1. János, a magyar tudományos földrajz megalapítója, szül.
Nagyszalókon, Szepes vármegyében, 1820 jan. 21., megh. Budapesten 1888 dec. 6.
Tanulmányait Késmárkon, Miskolcon s Eperjesen végezte, majd Berlinben és
Tübingában járt az egyetemre. 1846. a statisztika és történelem tanára lett a
késmárki liceumon, de a szabadságharcban résztvevén, állásától megfosztották és
börtönbe zárták. Onnan kiszabadulva, Pestre költözött s mint nevelő és iró
kereste kenyerét, igy p. szerkesztette Greguss Ágostonnal a Család Lapját; mig
1866. Pálffy Móric felszólítására a kir. József műegyetem tanára lett; 1870. a
budapesti tudományos egyetemen alapított földrajzi tanszékre nevezték ki,
melyet haláláig nagy buzgalommal töltött be. Időközben többször utazott
külföldön, résztvett Hágában, Szt. Pétervárt, Párisban, Londonban, Velencében
és Rómában mint a magyar kormány küldötte az ott tartott nemzetközi
statisztikai és földrajzi kongresszusokon, valamint a világkiállításokon is.
Itthon tevékeny részt vett a földrajzi társaság működésében, melynek
alapításától (1872) kezdve elnöke volt, továbbá a m. tud. akadémiában, a
közoktatásügyi tanácsban és a fővárosi képviselőtestületben. Nagy érdekeiért
számos tudós társaság választotta tiszteleti tagjává s több érdemrendet kapott
s a főváros már életében Hunfalvy-utczának keresztelte el azt az utczát, ahol
lakóháza volt. Rokonszenves egyéniségén kivül körülbelül 50 kötetre menő mű s
tömérdek értekezés nagy hirnevet szerzett számára, ugy hogy minden körben
vezérférfiunak tartották. Művei közül legjelentékenyebbek a következők:
Egyetemes történelem (3 köt., Pest 1850); Magyarország és Erdély képekben (3
köt., Pest és Darmstadt 1856); Magyarország természeti viszonyainak leirása (3
vaskos köt., Pest 1863-65); Ég és föld, csillagászati földrajz (Budapest 1873);
Egyetemes földrajz (3 vaskos kötet, az utolsó Thirring által befejezve,
Budapest 1881-89). Ez az utóbbi mű 5 kötetre volt tervezve és a tudományos
földrajz kézikönyve lett volna, de csak az Európára vonatkozó rész készült el.
A második, Magyarországot tárgyaló kötet 56 iven ma is legterjedelmesebb
leirása hazánknak. A mű befejezésében halála gátolta meg. Ezenkivül irt számos
tankönyvet, röpiratot s szerkesztette Keletivel az Akadémia nemzetgazdasági és
statisztikai közleményeit. Ő bocsátotta közzé és adta ki németül is Magyar
László afrikai utleirásait, kit ő utazásai alatt folyton támogatott és
buzdított. V. ö. Márki Sándor, H. János (Földrajzi Közl. 1889); Keleti Károly,
H. emlékezete (Akadémiai emlékbeszédek, Budapest 1890).
2. H. Pál, az ujabb magyar összehasonlító nyelvészet
megalapítója, az előbbinek bátyja, szül. Nagyszalókon (Szepes) 1810 aug. 10.,
meghalt Budapesten 1891 nov. 30. Tanulmányait Késmárkon és Miskolcon végezte és
a humanisztikus tanulmányokat mindvégig nagyon kedvelte. 1838. ügyvéddé lett,
1842. jogtudományi tanár a késmárki kollégiumnál, 1841. az akadémia, 1843. a
Kisfaludy-társaság tagja, 1849. képviselő s ekkor állandó lakhelyét pesti
tartózkodással cserélte fel. 1850 óta a Toldy Ferenc szerkesztette Uj magyar
Muzeum egyik oszlopos embere volt. 1853. tüzetesen foglalkozott finn és magyar
szók, 1855. pedig török, magyar és finn szók egybehasonlításával s ekkor az
volt a nézete, hogy «a magyar nyelv közepett van a finn-ugor és török nyelvek
közt». Ez a nézete azonban mindinkább módosult, amint jobban-jobban
megismerkedett a finnen kivül a többi ugor nyelvekkel. 1856. indította meg
Magyar Nyelvészet c. folyóiratát, melynek hat kötetében számos értekezést tett
közzé s egész kis nyelvészgárdát csoportosított maga köré. A II. és III.
kötetben már egybeveti a mi tárgyias ragozásunkat a mordvin és szamojéd
nyelvekével. E közben Regullyal tanulmányozta ennek vogul gyüjtéseit s ezeket
közösen akarták kiadni. Mikor azonban Reguly (1858) meghalt, H. maga folytatta
e vogul tanulmányokat s már 1859. kiadta és magyarázta a termtésről szóló vogul
mondát, mely első eredeti vogul szövegközlés volt s nemcsak nyelvi tekintetben,
hanem mitologiai tartalmánál fogva is nevezetes volt. Ezen tanulmányok
eredménye volt aztán az a nagy munka, melyben a Vogul föld és nép cim alatt
Reguly hagyományainak egy jókora részét kiadta s terjedelmes bevezetéssel s
nyelvi fejtegetésekkel kisérte. 1862 óta másfél évtizeden át az Akadémia
megbizásából a Nyelvtudományi Közleményeket szerkesztette. Ezekben megjelent
munkái közül legfontosabb: A kondai vogul nyelv (1872) és Az északi osztják
nyelv (1875), mind a kettőben evangéliomfordítások szövegét közölte nyelvtani
és szótári földolgozással. Azontul márnem igen foglalkozott nyelvészettel; ezt
a tért egészen Bundenznek és Budenz iskolájának engedte át. Egy évtizeddel
utóbb mintegy elkésve adta ki Nyelvtudomány és Nyelvészet cimü füzetét, melyben
az ujabb nyelvészet és nyelvtanítás tételeit s irányait birálgatta. H.
nyelvészeti működése leginkább az összehasonlítás terén mozog. Magával
nyelvünknek belső történetével sokkal kevesebbet foglalkozott. Az idetartozó
kérdések között csak egy volt, mely fiatal korától mindvégig élénken érdekelte:
az igeidők kérdése. Ő fejtette ki legelőször régi nyelvemlékeink időhasználatát
s mindig azt kivánta, hogy mai irodalmunk elevenítse fel az igeidőknek régi
pontos megkülönböztetését. Nem egyszer kellett H.-nak Vámbéryval, ki a
magyaroknak a török-tatár népfajjal való rokonságát vitatta, megküzdenie, de a
polemia érdeme többnyire, eredménye mindig az ő állításai mellett szól. Főbb
művei: Aristoteles Poetikája (Pest 1842); Egy vogul monda (u. o. 1859); A vogul
föld és nép (u. o. 164); Finn olvasmányok (u. o. 1861); Utazás a Balt-tenger
vidékein (u. o. 1875); Magyarország ethnographiája (u. o. 1876); A székelyekről
(u. o. 1879) stb.; németül: Die Ungern oder Magyaren (Teschen 1881); Die
Rumänen u. ihre Ansprüche (u. o. 1883) stb. Életének utolsó husz évében néptani
s őstörténeti nyomozásainak élt: Anonymus hitelességével, a székely kérdéssel,
az oláh nyelv és nép eredetével foglalkozott, megirta Magyarország
etnographiáját s a Rumunok Történeteit, melyeken még életének utolsó estéin is
dolgozott. E közben fáradhatatlanul résztvett a tudományos és közművelődési
intézetek működésében: az Akadémia és Kisfaludy-társaság üléseiben, a Magyar
Néprajzi Társaságban, melyet ő alapított s a Luther-társaságban, melynek elnöke
volt; az evangelikus egyház iskolai ügyeiben s a főrendiház ülésein, melynek
élethossziglan kinevezett tagja volt.
Forrás: Pallas Nagylexikon