Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Igeidők... ----

Magyar Magyar Német Német
Igeidők... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Igeidők

Minden igében kifejezhetjük a cselekvésnek háromféle fokát (mint a latinban scribo, scipsi, scripturus sum): a) folyó cselekvést, t. i. azt, hogy a cselekvést még folyónak, be nem fejezettnek gondoljuk, p.: Él magyar, áll Buda még! (Kisf. K.) Él még nemzetem istene (Berzs.). Hadur mosolygva néz felénk (Ar. Keev.); b) befejezett cselekvést, vagyis azt, hogy a cselekvés folyása megszünt, hogy abba van hagyva, el van végezve; p.: Uram, hatalmad eldült, hazádon nem kormánykodol (Cz.). Partra szállottam, bevonom vitorlám (Berzs.). Megbünhődte már e nép a multat s jövendőt (Kölcs.); c) beálló cselekvést, azaz olyant, mely még csak beáll, melyhez csak készülünk, melyet még csak szándékozunk megtenni; p. Egész uton hazafelé azon gondolkodám, mikép fogom szóltani rég nem látott anyám (Pet.). Üss te boldog óra, amely inségemből ki fogsz szólítani (Ányos). Ki fogja fölvidítni e győzelmi ünnepet? (Cz.). Itt fogok tulajdonkép annyit tesz, hogy hozzá fogok. A beálló cselekvés kifejezésére van egy egyszerü igealakunk is: irand (mely megfelel a beálló cselekvés igenevének: irandó). De ezt az alakot most az élő beszédben már nem használjuk. A föltétes módban a befejezett cselekvést ugy mondjuk, hogy a fő igén csak a befejezett cselekvést jelöljük meg, a föltétesség kifejezésére pedig a van ige föltételes alakját tesszük melléje: irtam volna. A beálló cselekvésben a fog igén jelöljük meg a föltétes módot: irni fognánk; Vigasz számára csak itt van, s hasztalanul is fogná másba keresni (Győry V.). A fölszólító módban a befejezett cselekvés igy van: irtam legyen; p. jött legyen Párisból vagy Londonból, azzal én nem becsülöm többre; csakhogy ilyen kifejezéseket ritkán használunk. A beálló cselekvés igy volna: fogjon irni; de ezt nem mondjuk, mert amire fölszólítunk valakit, az ugy is rendesen beálló cselekvés.

Némely nyelvek a cselekvés módjain kivül kifejezik igealakokkal a három időt is, vagyis hogy arra nézve, aki szól, a jelenben, vagy a multban vagy a jövőben történőnek képzelik a cselekvést (p. a latinban: scribo, scribebam, scribam), vagy pedig, hogy a jelenben v. multban, v. a jövőben befejezettnek gondolják-e (p. lat. scripsi, scripseram, scripsero). Régi iróink szintén pontosan megkülönböztették a mult időt a vala segédigével; p. a folyócselekvést igy mondták a multban; ir vala; a befejezettet: irt vala; a beállót: irni foga. Azonfelül a multban történt egyes események elbeszélésére mindig az egyszerü elbeszélő alakot használták. P. «Az egy halászról. - Egy ember nem tanulta vala még meg a halászást. Mene a viz mellé, kezde ott a halaknak sipolni, alítván, hogy az sipszóra kijőnek; de mikoron látja vala, hogy semmi nem kél dolgába, elhagyá sipját és ugyan hálóval foga halászni. És mikoron sok halakat fogott vala és szöknek vala hálóba, monda nékik: Ó szegén nyavalyás lelkes állatok, mikoron sipoltam, akkor nem akartatok táncolni; immár én is nem sipolok, hanem szenet rakok és bárdolok.» (Pesti Gábor után.) - Most azonban a multban történő (a multban folyó) cselekvéseket magunkra nézve befejezetteknek tekintjük s azért a befejezett cselekvés alakját, az irt alakot használjuk ezek helyett: ir vala, ira. A multban befejezett cselekvést azonban most is szoktuk igy kifejezni: irt vala v. volt. Ha a jelen és a jövő időt akarjuk kifejezni, csak igazi időhatározókkal tesszük, p. a jövőben befejezett és folyó cselekvés: ha majd elvégeztem dolgomat, te már messze jársz; mire majd visszajössz, mindent elvesztettünk (ez befejezett cselekvés a jövőben, tehát a majd itt is mind a két igére vonatkozik); a jövőben beálló cselekvés: Fa, levél majd el fog hervadni (Pet.).

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is