézetben alapját vetette jeles egyházi szónoki műveltségének. 1792. pappá szenteltetvén, szőllősgyörki plébános lett, hol a keszthelyi nagy gróf Festetich György figyelmét kiadott költői kisérletei: Pásztori dal (1796); Vitéz Kinizsy Pál hamvai (1797); Buzakalász-koszoru (1801) által magára vonta s általa 1801. keszthelyi lelkésszé s hahóti apáttá neveztetett. 1808. lett veszprémi kanonok, 1810. a veszprémi papnövelde igazgatója, 1815. főesperes. A veszprémi káptalan 1822. a nemzeti zsinatra, 1825. pedig az országgyülésre küldé követül, s ezzel magasb pálya nyilt előtte, mert 1826. kir. helytartósági tanácsossá, bosoni püspökké s a pesti egyetemnél a hittudomány kar elnökévé, 1829. udv. kancelláriai referendárrá, 1831. pedig a székesfehérvári püspöki székre emeltetett. 1828. tagja volt a. m. akadémia alaprajzát készítő országos választmánynak, s ezért az akadémia tiszteleti tagjává is választatott; végre 1832. belső t. tanácsosi rangot is nyert. Munkái, amelyek Veszprémben jelentek meg, többnyire egyházi s vallásos tartalmuak, ugymint: Az Istennek imádása (1796 és 1812); Az ékesszólás a koporsóknál (1816); Hitbeli és eci oktatások Nicole után (1815). Több jeles értekezést irt a Tudomány Gyüjteményben s verseket az Erdélyi Muzeumban, egyházi beszédeket; 1820-24. Egyházi értekezések és tudósítások cimü folyóiratot szerkesztett, melyből husz kötet jelent meg. Az akadémia 1832. nagygyülésén megválasztotta tiszteleti tagjává, tekintetbe véve az egyházi tudományokban és szónoklatban kifejtett nagy érdemeit. A némeslelkü főpap az 1831. kolera alkalmával jobbágyai közt védangyalként jelent meg, a székesfehérvári kórház alapjához ezer forinttal járult, nagy és szép könyvtárt gyüjtött, alárendelt lelkészeinek jóltevője volt. Az akadémiában, melyben H. sohase jelent meg, Guzmics Izidor tartott felette emlékbeszédet.

13. H. János, horvát bán, l. Palizsnai.

14. H. Jenő (rónai), honvéd-őrnagy és katonai iró, szül. Drégely-Palánkon (Hont) 1852 dec. 30. A honvédséghez besosorzatván a Ludovika Akadémia tisztképző tanfolyamát végezte, 1876 szept. 18. hadnaggyá neveztetett ki. Két évvel később a Ludovika Akadémia felsőbb tiszti tanfolyamába, innét pedig a bécsi cs. és kir. hadiiskolába jutván, ezeknek végzése után vezérkai tisztté minősíttetett és soron kivül főhadnaggyá, majd 1886 május 1. ugyancsak sorrend kivül századossá, 1892 november 1. pedig őrnaggyá lépett elő. 1882-től kezdve három évig a honvédelmi minisztériumban a kiképezési ügyek referense volt, 1885-től kezdve pedig 6 éven át a Ludovika Akadémián mint a harcászat és hadtörténelem tanára móködött, mely szolgálatának befejezése után a katonai érdemkereszttel tüntették ki. Egy évi csapatszolgálat és két évi kerületi segédtiszti alkalmazás után 1894 őszén a honvéd törzstiszti tanfolyamhoz került, hol mint parancsnokhelyettes és a harcászat tanára működik. Irodalmi tevékenységét még 1876. kezdte meg, amikor is a Ludovika Akadémia Közlönyében első dolgozatát tette közzé. Ez időtől fogva e folyóirat egyik legbuzgóbb munkatársa volt. Mint tanár számos kisebb-nagyobb katonai és hadtörténelmi tárgyu dolgozaton kivül, melyek egyrésze német és francia katonai folyóiratokban is megjelent, a Ludovika Akadémia számára több tankönyvet irt; ezek közül említendők a Harcászat (2 köt.), Az egyetemes hadtörténelem vázlata és Az ujabbkori hadviselés történelme (Atlasszal, 1895), melyek már több kiadást értek. 1886. a magyar tudományos akadémia hadtudományi bizottsága előadóul hivatván meg, kiadta az első magyar Katonai Évkönyvet; megalapította továbbá a Hadtörténelmi Közlemények cim alatt az első magyar hadtörténelmi folyóiratot, melyet immár 8 év óta szerkeszt és kiadta a bizottság megbizásából gróf Zrinyi Miklós a költő és hadvezér hadtudományi munkáit. Az Akadémia 1888 május 21. levelező tagjává választotta meg. Ez időtől fogva H. a magyar hadtörténeti irodalmat számos dolgozattal gyarapította; megindította továbbá a bizottság Magyar Hadtörténelmi Könyvtár c. vállalatát, legutóbb pedig az akadémia hadtudományi bizottsága kiadásra elfogadta Magyar Hadi Krónika cimü munkáját, mely két kötetben a magyar nemzet ezer éves küzdelmeinek katonai történetét foglalja magában és a bizottság millennáris kiadványa leend.

15. H. József, orvos és iró, szül. Lukácsházán (Vas) 1794 febr. 1., megh. 1849 máj. 13. 1811. a kegyesrendbe állott, s előbb Kecskeméten, majd Tatán oktatott, s ez időben költői hajlamokat mutatott, de 1814. oda hagyta a szerzetet s Pesten bevégezvén a bölcsészeti tanfolyamot, abból 1819. doktori koszorut érdemlett; majd az orvosi pályára lépve, előbbi szépirodalmi irányát orvosi munkássággal cserélte fel. Már orvostanuló korában fordított gyógyászati műveket, melyek azonban, mint ifjukori versei is, kéziratban maradtak. 1822. lett orvostudor, s gyakorlatát Pesten kezdte, Kőszegen folytatta; de csakhamar ismét a fővárosba jött, s már mint ismeretes orvos. 1829. Hont vmegye főorvosává neveztetett. Gölis munkáját a gyermekek testi neveléséről, Frank Orvosi házi barátját, Richter munkáját az aranyérről, Hoyerét a hidegviz hatásáról, Beckerét a nátháról s az elhálásról, Wendterét a bujasenyvről, végre Hahnemann Organonát fordította, és a homeopatia buzgó hive lett. Legnagyobb munkája Plinius természettudományi enciklopediájának fordítása, melyben a 20. könyvig haladt. Az akadémia, azonnal megalakulása után, rendes tagjává választotta a természettudományi osztályban, s ő ezt azzal hálálta meg, hogy orvosi műszavakat s tájszavakat gyüjtött.

16. H. József Elek, iró, előbb növendékpap a szombathelyi püspöki szemináriumban, majd onnét kilépve s Győrött a jogi tanulmányokat végezve, ügyvéd, utóbb tanár s a kaposvári kollégium igazgatója, szül. 1784., megh. 1835 jan. 20. Értekezései s költeményei által, melyek részint külön füzetekben, részint a Tudományos Gyüjtemény és Sas folyóiratokban jelentek meg, némi irói hirre tévén szert, 1833., midőn ez még könnyebben ment, mint ma, a magy. tud. akadémia levelező tagjává választatott. Nyomtatásban megjelentek értekezései a Csinosodásról; a Kazinczy által a mar verselésbe behozott Elisiókról; az Iskolai nevelésről; gróf Zsigray József életrajza; Levelek Somogyból; Szombathely évei, didaktikus költemény; Az 1827-iki országgyülés emléke stb. Kéziratban maradt tőle több eredeti dráma, Szombathely történetének töredéke s egy magyar poétika.

17. H. Károly (nagyváradi és teleki), a székely vértanuk legkiválóbbika, született Teleken (Háromszék) 1828-ban, kivégeztetett 1852 márc. 10-én. Iskoláit a marosvásárhelyi kollégiumban végezte, hol már mint növendék megnyerte tanárának, későbbi vértanu társának, Török Jánosnak barátságát. A szabadságharcban előbb mint nemzetőr tiszt, az oroszok betörése után pedig mint Kossuth-huszár vett részt. Ezrede Kazinczy tábornok vezetése alatt Zsibónál rakta le a fegyvert. Azután visszatért szülőföldjére, hol a külföldre menekülő honvéd szökevényeket céljok elérésében hathatósan támogatta. 1850. összeköttetésbe lépett az emigrációval. Gálfy Mihály és Török Jánossal az elveszett szabadság visszaszerzésére egy összeesküvést szervezett, mit azonban Schwarzenberg Károly kormányzó megtudván, mindhármukat elfogatta s egy évi börtön után Maros-Vásárhelyt felakasztatta.

18. H. Ker. János, jezsuita, egresi apát és egyetemi tanár, ki Nagyszombatban a filozofiát, Pesten a fizikát tanította, szül. Kőszegen 1732 jul. 13., megh. Pesten 1800 okt. 21. A göttingai akadémia levelező tagjává választotta. Művei: Physica generalis, quam in usum auditorum philosophiae conscripsit (Nagyszombat 1767, számos kiadásban jelent meg); Physica particularis in usum auditorum philosophiae (u. o. 1770); Tentamen publicum e praelectionibus physicis (u. o. 1771); Elementa matheseos, philosophiae auditorum usibus accommodata (u. o. 1772, Editio novissima Aug. Vindelicorum 1782); Praelectionum mechanicarum (Pars I-III., Buda 1782-84); Theoria globi aerostatici, ob inflammabilem, quo repletur, aerem in altum evolare soliti (u. o. 1783); Mechanische Abhandlung von der Statik u. Mechanik der festem Körper (Pest 1785); Mechan. Abhandlung über die Hydrostatik, Hydraulik u. d. von d. Aerostatik u. Pneumatik abhängende Maschinen-Lehre (u. o. 1786); Elementa physicae (Buda 1790). Életrajz: Fejér, Historia Academiae Scientiarum Pazmaniae Literaria (u. o. 1835).

19. H. Lajos, jogtudós és politikus, született Alsó-Zsolcán (Borsod) 1824-ben. Jogi tanulmányai befejeztével ügyvédi irodát nyitott a vármegye székhelyén, Miskolczon, 1848. Szemere Bertalan oldalánál volt, mint ennek belügyi minisztériumában alkalmazott fogalmazó. Először az 1865-iki országgyülésen foglalt helyet, mint Miskolc képviselője. A koronázást követő nagy törvényhozási munkálatokon élénk és hatályos részt vgett, s különösen az igazságügyi, az adó, s honvédelmi törvényjavaslatok tárgyalásában vitt előkelő versenyt. Az igazságügyi rendezésben konzervativ hajlamokat mutatott, nevezetesen a szóbeliség s közvetlenség rendszerének rögtönzött behozását s a királyi tábla felosztását nem helyeselte; az első perrendtartási javaslat átalakítása s módosításában főfő szerepet vitt. Egyébiránt az országgyülésen a Deák-párt buzgó hive volt. Az 1869. országgyülésre nem jelent meg, de 1872. ismét megválasztatta magát s ettől fogva mai napig állandó képviselője Miskolc városának, s előkelő tagja és szónoka a parlamentnek. A fuzió előtt s után több izben megkináltatott az igazságügyi miniszteri tárcával, de azt elvállalni folyvást vonakodott; inkább szeretett kritizálni s ellenőrizni, mint magát a miniszteri állással együtt járó izgalmaknak és munkatehernek alávetni. 1873 végén s 1874 elején tagja volt a hires huszonegyes bizottságnak. Másfél évig támogatta a Tisza kabinetet; a boszniai, általa teljesen rosszalt politika miatt azonban kilépett a szabadelvü pártból s a nemzeti párthoz csatlakozott, de az egyházpolitikai kérdésekben mégis a kormánnyal szavazott, szabadelvü hajlamait s meggyőződéseit alá nem rendelvén a pártszellemnek. A parlamenti igazságügyi bizottság egyik vezérférfia, s a közigazgatási bizottságnak is tagja.

20. H. Lázár (széplaki Petrichievich), iró, szül. Kolozsvárt 1807,m megh. Bécsben 1851 febr. 7. Tanulmányait Kolozsvárt végezte, onnét törvényes gyakorlatra a marosvásárhelyi kir. táblához ment, s fiatal korában mint kincstári gyakornok Szebenben, s mint tiszt. fogalmazó Kolozsvárt a kir. kormányszéknél viselt hivatalt. De 1834. elhagyta a hivatalos pályát, s elsajátítva a művelt európai nyelveket, a németen kivül a franciát, angolt és olaszt, későbben még a spanyolt is, roppant sokat olvasott, s minden idejét szellemi kimüveltetésére s ismeretei gyarapítására fordítá. E célból tett utazásokat is. 1836. Pestre tette át lakását, s fellépett első (és utolsó, egyetlen) regényével két vaskos kötetben, melynek cime: Az elbujdosodott vagy egy tél a fővárosban" (2 köt., Kolozsvár 1836). Szépirodalmi, művészeti s birálati dolgozatai ezentul gyakran jelentek meg a Jelenkor melléklapjában, a Társalkodóban s az Atheneumban is. 1841-42. addigi irodalmi dolgozatai összegyüjtésével s kiadásával foglalkozott. Az összegyüjtött munkák alkatrésze a Kaleidoskop, mely a közelebbi mult magyar s főleg erdélyi társaséletnek könnyeden irt rajzait adja s kulturtörténelmi szempontból is érdekes adatokat nyujt. Hizelgett az arisztokrácia gyengeségeinek, melyekben osztozni maga is hajlandó volt, hiuságának, mellyel maga is nagy mértékben birt s ily uton sok megtámadásnak és gúnynak szolgált céltáblául. Főleg miután 1843. Honderü (l. o.) c. diszes, a szalonok számára szánt szépirodalmi s divatközlönyét szerkeszteni kezdte s miután e lapját a társaséleti idegenszeerü ferdeségek s balgaságok s az arisztokrácia hizelgő cirógatásának közegévé tette: a vetélytársak, a többi magyarosabb szellemü s a kor uralkodó szellemével rokonabb szépirodalmi s divatlapok (Regélő, Pesti Divatlap, Életképek stb.) szerkesztői s dolgozó társai, a fiatal szabadelvü magyar irodalom majdnem egész zöme részéről annyira üldözőbe vétetett, hogy a szé várakozások közt megindult diszes lap iránti rokonszenv csakhamar sülyedni kezdett, előfizetői száma mindinkább fogyott, s a beteges, ideges, népszerütlen lap a koreszmék diadalát megvalósító 1848. évben megszünt létezni. Hasonló sors érte az ugyancsak H. által megindított Morgenstern c. rövidéletü német lapot is. H. a pesti szalonok hűséges és kimaradhatlan látogatója volt; szellemes társalgása miatt szivesen látták, de tiszteletet gerjesztő tekintélyre szert sohasem tehetett. Azonban kitüntetései sem maradtak el; az akadémia 1845. lev. tagjává választotta; utazásai közben 1845. lev. tagjává választotta; utazásai közben Chateaubriand arcképével, Jules Janin aranytollal, a török szultán gyémántos gyürüvel ajándékozta meg. 1845. beutazta Német- és Franciaországot, 1845. meglátogatta Konstantinápolyt. Terjedelmes külföldi összeköttetései folytán jelentékeny befolyása volt idegen művészek hazánkba vonzására s a nemzeti szinpadon felléptetésére. A szabadságharc nem volt az élvezni szerető ember eleme; 1848-ban Triesten át keletre indult, s Corfun keresztül Hellaszba ment, meglátogatta a klasszikus föld érdekesebb helyeit, Szmirnát, Dardanellákat és ismételve Konstantinápolyt, hol a Bairam ünnepen a fényes portánál jelen volt s kitüntetésekben részesült. Aztán visszatért Kis-Ázsiába, s onnét Ciprus és roduson át Beirutba érkezett, megjárta Sziria nevezetesb pontjait, Palesztinát, Jeruzsálemet, hol a patriárka által a szent sir lovagi rendjével diszíttetett fel, majd Egyiptomon, Maltán és Szicilián át Nápolyba érkezett, hol hosszabb ideig mulatott s az akkor ott időző IX. Pius pápától rendjelet nyert. 1851. telén érkezett vissza Olaszországon keresztül. Bécsbe utazván, ott szivbajban mult ki, tetemei Budára szállíttattak, s az általa épített sirboltban tétettek örök nyugalomra.

21. H. Mihály (horvát-zsidányi), jezsuita tanár, sokoldalu iró, szül. Komáromban 1728 szept. 29., megh. Pozsonyban 1810 márc. 9. 1744. jezsuita lett. Nagyszombatban, Győrött és Budán tanároskodott. Művei közül nyomtatásban megjelentek: Introductio ad historiam Ungariae etc. (Bécs 1770); Marmontelii Belisarius etc. (u. o. 1771); Historia arcana belli Turcici ann. 1737-1739 etc. (Buda 1776); Theologiae pastoralis (Bécs 1780); Chrestomathia pastoralis etc. (Pest és Buda 1782-83); Historia prudentiae pastoralis (Bécs 1783); Historia literaria theologiae pastoralis (u. o. 1783); Poecile (Pozsony 1785); Historia Ungariae politica (u. o. 1792); Statistica Regni Hungariae et partium eidem adnexarum (Pest és Buda 1794-1795); Otia poetica (Buda 1794); Memoria posthuma comitis Nicolai Pálfy ab Erdőd etc. (u. o. 1800); Notitiae commercialis rei praeliminares etc. (u. o. 1806); Specimen oeconomiae politicae legibus ac moribus Hungariae et regnorum sacrae coronae haereditariorum accomodatum (u. o. 1806).

22. H. Mihály, történetiró, püspök, született Szentesen (Csongrád) 1809 okt. 20. szegény családból, megh. Karlsbadban 1878 aug. 19. Eleinte Szegeden folytatta tanulmányait, majd 1825. a váci papneveldébe lépett, ahol behatóbban foglalkozott a történettel is. 1830. bölcsészettudor lett, 1831. pedig pappá szenteltetett föl. Egy ideig Dorozsmán, Kecskeméten, Nagy-Kátán káplánkodott, majd gr. Keglevich Gábor, utóbb pedig gr. Erdődy Kajetán fiainak nevelését vezette. Az ismeretlen vidéki káplán csakhamar jó nevet szerzett magának a történettudomány terén való szereplésével. Három akadémiai jutalmat nyert és az akadémiának 1839. levelező, 1841. pedig vidéki rendes tagja lett. 1844. a bécsi Theresianumban a magyar nyelv és irodalom tanára. Szabad idejét főleg a bécsi, soproni és kismartoni levéltárak átbuvárlásával töltötte. 1847 jan. 23-án nagy feltünést keltett a kapucinusok templomában József nádor fölött tartott gyászbeszédével. Még ugyanazon évben hatvani prépost-plébánossá lett (innen későbbi álneve: Hatvani Mihály) és egy ideig nyugodtan élt tanulmányainak. Az 1848-49-iki események őt is elsodorták a csendes munkásság teréről. 1848 jul. V. Ferdinánd király csanádi püspökké nevezte ki, a függetlenségi nyilatkozat után (1849 ápr.) vallás- és közoktatásügyi miniszter lett. A szabadságharc leveretése után előbb szerte az országban bujdosott, utóbb főuri hölgyek közbenjárásával Lipcsébe s onnan Belgiumba menekült. A hadi törvényszék halálra itélte és in effigie fel is akasztatta. H. 18 évig élt a számüzetésben. Páris, Montmorency, Genova, Nizza, Firenze, Genf voltak tartózkodási helyei, mig 1856. ismét Brüsszelben telepedett le, ahol a gazdag állami levéltárból kiadta az 1451 és 1562 közti magyar történelemre vonatkozó oklevelek hosszu sorát.(Magy. történelmi okmánytár, a brüsseli országos levéltárból és a burgundi könyvtárból. Összeszedte és lemásolta Hatvani Mihály [kénytelen volt ez álnév alá rejtőzni]. Monumenta Hungariae Historica Diplomataria. Tom. I-IV. A magyar tud. akadémia kiadása. Pest 1857-59). 1867 elején a királyné és az akadémia befolyásától segítve, végre visszatérhetett hazájába, hol polgártársai részéről köztisztelet várta. Szeged egyik kerülete képviselővé, a magyar történelmi társulat és az akadémia második osztálya elnökévé választotta, a király történeti tanárul hivta meg a trónörökös mellé, tribunici cimzetes püspökké nevezte ki és a vaskai javadalmas apátságot adományozta neki. Életének végső éveit rendkivüli tevékenység közepette töltötte. Művei: Az ipar és kereskedés története Magyarországon a három utolsó század alatt (Buda 1840), mely az akadémiai nagy jutalmat nyerte (1841). E munkának kiegészítése a már 1837. akadémiai dicséretben részesült Az ipar és kereskedés története Magyarországon a XVI. sz. közepéig (Pest 1842). Már korán fogott annak a nagy tervének megvalósításához, hogy megirja az egész magyar történetet. Egy középiskolai használatra szánt és azóta sok kiadást ért vázlat megirása után megjelent: A magyarok története (I-IV. kötet, Pest 1842-1846; a tárgyalásban 1792-ig halad). A munka 2-ik kiadása 1860-63. jelent meg 6 kötetben (1815-ig terjed), a 3. kiadás pedig 8 kötetben 1871-73. Egyéb munkái; Párhuzam az Európába költözködő magyar nemzet és az akkori Európa polgári és erkölcsi műveltsége között (Pest 1847); Huszonöt év Magyarország történetéből (1823-48, 3 köt., Genf 1864, 3. kiad. Budapest 1886); Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben (3 köt., Genf 1865); Történelmi zsebkönyv (szerk. 1859., kiadta 1867); Kisebb történelmi munkái (I-IV. köt., Pest 1868); Williams Roger életrajza (u. o. 1868); Zrinyi Ilona életrajza (u. o. 1869); Fráter György (u. o. 1871); A kereszténység első százada Magyarországon (u. o. 1878). A magy. tud. akadémiában értekezett a vármegyék szerepéről hazánk történetében. Az Athenaeum 1838-39. évfolyamában történeti-bölcsészeti tanulmányokat bocsátott közre; igy: A szükség és a szabadság a történetben; Gondolatok a történetirás teoriájáról stb. A kiegyezést és Deák F. politikáját meg is védte egy Kossuth Lajos nyilt levelére irt válaszában (1867). H. a legnépszerübb magyar történetirók egyike volt. Ennek magyarázata irói egyéniségében rejlik. Legelső műveit nem annyira az önálló, kritikai kutatások és alapos forrástanulmányok teszik becsesekké, mint inkább a rajtok átvonuló szellem. H. ugyanis, mint legjobban Fraknói V. fejtette ki, nemcsak arra a korra gondolt, melyről irt, hanem a közönségre is, akinek irt. Nemcsak kutató akart lenni, hanem buzdító, lelkesítő tanító is, ki mindig arra törekedett, hogy a XIX. század vezéreszméit hirdesse. Mindenik művét átlengi az erős hazafi-érzés, a szabadság, alkotmány és haladás érdekei iránti lelkesedés, mely irásainak nagy szubjektivitást kölcsönöz. Szokatlan volt még egy katolikus pap részéről a vallási kérdésekben mutatkozó részrehajlatlanság is. Ez azonban nem csodálatos oly férfiunál, ki 1849. a papi nőtlenség eltörlésének és az egyházi javak elkobzásának radikális követeléseit hangoztatta. Természetes, hogy a liberalizmus eszméivel eltelt történetiró az alkotmányos fejlődés nem egy mozzanatát egyoldaluan itélte meg, de viszont mindenkor élénken kifejezve saját korának hangulatát és forrongó eszméit, rendkivüli és jótékony hatással volt arra. Később, nagy történeti művének átdolgozásaiban és egyéb munkáiban a tárgyilagosság tekintetében is haladt és fejlődött. Ügyet vetett a legujabb szakművekre, felhasználta saját magának és másoknak könyv- és levéltári kutatásait, merészebb feltevéseit szigorubb kritikával enyhítette, a hiányokat és gyöngéket fáradhatatlanul pótolni és javítani törekedett, ami nagy mértékben sikerült is neki. Kisebb történelmi életrajzaiban mindig iparkodik, hogy feltüntesse a kor és az egyén kölcsönhatását. (Fráter György.) A 25 évnek és a függetlenségi harcnak történetét, bár némileg egyoldaluan, de elismerésre méltó pártatlansággal irta meg. Különösen az első munkában, mely az uj alakulatokat szükségképi történeti fejleményekként mutatja be, kiválóak: az eszmék és irányok kidomborítása, a külső és belső okok világos kitárása, a vezéregyének sajátos jellemzése. Bizonyos, hogy egyes részletek nem állják meg a mai kritikát, mindazonáltal az egész munka e korszakra nézve (1823-48) alapvető marad. H. Mihály összes munkáinak előnye a legbonyolultabb események előadásában is megtalálható áttekinthetőség, az anyag csoportosításának világossága és ügyessége, az elbeszélés könnyedén folyó, elegáns irálya, az olykor csak a fölszinen maradó itéletek tetszetős és hatásos formája. Mindezek olyan irói tulajdonságok, melyek folytán munkáival (egyes tagadhatatlan fogyatkozásaik mellett) nemcsak a tudománynak, hanem a szabadelvü eszmék és a történelem népszerüsítésének is szép szolgálatokat tett.

23. H. Miklós báró, iró, Horváth Mihály báró és Inczédy Mária bárónő fia, szül. Alvincen, Erdélyben 1828., megh. Budapesten 1895 febr. 23. Bécsben a katonai mérnöki akadémiában tanult, onnan kilépvén, a jogból Kolozsvárt tette vizsgálatait, hivataloskodott az erdélyi kormányszéknél, a forradalomban a Károlyi-huszárok közt szolgált mint közlegény, a Bacs-korszak alatt nem vállalt hivatalt, hanem beutazta Törökországot és Ázsiának egy részét. Az ötvenes évek óta mint hirlapiró és szépirodalmi iró fejtett ki nagyobb tevékenységet. Publicisztikai munkásságát a Kemény Zsigmond báró Pesti Naplójában kezdte, később a Kovács Lajos Független cimü politikai napilapjának lett munkatársa, majd az Alkotmány c. politikai napilapot szerkesztette rövid ideig. Az 1850-es években Velencei levelek cimen közrebocsátott rajzai óta nagyszámu novellái jelentek meg; irt Arany János Koszorujába, Balázs Sándor Ország Tükrébe, a Családi Lapokba, és a legtöbb jelentékeny ujságba, de kivált a Fővárosi Lapokban számos novellája és regénye (A Horvátiak, történeti reg., Akik sorsukat intézik, reg., stb.) jelent meg, kivált a 70-es és 80-as években. Önálló munkái: Régi urak (szinmű 5 felv. 1874); Egy királynő szerelme (tragédia); e két darabja a nemzeti szinházban került szinre, az utóbbi (Virág Benő álnév alatt) többször; Törökország fővárosa (utirajzok, Pest 1862, 2. kiad. is); Akik sorsukat vezérlik (reg., u. o. 1871); A mételyhintők (reg.). Később kevesebbet dolgozott, s élte végső éveit nagy nélkülözések közt töltötte.

24. H. Ödön, jogi szakiró, szül. Huszton (Mármaros) 1862 március 19. Iskoláit a mármaros-szigeti liceumban végezte; a jogi tanulmányokat pedig az eperjesi jogakadémián, ugyanitt 1883. segédtanárrá lett, 1884 óta pedig, mikor a jogtudományok doktorává avattatott, rendes tanárként működik. 1886 óta a jogakadémia dékánja, 1889. ügyvédi oklevelet szerzett. 1895 jan. 1. a kolozsvári egyetemen magántanárnak habilitálták. Irodalmi munkálkodásában különös kedvvel foglalkozik a jogi szakoktatásnak, valamint a párviadalnak és a vallásszabadságnak kérdéseivel. Művei: Az eperjesi ág. ev. collégiumi jogakadémia multja és jelene (Kassa 1886); A párviadal történeti, jogbölcsészeti és tételesjogi szempontból (Eperjes 1887); Megjegyzések jogi szakoktatásunk kérdéséhez (Sárospatak 1888); Ujabb megjegyzések jogi szakoktatásunk kérdéséhez (u. o. 1890), Az 1889. XXVI. t.-c. (Budapest 1891); Dolgozatok a jogi oktatás ügyköréből (Eperjes 1891); A vallásszabadság kérdéséhez (Debrecen 1891); Jogi államvizsgálataink reformja (Budapest 1892); Jogi oktatásügyünk néhány kérdéséről (Eperjes 1893); Eszmék a vallásszabadságról (u. o. 1893); A párviadal kérdéséhez (u. o. 1893); A házasság felbonthatósága (Budapest 1893); A vallás mint a politikai jogok gyakorlásának alapfeltétele (Eperjes 1894); Dolgozatok a vallásszabadság kérdéséről (u. o. 1894) Irt több szépirodalmi dolgozatot is és számos lapnak és folyóiratnak munkatársa.

25. H. Pál, l. Palizsnai.

26. H. Pius, kegyesrendi áldozópap, kormánysegéd, a rend pénztárnoka. Szül. Szombathelyen 1819 febr. 12. Pappá szenteltetett 1844 aug. 2. Tanár volt 42 éven át s ezen idő alatt Kolozsvárt, Tatán és Temesvárt házfőnök és gimnáziumi igazgató; aranymiséjét mondotta 1894. augusztus 2. A földrajzi irodalom elsőrendü uttörője; első terjedelmesebb földrajzi tankönyvünket ő írta; Magyarország és a hozzákapcsolt Szlavonia (Horvátország) ismertetése (1847, I. füzet); Erdély fejedelemsége, Dalmát-, Gács-, európai Török- és görögország rövid leirása (1847-1848, II. füzet). Azonkivül számos szent beszédet, értekezést és költeményt irt a kolozsvári (1855, 1856, 1860) gimnáziumi Értesítőbe, a Religióba és más lapokba.

27. H. Sándor, erdész, született Kolozsvárt 1850. Tanult Nagy-Enyeden, Selmecbányán. Az erdőmérnöki szakot mint ösztöndijas végezte 1874. s azonnal kinevezték a m.-szigeti erdőigazgatóság kerületébe I. osztályu gyakornoknak. 1876. oklevelet nyert s behivták központi erdőgyakornoki minőségben a pénzügyminisztérium erdészeti osztályába. Egy év mulva Szászországba küldötték az erdőrendezés tanulmányozása végett. 1880. a földmivelésügyi minisztériumban erdőmérnökké, majd egy év mulva kir. erdőfelügyelővé nevezték ki. 1885-től kezdve önállóan vezette az erdőrendezőségi osztály egy részét, 1889 elején pedig az állami kezelésbe vett községi erdők ügyeit intéző uj osztály vezetésével bizatott meg. Ezt a nehéz működési kört tölti be jelenleg is erdőigazgatói minőségben 1891 óta. 1881. az országos erdészeti egyesület titkárává választatott meg. Az 1890. évi bécsi gazdagi és erdészeti kiállítás magyar erdészeti csoportjának rendezésével ő bizatott meg s általánosan - a külföld által is - méltányolt kiváló munkássága eredményének elismeréseül a Ferenc József-rend lovagkeresztjének adományozásával tüntették ki. Irodalmi munkássága az általa szerkesztett Erdészeti Zsebnaptár-on kivül, mely a 14-ik évfolyamba lép, az Erdészeti Lapok-ba mint főmunkatárs által irt cikkekre s önálló értekezésekre szorítkozik.

28. H. Zsigmond, iró, szül. Kis-Köcskön (Vas vmegye) 1784 jun. 21., megh. Kővágóörsön 1845 okt. 17. A soproni liceumból további kiképzés végett a jenai egyetemre küldetvén, ott két évig hallgatta a hittudományt és a szünidőket utazásra fordította. 1804. hazaérkezvén, előbb csengei, majd 1824. kővágóörsi prédikátor, majd egyházkerületi jegyző és 1837. zala-vidéki esperes és már 1831. zala vmegyei táblabiró lett. Számos, főleg utazási munkát irván, 1833. a. m. tud. akadémia levelező tagjává választatott. Utazási munkái: Cooknak, egy angol hajóskapitánynak a föld körül való utazása (németből ford. Pest 1810., 2. kiad. 1815); Amerikának haszonnal való ismertetése (Győr 1813); Gróf Macartheynek Chinába tett követségbeli utazása (Kis János Utazási Tárházának 5. kötetében, Pest 1818); Meermannak utazása északi Európában (ugyanannak 8. kötetében, 1819). Egyéb munkái: Elmederítő, szivképző s charakterfestő történetek s adatok füzére (2 kötet, Pest 1840). Értekezései: A házi nevelés hibáiról s azoknak orvoslásuk módjáról; A vesztaszüzekről; A világ rendszere; A tizenkét égi jegyek magyarázata; Életrendszer; Csillagok ismertetése a Tudományos Gyüjteményben. Nyomtatva vannak egyházi beszédei is. Kéziratban maradtak utána: A reformáció históriája a leghiresebb kutfőkből; Egyházszerkezet; A naptárak értelmesítése; Népnevelés- és oktatási rendszer, ez utóbbi a. m. t. társ. által elfogadva. Az akadémia Tájszótárának gazdagításához balatonmelléki tájszavak gyüjtésével járult.

Forrás: Pallas Nagylexikon