Hűbér

hűbériség. Középkori polgári intézmény, illetve országos rendszer, mely szerint az ingatlanok (hűbér-földnek) valódi főtulajdonosa a fejedelem, vagy más adományozó volt, az ezen földet birtokukban tartó hűbéresek pedig annak csak haszonvevői voltak. Ebből a középkori szóból feodom s utóbb feudum, amely ős-germán eredetre vall, keletkezett a feudalitás, a hűbériség. A hűbériség elemei már Nagy Károly császársága előtt feltalálhatók, de csak a X. sz. második felében vált az európai középkori társadalmi rendszerré; hogy azzá válhatott, annak okát a germán népfaj jellemében, felfogásában találjuk meg. A germán felfogás szerint ugyanis a szabad férfinak tekintélyét emelte az, ha valamely kiváló vitéz egyénnek személyes szolgálatában állott, ennek érdekében harcolt, ahhoz mentül nagyobb hűséggel ragaszkodott. A harcokhoz a társaknak szükséges volta egyrészt, a társaknak személyes hűsége és önfeláldozása másrészt, alkották két fő tényező elemét a feudalitásnak, amihez szükségessé vált a két elemnek egymáshoz jogi összeköttetésbe hozása, ami két oldalu szerződési viszonyt szült. A hatalmas ur a kalandjaihoz, harcaihoz keresett segítő társaknak szerződésileg igérte s esküvel is erősíté, hogy fentartásukról gondoskodni fog, s részelteti őket szerzett v. elfoglalandó birtokaiban. A társak viszont esküvel kötelezték magukat, hogy a harcokban a főurat hűségesen kisérik, s érdekében harcolnak. Ez volt kezdete a hűbérrendszernek. Zsold helyett ilyformán a segítő társ beneficium-ban részesült, rendszerint valamely birtoktestet kapva jutalmul haszonélvezetre. E birtoknak főtulajdonosa megmaradt azonban az dományozó ur s övé volt az u. n. dominium directum; az adományozott, a hűbéres (vasallus, vassus) pedig csak haszonélvezeti joggal birt (dominium utile) abban. Eleinte a hűbéres csak saját személyére nézve birt joggal oly birtokhoz, s legfeljebb ha fia is azon hűbérur felbonthatta a szerződést, s elvehette a bér-birtokot a vazallusától. Később azonban s csak a karolingok működése után a IX. sz. vége felé s főleg már a X. sz.-ban jogrendszerré alakult át a hűbériség, midőn is a hűbérbirtok örökölhető vált, mig csak a hűbéresnek utódjai maradtak, sőt a hűbéres azt bizonyos megszorítások mellett el is idegeníthette. A beneficiummal adományozott szabad férfi hűségi igéretet (commendatio) tett ugyan, ezt tették minden utódai is, mely hűségi fogadalom letétele bizonyos formaságokhoz volt kötve. A hűbérur (senior, dominus) elfogadta e fogadalmat, s erre a hűbéres hadi és egyéb szolgálatai, valamint a hűbérur kötelezettségei meghatároztattak. A hűbéres egyenesen birtokainál fogva volt köteles a hadba menni s egyáltalában az u. n. hűbéri szolgálatokat teljesíteni. A hűbérbirtokot a hűbérur beleegyezésével hűbéres részekre osztva alhűbérbe is adhatta, ezek alhűbéreseknek neveztettek.

A hűbérítés formai módja aszerint, amint az nagyobb v. kisebb hűbérur részéről volt eszközlendő, s melynél a birtok nagysága is tekintetbe jött, különböző volt, hűbéressé avattatott az illető a zászló megérintéssel (zászló-hűbér), gyürü vagy kard által; papi hűbérnél a legrégibb időben gyürü és pálcával, a wormsi béke óta (1122) pedig kormánypálcával. A H. egy különleges faja volt az u. n. várhűbér; eme hűbéresek tartoztak a hűbérurnak várát őrizni, védeni, alkották a várőrséget. Uralkodónak várában a várőrség feje őrgrófnak (Burggraf), egyéb uraknál várnagynak (Burgvogt) neveztetett, az őrség várnép (Burgmänner) nevet viselt. A tulajdonképeni hadhűbéresek mellett volt még egy külön osztálya a hűbéreseknek. Ugyanis a legrégibb időktől fogva a fejedelmek, helytartók, egyháznagyok udvaránál találkozunk udvari tisztviselőkkel, kik eleinte valóban tettek szolgálatot, utóbb már csak az udvar fényének emelésére szolgáltak; ilyen 4 fő hivatal volt a főudvarmesteri (marschall), főkamarási, koronaőri és a pohárnoki méltóság. Mentül nagyobb tekintélyt csakis mentül terjedelmesebb birtoktestnek birása adván ama korban, amely még az állampolgárságot is csak a birtokhoz kötötte, eme főudvari tisztek is hivataluk viseléseért nagyobb birtokok haszonélevezetébe helyeztettek. Igy keletkezett az udvari hűbér (Hoflehne), mely utóbb, s főleg I. Frigyes kora óta ugyancsak örökölhetővé vált. A nemességre mind vonzóbbá válván az udvar fénye, tódultak az udvari szolgálatra, hol az udvari szolganépség, amint őket nevezték, ministerialisok (servi ministeriales) fölött gyakorolták a felügyeletet. Gyakran e miniszterialisok is uruk engedelmével viszont másokra ruházták át teendőik ellátását, minek fejében ezek is aztán hűbérbirtokban részesítettek. A nagyok majorságain is számos szolgaszemélyzet lévén, fejük volt a majoros (villicus), kinek a birtok megművelése fejében legalább is egy ház v. kert jutott H. cimen a várhoz tartozó faluban. Pusztán a főhűbéruraság elismerése okából is keletkezhetett hűbérjogviszony, melynek jeléül évente valamely adónemet kellett beszolgáltatni, mint p. lovat egy falka kutyát, vadász-sólymot. Előfordult gyakrabban fejedelmi hűbér is (l. o.). Mindez elvégre is oda fejlődött, hogy már a X. és XI. sz.-ban alig létezett más alattvalói kötelesség, mint csupán a hűbérviszonyból kifolyó, s a hűbérur (suzérain) és az uralkodó (souverain) felőli fogalom teljesen összezavartatott, s igen hatalmasnak kellett már lennie annak az urnak, aki támaszkodva önerejére, merészkedett hűbéri alávetettség nélkül megmaradni; a császárok el is követtek mindent, hogy az ily független urakat saját hűbéreseiknek megnyerhessék. Mindez idővel oda fejlődött, hogy a fejedelmek kezdték belátni, hogy a hűbérszervezet természeténél fogva tulajdonkép nem a hűbéresek vannak függő viszonyban ő tőlük, hanem éppen ők, a fejedelmek a hűbéresektől, mert habár a letett eskü alapján követelhették is a fejedelmek vazallusaiktól az engedelmességet, ámde erre csakis büntetések alkalmazásával állt volna módjukban őket szorítani, erre azonban hiányzott a hatalom náluk. Tényleg a koronahűbéresek (Kron-Vasallen) Német-, Olasz-, és Franciaországban majd minden hatalmat magukhoz ragadtak a királytól. A hűbéri állam ilykép annyi kisebb államra tagolva jelentkezett, ahány ily hatalmas herceg v. gróf volt abban s maga az uralkodó fejdelem csak első volt eme kis fejedelmek között. A királyság épp ezért mindig védelmére kelt az alsó hűbéreseknek, a neki közvetlenül alávetett hercegek és grófok ellenében, ott, ahol e hatalmasok a hűbéri viszonynak alattvalói viszonnyá alakításán munkálkodtak, miért is nem ritkán az alsóbb hűbéreseket a főbb hűbérurak hatósági köre alól végkép fel is szabadították a királyok (exemetio). Ebből kifolyóan a király s a hatalmasok közt a surlódások napirenden voltak; s elvégre is a királyság szövetkezvén az alsóbb hűbéresekkel és a városokkal a hűbériség hatalmának megdöntésére, ez lassanként be is következett.

Hazánkban a hűbériség talajra nem talált, mert már a vezérek korában a birtoknak két neme létezett, a magán- és az állambirtok. Amazt alkották a törzsbirtokban gyökerező u. n. szállásai a nemzetségeknek s az ezekből keletkező családoknak, ámde nem korlátlan tulajdonjoggal, mert a főtulajdon magát a törzset mint ilyent illette meg. Állambirtokot alkottak pedig a végek, a várak s az ehhez tartozó javak. A törzsnek s a törzsfőnek ezen állása azonban már Szt. István alatt megszünt. István törvény utján állapítá meg, hogy: «kiki a saját földbirtokának tulajdonosa (dominus) legyen és szabad rendelkezhetési joggal birjon felette neje, gyermekei, rokonai vagy az egyház részére». Való ugyan, hogy Szt. István korában léteztek hűbérbirtokok is, ilyenekkel, adományoztatván meg a külföldről bevándorolt lovagok, kiknek további hűség és hadszolgálat fejében (more theutonico) adattak a birtokok; ámde ez szoros kivétel lévén, magának az ily hűbéresnek az állása is csak kivételes volt s eltérőleg a magyar birtokos állásától, hűbérkötelezettséggel járt. A hűbériségnek magára az illető nemzetre nézve megvolt az a hasznos eredménye, hogy egybeolvasztó hatással volt a különböző nemzetiségi elemekre s eredményezte a jelenlegi Ny.-európai államok lakóinak egységes politikai nemzetiségét, mig ellenben hazánkban a jelenlegi nemzetiségi kóros állapotoknak alapját sok tekintetben a feudalitásnak hiánya képezi. L. még Ősiség.

Forrás: Pallas Nagylexikon