Minden igében kifejezhetjük a cselekvésnek háromféle fokát
(mint a latinban scribo, scipsi, scripturus sum): a) folyó cselekvést, t. i.
azt, hogy a cselekvést még folyónak, be nem fejezettnek gondoljuk, p.: Él
magyar, áll Buda még! (Kisf. K.) Él még nemzetem istene (Berzs.). Hadur mosolygva
néz felénk (Ar. Keev.); b) befejezett cselekvést, vagyis azt, hogy a cselekvés
folyása megszünt, hogy abba van hagyva, el van végezve; p.: Uram, hatalmad
eldült, hazádon nem kormánykodol (Cz.). Partra szállottam, bevonom vitorlám
(Berzs.). Megbünhődte már e nép a multat s jövendőt (Kölcs.); c) beálló
cselekvést, azaz olyant, mely még csak beáll, melyhez csak készülünk, melyet
még csak szándékozunk megtenni; p. Egész uton hazafelé azon gondolkodám, mikép
fogom szóltani rég nem látott anyám (Pet.). Üss te boldog óra, amely inségemből
ki fogsz szólítani (Ányos). Ki fogja fölvidítni e győzelmi ünnepet? (Cz.). Itt
fogok tulajdonkép annyit tesz, hogy hozzá fogok. A beálló cselekvés
kifejezésére van egy egyszerü igealakunk is: irand (mely megfelel a beálló cselekvés
igenevének: irandó). De ezt az alakot most az élő beszédben már nem használjuk.
A föltétes módban a befejezett cselekvést ugy mondjuk, hogy a fő igén csak a
befejezett cselekvést jelöljük meg, a föltétesség kifejezésére pedig a van ige
föltételes alakját tesszük melléje: irtam volna. A beálló cselekvésben a fog
igén jelöljük meg a föltétes módot: irni fognánk; Vigasz számára csak itt van,
s hasztalanul is fogná másba keresni (Győry V.). A fölszólító módban a
befejezett cselekvés igy van: irtam legyen; p. jött legyen Párisból vagy
Londonból, azzal én nem becsülöm többre; csakhogy ilyen kifejezéseket ritkán
használunk. A beálló cselekvés igy volna: fogjon irni; de ezt nem mondjuk, mert
amire fölszólítunk valakit, az ugy is rendesen beálló cselekvés.
Némely nyelvek a cselekvés módjain kivül kifejezik
igealakokkal a három időt is, vagyis hogy arra nézve, aki szól, a jelenben,
vagy a multban vagy a jövőben történőnek képzelik a cselekvést (p. a latinban:
scribo, scribebam, scribam), vagy pedig, hogy a jelenben v. multban, v. a
jövőben befejezettnek gondolják-e (p. lat. scripsi, scripseram, scripsero).
Régi iróink szintén pontosan megkülönböztették a mult időt a vala segédigével;
p. a folyócselekvést igy mondták a multban; ir vala; a befejezettet: irt vala;
a beállót: irni foga. Azonfelül a multban történt egyes események elbeszélésére
mindig az egyszerü elbeszélő alakot használták. P. «Az egy halászról. - Egy
ember nem tanulta vala még meg a halászást. Mene a viz mellé, kezde ott a
halaknak sipolni, alítván, hogy az sipszóra kijőnek; de mikoron látja vala,
hogy semmi nem kél dolgába, elhagyá sipját és ugyan hálóval foga halászni. És
mikoron sok halakat fogott vala és szöknek vala hálóba, monda nékik: Ó szegén
nyavalyás lelkes állatok, mikoron sipoltam, akkor nem akartatok táncolni; immár
én is nem sipolok, hanem szenet rakok és bárdolok.» (Pesti Gábor után.) - Most
azonban a multban történő (a multban folyó) cselekvéseket magunkra nézve
befejezetteknek tekintjük s azért a befejezett cselekvés alakját, az irt alakot
használjuk ezek helyett: ir vala, ira. A multban befejezett cselekvést azonban
most is szoktuk igy kifejezni: irt vala v. volt. Ha a jelen és a jövő időt
akarjuk kifejezni, csak igazi időhatározókkal tesszük, p. a jövőben befejezett
és folyó cselekvés: ha majd elvégeztem dolgomat, te már messze jársz; mire majd
visszajössz, mindent elvesztettünk (ez befejezett cselekvés a jövőben, tehát a
majd itt is mind a két igére vonatkozik); a jövőben beálló cselekvés: Fa, levél
majd el fog hervadni (Pet.).
Forrás: Pallas Nagylexikon