Hullaméreg
Már az ókorban ösmeretes volt, hogy az állati eredetü
élelmiszerek állás közben, rothadásuk kezdetén mérgező tulajdonságuakká
válhatnak (l. Halméreg). A mult században Haller Albrecht tett kisérleteket a
H.-re vonatkozólag s azt tapasztalta, hogy ha rothadó hullarészekből vizes
kivonatot készített és azt állatoknak vénáiba föcskendezte, az állatok
csakhamar heves mérgezés jelenései közt pusztultak el; e század elején Magendie
és Gaspard megismételték és megerősítették ezen tapasztalatokat. Azt azonban,
hogy a hullamérgezést minő méreg vagy mérgek okozzák, kellő részletességgel és
tudományos pontossággal még ma sem tudjuk. A hullaméreg elnevezés, noha ujabb
keletü, ma már nem kielégítő, mert csak kényelmes, de nem exakt gyüjtőnévnek
tekinthető; kétségtelen u. i., hogy a hullák által való mérgezésben nemcsak
egy, hanem több szerves kémiai vegyületnek van szerepe, melyek a rothadás
különböző fokozataiban ugy kémiai alkotásukban, mint élettani hatásukban
lényegesen megváltoznak. Ugy látszik, hogy a rothadás elején képződő mérgek
hevesebb hatásuak, mint a később keletkezők. Hogy a H. nem baktériumos
természetü, hanem kémiai méreg, azt már 1856. bebizonyította Panum; az is
kétségtelen, hogy e mérgek legnagyobbrészt bázisos, u. n. ptomatinok
(szószerinti görögös fordítása a H.-nak) és toxinok (l. o.). A kémiai kutatások
leginkább is ezekre irányulnak s ilyen bázisos anyag Jones és Dupré által
(1866) rothadó állati szervekből kinyert állati kinoidin, Bergmann és
Schmiedeberg (1868) sepsinje, végül Selminek és különösen Briegernek
ptomatinjai. A H. gyomorbavétel után is mérgező ugyan (mint ezt a romlott
hallal, sajttal stb. való élés után jelentkező gyakran heves mérgezések
bizonyítják), de sokkal fokozottabb erejü a mérgezés, ha a H. a bőrön levő
sérült helyek felől közvetlenül belejut a nyirokutakba és az erekbe. A
mérgezésnek e fajtája napont ismétlődik kezdő orvosok tetembontási gyakorlatai
közben, bár ilyenkor a közeli segély természetesen gátat vet (az esetek
tulnyomó többségében) a mérgezés teljes kifejlődésének; a méreg különben
sérületlen felhámon át is p. egy kihullott szőrszál helyén beszivároghat a bőr
alatti kötőszövetbe s valószinü, hogy a légycsipések utján való mérgezések is
H. hatásában lelik magyarázatukat. A legtöbb mérgezés oly jelentéktelen
bőrsebeken át történik, hogy eleinte egészen észrevétlenül marad, csak a sebzés
helyén bizonyos idő mulva megjelenő viszketés árulja el. E helyen, elhanyagolás
esetén, órák mulva genyes hólyag (pustula) jelenik meg, mint a fokozott
helybeli gyuladásnak következménye; cskhamar a nyirokutak s a könyök hajlati,
hónalji nyirokmirigyek is megduzzadnak, fájdalmasakká, gyuladtakká lesznek és
ha idejekorán a megkivántató sebészi kezelés nem alkalmaztatik, akkor geny- és
evvérüség jelenései közt halál következik be. Különösen veszedelmesek a fertőző
bajokban (gyermekágyi láz stb.) elhaltak bontása közben szerzett sebzések.
Mérgezés esetében első teendő a sebzett helynek óvatos kiszivása (ép fogazatu
és sértetlen szájnyálkahártyával biró ember által), továbbá hig savakkal
(sósav) való megedzése.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|