Igekötő

Az igekötők, vagy ugynevezett igeprefixumok az árja nyelvekben (melyek legjobban szeretnek ilyenekkel élni, a legrégibb emlékekben fönmaradt szanszkrittól a mai nap élő nyelvekig) nagyobb részt igényt jelölő helyhatározó szók. A magyar I-knek nagy része szintén olyan, hogy mindig megtartja egyenes eredeti irányjelentését; a bizonyító példákat csak említenünk kell: átkelni, eléhozni, v. előhozni, visszafordulni, egybegyülni, összeszedni, szétverni, ellentállani. Az altaji és különösen az ugor nyelvek közül itt leginkább a magyar nyelv (és a vogul) jöhet kérdésbe. A magyar nyelv nem ment annyira az I.-k értéke elváltoztatásában, mint az árja nyelvek; mert emezekben találunk az igével annyira összeforrott igekötőket, hogy első tekintetre alig ismerjük őket meg. P. a latin re, red (szanszkrit prati) eredeti jelentése «vissza, hátra»: red-ire, «visszamenni», respicere «hátra tekinteni»; de olyan igékben, minők requiescere «megpihenni», requirere «megszerezni», már nagyon elhomályosult a «hátra» jelentés. A német ver igekötőnek etimologikus értéke (gót fra, szanszkrit pra) «elé, előre», pedig ez épenséggel nem érzik ki a mai német ver-es igékből. Melyik római ember érezte, hogy pono, cogito (po-sino, co-agito) összetett igék? vagy melyik német érzi - a leggyöngédebb nyelvérzékkel - hogy glauben, gleichen, bleiben a ge, be igekötőkkel összetett igék? Azon magyar igekötők, melyek nem láttatják mindig eredeti irányhatározó értéküket, főleg: be, ki, föl (ez a három csak aránylag kevés igénél: bemeszelni, kibékülni, fölpofozni), de különösen meg és el. A meg szócska rendesen azt jelenti, hogy a cselekvés nemcsak félig-meddig történik meg, hanem teljesen végbe is megy, és valóban befejeződik, ugy hogy semmi sem marad hátra. Ha p. azt mondom, hogy tanulok uszni, akkor meglehet, hogy nem fogok eleget tanulni vagy megunom és félbehagyom; ellenben ha azt mondom, hogy megtanulok uszni, ezzel ki van fejezve határozott szándékom, hogy végigtanulom az uszást, kitanulom egészen. Ugyanezt látjuk, ha meggondoljuk, mi a különbség a következő két-két kijelentés között: levelet ir (v. irja a levelet) - megirja a levelet; kedvetlenül teszi a munkát - szivesen megteszi; magyarázza a dolgot - megmagyarázza a dolgot; várja barátját - megvárja barátját. Néha a befejezést nem a meg, hanem az el szócskával jelöljük meg. Kétfélekép mondjuk tehát ezeket: megmagyarázza (elmagyarázza), megveri (elveri), megrothad (elrothad), megromlik (elromlik), meghiszem (elhiszem), megég (elég). Igy, ha a terjedés egészen befejeződik, azt mondják, hogy elterjedt, ilyenek még: elgyöngül, elpirul, elhalaványodik, elhervad. Sőt néha el még teljesebb cselekvést fejez ki, mint a meg: «megsózza a levest», már annyit mond, hogy a sózást egészen megteszi, amennyire csak kell, de ha azt mondjuk, hogy sok szakács elsózza a levest, ez már tulságos sózás, kelleténél több; ha a gyümölcs tulságosan megérik, azt mondjuk, hogy elérik.

Forrás: Pallas Nagylexikon