Igeragozás

az állítmányi igények módosítása személyek, idők és módok szerint. 1. Személyrago. Nyelvünket több más ugor nyelvvel együtt kiválóan jellemzi a tárgyatlan és tárgyas ragozás (vagy alanyi és tárgyi, szubjektiv és objektiv ragozás) megkülönböztetése. De a magyar nyelvben maga az alanyi ragozás is két ágra oszlik: iktelenre és ikesre, - a szerint, amint jelent idő egyes 3. személyét az -ik rag hiánya vagy megléte jellemzi, p. kér és érik, visz és isz-ik. Az iktelen igék személyragjai a jelen időben rendszerint 1. -k, 2. sz, 3. -, ellenben az ikes igékéi 1. -m, 2. -l, 3. -ik. A többes számban mind a kétféle ige személyragja 1. -unk ünk, 2. -tok tek tök, 3. -nak nek. A perfektumban az egyes számban sincs semmi különbség: itt az iktelen igék is -m, -l-re végződnek az 1. s 2. személyben, s viszont az ikes igék sem veszik fel az -ik-et a 3.-ban (kértem, kértél, kért: értem, értél, ért). L. Ikes igék.

Az alanyi személyragok, mint minden nyelvben, jobbára személynévmásokból erednek. Igy az -m rag az 1. személy névmásából lett, mert az én szó a rokon nyelvek tanusága szerint eredetileg m-mel kezdődött (ma is igy mondják a cseremiszek: mén, a finnek: minä stb). A többes szám 1. -nk ragja (vagyunk, volnánk) még a Halotti Beszéd idejében -muk mük volt (vogymuk, vimádjomuk, ma vagyunk, imádjunk); itt az m nyilván az 1. személyt, a k pedig a többes számot jelöli, mint a 2. -tok tëk tök s a 3. -nak nek k-ja mutatja. A -tok tëk tök t hangja nyilván a te, ti névmásokra utal. A -nak nek n-je mint 3. személy jele megvan az egyes számban is a leszen, megyen, lőn, tőn-féle alakokban, továbbá a fölszólító módban: legyen, irjon, stb. A többi ragnak nehezebb a magyarázata. A tárgyas ragozásnak (l. o.) 2. személyü tárgyra mutató alakja, kér-lek, nagyon könnyen elemződik: a -k az 1. személyü alany ragja, az l pedig a 2. személyü tárgyé (azonos az eszel iszol 2. személyü alanyragjával). A 3. személyü tárgyra mutató alakok: várom, várod, várja, várjuk, várjátok, várják. Az utóbbi négyben nyilván a j, ill. -ja já a tárgyra mutató személyrag; ez legjobban akkor tünik ki, ha összehasonlítjuk a várja és vár s a várjátok és vártok alakokat. A várom, várod alakokban az m és d előtt elmosódott a tárgyi személyrag.

2. Az idők és módok képzése. Az idők és módok kifejezésére hat egyszerü igealakkal rendelkezik nyelvünk, ugymint néggyel a jelentő módban: ir, irt, ira, irand, és kettővel a feltétes és parancsoló mód megkülönböztetésére: irna, irjon; ritkán fordul elő a feltétes módban egy hetedik egyszerü forma: irandana. Van aztán egy csomó összetett igealak: ir vala, irt vala, irt volna, irni fog, irni fogna stb. Az ir alak jelentő módot s folyó cselekvést fejez ki, minden külön képző nélkül. De vannak igéink, melyeknek ezt a formáját a többi formától -sz képző különbözteti meg: lesz, tesz, vesz, visz, hisz, eszik, iszik, aluszik, fekszik, cselekszik stb. (e helyett: levsz, tevsz stb., mert tiszta tőjük v-re végződik: lev-, tev- stb., v. ö. levő, tevékeny, cselekvés stb., l. Szótők). Két igénknek pedig gy képzője van a folyó cselekvésben: vagyon és megyen (e helyett: valgyon, mengyen). Az irt, adott alak a befejezett cselekvést jelenti, képzője magánhangzók után -tt, mássalhangzók után -t. Ez az alak a befejezett cselekvés igenevéből fejlődött: ők elestek tulajdonkép a. m. ők elesettek (sie sind gefallen, lapsi sunt, el vannak esve). Az irand, mely beálló cselekvést jelent, ma majdnem kizárólag az irodalmi nyelvre szorítkozik; nyelvjárásaink közül csak a kalotaszegiben tengeti életét. Régibb forrásainkban, a XVIII. sz. végeig sokszor hosszu hanggal jelenik meg: verénd, lakándol, mondándja stb. Innen származik a beálló cselekvésnek igeneve is: halandó irandó. Az ira alak régente szabályosan használt elbeszélő mult volt. Ma jóformán csak a székely földön közkeletü. Jellemzője á, é, p. ir-á-nk, kér-é-nek stb. Az á é-ből csak az egyes 3. személyben lett a e: ira, kére; a tárgyas többes 1.-ben pedig ó ő: mondók, nézők (eredetileg mondájok, nézéjök, aztán mondójok, nézőjök, t. i. mink). A tőnek, lőnek-féle alakok (régebben tének, lének) összevonás utján keletkeztek ezekből: tevének, levének. Irna a föltételes mód alakja. Képzője -ná né s a magánhangzó itt is olyan változásokon ment át, mint az elbeszélő multban: irnánk kérnénk, irna kérne, irnók kérnők. Ez alaknak teljes megfelelőjét találjuk más ugor nyelvekben is, p. vogul kolnem halnék, kolnen halnál, pilnem félnék; cseremisz puném adnék; finn lienemme lennénk stb. A fölszólító mód alakja irj, fogjon, kérjünk; tehát képzője j. Ebből gy lett a légy, tégy-féle igékben. A hozz, válasszad keressük-féle alakokban (vagyis a z sz s-hangu igék fölszólító módjában) ma nem ejtjük a j-t, de ezek kódexeinkben még igy fordulnak elő: hozj, válaszjad, keresjök. Még nagyobb változás történt a t-végü igetők felszólítójában, mert ezt most részint ss, részint ts hangcsoport jellemzi: vess, bonts; «hass, alkoss, gyarapíts». Az ít-végü igék a palócoknál s az alföldön ilyen felszólítót is képeznek: segíj, tisztíjja, takaríjjon stb. A tanultam vala, tanultam volna, tanultam legyen alakok, mint nyelvemlékeink bizonyítják, régebben igy hangzottak: tanultam valék, tanultam volnék, tanultam legyek, s még régebben alkalmasint igy: tanult valék, tanult volnék, tanult legyek (mint p. latinul eruditus eram, eruditus essem, stb). Irni fog tkp. a. m. iráshoz fog.

Forrás: Pallas Nagylexikon