Idő
Kant szerint az idő épp ugy mint a tér érzéki fölfogásunk
eredeti formája, amely nem a tapasztalat utján származik, hanem tiszta
szemlélet a priori (l. Kant). Az idő tehát e nézet szerint nem valami, ami
objektive, mellőzve fölfogásunkat, tényleg léteznék, csak mi fogunk föl mindent
az idő formájában, mert az idő fölfogásunk eredeti formája. Ezzel szemben áll
az a fölfogás, mely az időnek objektiv valóságot tulajdonít; az idő van; az
események tényleges egymásutánjának formája. Egy harmadik fölfogás az
időfogalom lélektani keletkezését kutatja. De akármikép keletkezett a fogalom s
akármint vélekedünk metafizikai mivoltáról, bizonyos, hogy az időt mintegy
egyenes vonal módjára képzeljük, melynek minden egyes pontja következik a
megelőző (multtá vált) időpontra s megelőzi a következő időpontot (jövőt), ugy
hogy az időnek ez a három főmomentuma van: jelen, mult és jövő. Az I. mértékéül
az egyforma közökben ismétlődő tüneményeket - mint a Földnek tengelye körüli
forgását, illetve ennek tartamát, valamint sokszorosát, a Földnek a Nap körüli
mozgását - vesszük (l. Év). A katolikus egyház az évnek azon részét, melyben a
lakodalmak és lármás mulatságok tiltvák: zárt időnek (tempus clausum) nevezi;
tart advent első vasárnapjától vizkeresztig és hamvazó szerdától husvét utáni
vasárnapig (Quasimodo geniti v.). Azonkivül az egyházi évet három szent időre
osztja: a karácsonyi, a husvéti és pünkösdi időre. Az I. összeségét
örökkévalóságnak nevezzük. (L. még Folytonosság, Időjárás.) - I. a nyelvtanban,
l. Igeidők.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|