Idill

(gör. eidyllion [képecske], más néven: ekloga [l. o.] pásztori költemény, bukolikus költemény [l. o.]), költői műfaj, a leiró költészetnek, s közelebbről az életképnek egyik formája, mely egyszerü embereket fest, kik a természet ölén patriárkális viszonyaik közt, romlatlan érzésökkel, naiv gondolkodásukkal, derüs és boldog életet élnek. Az I. nem humorosan festi a természet gyermekeit, mint a genrekép, hanem érzelmesen. Leginkább a pásztori élet az, melyből az I.-költők képeiket merítik, azért nevezik pásztori költészetnek is. Oka ennek az, hogy Theokritos (l. o.), e műfaj irodalmi megalapítója, a sziciliai görög népköltés ásztori verseiből indult ki, s többnyire pásztorokat szerepeltetett. A rómaiaknál Vergilius lépett Theokritos nyomaiba, de nála az I. egészen célzatos költészetté válik; ő mint művelt költő, egy művelt társadalom számára oly céllal irja I.-jeit, hogy a természeti élet előnyeit magasztalja, az egyszerü pásztorok életét mint valami kivánatosabb, eszményibb életet állítsa az elművelt társadalom elé; sőt politikai célzatokat rejt I.-jeibe, a pásztorok álarcaiban Róma nagyjait szerepelteti. Vergilius később, a renaissance óta irányadó volt az I.-költészetben. A mi első I.-költőnk, Zrinyi is őt követi, abban is, hogy a pásztorok képében maga és szerelmese sorsát példázza, valamint a mult században is Faludi, kinél az antik pásztornevek szerepelnek, az életviszonyokban magyar sallangokkal, pásztoraival egyházi és politikai nagy kérdésekről (a jezsuita rend eltörléséről stb.) beszéltet. Az antik I. párbeszédéből az olaszoknál az I. pásztorjátékká fejlődött (Tasso, Guarini, Sannazaro), s ez, valamint a szoros értelemben vett I. sorra fellépett a spanyoloknál (Garcilaso de la Vega), franciáknál (Ronsard, Marot, Fontenelle, Gresset, Bernardin de Saint-Pierre: Pál és Virginia, Chateaubriand: Atala), angoloknál (Spenser, Gay), németeknél (Gessner, Goethe: Hermann u. Dorothea) és nálunk. Ez ujabbkori I.-ben a mesterkélt hang, a hideg allegorizálás, az ábrándos szentimentálizmus kerekedett felül az olaszoknál, franciáknál is. Tetőpontját e hamis érzelgés a német Gessnernél érte el, mig Goethe a természetes hangot visszaállította Hermann és Dorotheájával. Irodalmunk felujulása után Csokonay és Kazinczy karolták fel legelőbb e műfajt. Amaz olasz pásztorjátékokat is fordított, ez pedig Gessnert követte. Igazi I.-eket csak nemzeties költészetünk kifejlődése után, Petőfinél, Aranynál és kortársaiknál találunk, de nem annyira antik módra drámai szerkezettel, mint epikus, vagy lirai formában (pl. Családi kör, Aranytól; A téli esték, Petőfitől stb.). Általábanmost az I. sokkal szabadabb forma, tárgyaiban is változatosabb; minden oly költeményt I.-nek nevezünk,mely az embert természetes és ártatlan örömei közt ábrázolja. Ily értelemben az I. körébe tartoznak a bibliában Ruth története és az ind Sakuntalában a papok és remeték életének rajza is. Az I. szentimentális jellege rendesen olyan korokban domborodik ki, melyekben a társadalom tulságos műveltsége és elfinnyásodása felébreszti a vágyakozást az egyszerübb életformák iránt; mivel azonban az izlés ily korban nem elég józan, e vágyakozás bizonyos beteges rajongássá válik s az I. mesterkélt hangon szólal meg.

Forrás: Pallas Nagylexikon