Hunn mondák

Három csoportot alkotnak, ezek: a latin, germán és magyar mondák. az első csoport jobbára legendákból áll, melyek rendszerint valamely galliai vagy itáliai városnak Attila által való feldulatására vagy csodás megmenekülésére vonatkoznak; ezen legendák a népvándorlás minden borzalmát Attila személyiségével hozzák összeköttetésbe, akit általában «isten osotrának» neveznek. Egészen különbözik ezektől a germán mondák felfogása, melyekben Attila bölcs, hatalmas, gazdag és nagylelkü uralkodó, kinek párját sehol nem lehet találni s aki mellett egészen eltörpülnek a népvándorlás többi nagy alakjai; közülök csak azok emléke maradt fenn a germánoknál, kiket valami módon Attila személyével tudott összekapcsolni a monda, mint berni Detrét, Hermarichot, a burgund Gundahart stb., a többi pedig, mint a gepida Ardarich, a vizigót Athanarich, Alarich, Ataulf, a catalauni mezőn elesett Theodorich és más germán hősök hagyománya egészen kiveszett. A magyar mondákat csak azon száraz kivonatból ismerjük, melyet a XIII. sz. huszas vagy harmincas éveiben állított össze egy névtelen krónikairó s amely a Kézai- és Márk-féle krónika első részét képezi s egy pár sovány vonatkozás Anonymus művében is található. Ezen u. n. Hunn krónika Attila történetében tulnyomólag a nyugati krónikák és legendák adatait dolgozta föl s csak itt-ott használt föl valami magyar és egyéb hazai mondai elemet is, minő p. Attila jellemének és fényes udvarának leirása, a «világ pörölye» jelző, az «isen ostora» mint hivatalos cime, Zoárd és Gyula vezéreinek itáliai hadjárata, Mikolttal való házassága, Keveaszón való eltemettetése stb. A hunnok bejövetelében s a németek elleni harcokban, valamint Attila fiainak viszálykodásában s a székelyek eredetében már egészen a monda képezi a krónika alapját, melyben egyes vonások (p. berni Detre, Crumhelt harca) a német mondák befolyására mutatnak ugyan, de egészben véve ezek a részek képezik hunn mondáink eredeti elemeit. A legkülönbözőbb hagyományokból alakultak ezek; a hunn-magyar eredet mondájának alapját egy régi hunn monda képezi a csodaszarvasról (l. o.). Bendeguz és Etele neve kétségtelenül még a pontusi népek emlékeiből való; a százhalmi, tárnokvölgyi és cesumauri rendkivül véres ütközetekben, hol hunn fejedelmek elesnek, az avarok és Nagy Károly közi küzdelmek hagyománya folyt össze a honfoglaláskori magyarok pozsonyi, ennsburgi és augsburgi 907-910-iki diadalainak emlékével. Nagy Károlynak volt egy véres csatája a «Mons Cetii»-nél (Cesumaur és Tuln vidéke) s az ő vezére volt e hadjáratban Theuderik gróf, akit aztán berni Detrével azonosítottak, de már a hunnok fényes diadala, melyet az egymásra következő három csatában nyertek a németek és rómaiak fölött s amely után a németek sok ideig nem voltak képesek ellenállni, a magyarok hármas győzelmével függ össze; szintén a honfoglaláskori emlékek befolyása alatt adnak a mondában a hunnoknak hét vezért, akik közt a magyarok hármas fejedelemségének visszhangjául 3-3 testvért, vagyis más szóval három együtt uralkodó fejedelmet találunk s talán az a három személy, kiket a monda Chele fiainak mond, egyenesen honfoglaláskoriak; Kadicsa bizonyára az Anonymus még az apját is Chelével egyezően Hulecnek nevezi. Aladár és Csaba viszálykodásában ismét feltünik a pontusi népek hagyománya Attila fiainak versengéséről s a keleteurópai hunnokról (l. Csaba); Aladárban ugy látszik a gepida Ardarich emléke maradt fenn. Ehhez csatlakozik a székely eredet mondája, mely alighanem a hunn-bolgár elem 678 körüli bevándorlásának hagyományával függ össze. Egy nagy mondakörnek a töredékei ezek, melyet a magyarság eredeti hunn emlékekből, avar- és honfoglaláskori hagyományokból s hazai, főleg germán eredetü mondákból fejlesztett ki; egy egységes koncepció füzte mindezeket össze, melynek körvonalai a krónikás száraz kivonatából is fölismerhetők; hunnok és németek harcolnak Pannonia birtokáért, az Attila-fiak viszálykodásai miatt elvesztik a hunnok s idegenek lépnek Attila örökségébe, de a magyarok nem feledkezve meg Csaba végrendeletéről, ismét visszafoglalják, amit apáik bünei elvesztettek. V. ö. Petz Gedeon, A magyar hunnmonda (Budapest 1855).

Forrás: Pallas Nagylexikon