Idealizmus

(gör.). E szónak nemcsak a közönséges, hanem a filozofiai nyelvben is többféle az értelme, ugy hogy e különböző értlemek egybekeveréséből származó veszedelemnek csak ha mindenekelőtt a főbb szempontokat egymástól megkülönböztetjük, vehetjük elejét. Három ily főszempont van: a metafizikai, az ismerettani s az erkölcstani. Három főkérdést tüzhetünk ugyanis ki a filozofiai elmélkedésnek. Az első: Milyen a világ? Ez a metafizikai kérdés. A második: Milyenek a világ megismerésének feltételei? Ez az ismerettani kérdés. A harmadik: Melyek az emberi cselekedetek megitélésének főbb elvei? Ez az erkölcstani problema. E három főkérdésre a filozofiai elmélkedés nagyon szétágazó feleleteket adott és nagyon nehéz e feleleteket valamely rövid formula alapján csoportosítani és osztályozni. Mindazonáltal mondhatni, hogy e feleletekből két csoport erősebben kiválik, mint a többi. Van sok csoport; nem lehet mind e csoportokat erőszakoskodás nélkül csakis kettőre redukálni, de két főcsoport mégis, mint olyan, mely a legtöbb feleletet egybegyüjti, különös figyelemre méltó. E két főcsoport elve, sématikusan körvonalozva, a következő. Filozofiai elmélkedésünkben vagy inkább a külső, vagy pedig inkább a belső világ jelenségeiből, reá vonatkozó fogalmainkból indulunk ki. Amaz közelebb áll az elfogulatlan, közönséges, a nem filozofiai világnézethez és korábban lép föl; emez elvontabb természetü és rendszerint később fejlődik amabból. Amaz a realisztikus, ez az idealisztikus irány. De nagyon természetes, hogy az előbb megkülönböztetett három főkérdésre nézve különböző alakot ölt mind az I., mind a realizmus. Sokrates fedezte fel, hogy az igaz tudás csak a fogalmakban van és Platon ezen az alapon állva kifejti, hogy csak ami a fogalmaknak felel meg a valóságban, igazán létező; tehát nem amit a dolgokban érzékeink segítségével veszünk észre, hanem a dolgok formája, lényege az, ami a folyton változóval szemben állandó, maradandó, változatlan, az eidosz, az idea. Platon adja meg először az idea szónak ezt a határozott értelmet. Platon nézete szerint csak az ideák vannak; a jelenségektől elkülönítve léteznek, mig maguk a jelenségek csak másolatai, árnyékképei az ideáknak. Platon rendszere tehát az első igazán idealisztikus rendszer. Ez az I., mely a világ mivoltának magyarázatára vonatkozik, metafizikai I.-nak is nevezhető. Vele szemben áll a Demokrit-féle materializmus, tőle különbözik az Aristoteles-féle ideálrealizmus. Az ujkorban a test s lélek közt való ellentét induló pontja az elmélkedésnek; aki idealista, a világ mivoltát a lélek analogiájára gondolja. Ezt az I.-t azért spiritualizmusnak is nevezik. Leibniz spiritualista. Hegel I.-a azonban ismét hasonlít az ókorihoz: a fejledező, ami benne rejlik, magából kifejtő fogalom, idea, az igazi valóság. Ezt az I.-t ujabb időben abszolutnak is nevezték. A metafizikai I., mely a világ mivoltát eszmeinek mondja, az ókorban inkább a fogalom analogiája szerint fogta fel ezt az eszmei mivoltot, az ujabb korban a lélek analogiája szerint. Az előbbinek neve lehetne logikai I., az utóbbinak lélektani I. a metafizikában. Schelling és Hegel közelebb állanak az I. ókori formájához.

Az ismerettan mint külön tudományos diszciplina nem létezik az ókorban; egyes kérdéseket fölvetnek és tárgyalnak, de nem összefüggésben, nem összefoglalva. A megismerés föltételeinek, lehetségének, módjának és határainak vizsgálata csak az ujkorban indul meg; Descartes a skepticizmussal szemben keresi a tudás biztos kritériumát; Bacon a természet megismerésének módszereit; Hobbes lélektani vizsgálatokba bocsátkozik az ismeretek fejlődésének megismerése céljából; Locke az egész kérdést főleg lélektani szempontból tárgyalja; az ő nyomdokain haladnak Berkeley és Hume. Kant valamennyi előzőjének munkáját felhasználva, uj szempontokban a legrendszeresebben vizsgálja az ismerettani problémát. Az eredmények nagyon különbözők. Az egyik szerint csak a tiszta észnek belátásában rejlik az igazi tudás; az érzéki tudás alárendelt fontosságu. Ez az ismerettani I. első formája, ide tartozik Descartes, Spinoza, Leibniz stb. Ennek megfelelőbb neve azonban racionalizmus. A másik azt tanítja, hogy az érzékeknek megjelenő világ, amelynek lételében az elfogulatlan, filozofiai elmélkedésektől nem érintett elme vakon hisz, voltakép nem létezik; hogy ez az érzéki világ csak látszat, csak a mi elménkben van meg; Berkeley azt tanítja, hogy a dolgok nincsenek elménken kivül, isten kelti a dolgok képét az elmében. Ezt az I.-t szubjektivizmusnak lehetne nevezni. Fichte idealizmusa is némileg hasonlít ehhez. Más eredményhez jut Kant, ki lényegileg azt tanítja, hogy az érzékeinknek megjelenő térben és időben levő világ a mi elménk szüleménye, amely azonban ugy keletkezik, hogy az érzékek nyujtotta anyagot saját elménk formái segítségével (tér, idő, kategoriák) formáljuk, egybekapcsoljuk; amit igy tehát magunk formáltunk, nem lehet maga a világ, nem is ennek a magában levő világnak, magánvalónak (Ding an sich) hű tükörképe, hanem csak jelenség (Erscheinung, Fenomen), amelytől merőben különbözik a magánvaló, amelyet azonban nem ismerhetünk meg. Ezt az idealisztikus ismerettant fenomenalizmusnak is nevezik (l. o.).

A metafizikai és ismerettani I.-tól nagyon megkülönböztetendő az erkölcsi. Általánosságban mondhatni, hogy az erkölcstan terén minden azon fordul meg, hogy minő természetüeknek tekintjük azokat az alapelveket, melyek szerint az emberi cselekedeteket megitéljük. Minden oly nézet, mely ezeket az alapelveket az érzékiségtől, az önzés nyersebb vagy finomabb formáitól távoltartja, mely nem tekinti őket kivülről ránk tukmált parancsoknak, mely forrásukat az észben, az emberi lélek szabadságában, autonomiájában keresi, ennyiben idealisztikusnak nevezhető. E szempontból tekintve, az ókorban Platon s Aristoteles erkölcstana, habár nem mindig következtesen és tisztán, I.; az ujkorban főleg Kantban és Fichteben kulminál az erkölcsi felfogás feltétlen idealizmusa. A közönséges nyelvben is idealistáknak főleg azt nevezik, ki cselekedeteiben nem tekinti saját hasznát, élvezetét, ki ideálokért lelkesedik (l. Eszmény); I.-nak pedig főleg az erkölcsi I.-t nevezik. A közönséges nyelv némelykor rosszaló értelemben is használja e szót; a valóságot a gyakorlati életben tekintetbe nem vevő, csakis elvont eszmék után induló fölfogásmódot nevezik annak. Mint ilyen, az idealista, ki azután lépten-nyomon belebotlik a valóságba, melyet számításaiban nem tekintett, neveteségessé válik. Meg kell mondani, hogy ez a gyakorlatiatlanság éppenséggel nem tartozik az I. mivoltához. Az I. az erkölcsi életben a célokra és motivumokra vonatkozik, nem pedig a célok megvalósításának technikai módjára. Valaki lehet nagy idealista és egészen gyakorlati ember, mint p. más szférában Deák Ferenc, aki a jogból semmit sem enged, de bölcsen megválasztja a jog érvényesítésének módozatait. Van a művészetben, esztetikában is I., amely a realizmussal szemben a szépnek s a művészetben nyilvánuló eszmei tartalomnak a legfőbb becset tulajdonítja.

Forrás: Pallas Nagylexikon