Illeszkedés

egyike a legfontosabb hangváltozásoknak nyelvünk grammatikai szerkezetében. Az altaji nyelvekben s igy a magyarban is egy azon szónak magánhangzói rendesen v. mélyek vagy magasak, azaz: egy szó kimondása közben nyelvünk megtartja vagy hátsó vagy mellső helyzetét a szónak összes tagjain végig, p. háboru, keserü. A hangrendi következetesség azonban csorbát szenved bizonyos okok miatt. Ilyen ok először is az idegen szók átvétele olyan nyelvekből, melyekben nincs meg a hangrendi szabályosság; p. templom, pipa, iga, szërda, ësztërha. Második az összetétel, mely gyakran köt össze ellenttées hangzásu szókat: gaz-embër, fő-pap, be-jár, hir-mondó, járás-beli, ëgy-kor. Végső néha egyszerü magyar szókban is megzavarodik a hangrend, de csak egy bizonyos irányban, t. i. ugy, hogy mélyhangu szókban egy-egy ë, i v. hosszu é, í hang támad. Sok köznyelvi mélyhangu szóban az i, ë hang nyilván mély hang átváltoztatása, p. szilaj (v. ö. szalad), szilánk (v. ö. szalu), csillog (salyog) stb. Ezeknek nagy részében, azt sejthetjük, eredetileg a mély i hangot ejtették, ugyanazt, mely sok rokon nyelvben maiglan szerepel s mely nem egyéb mint az ajakgömbölyítés nélkül ejtett u. Egyes török eredetü szókban az i-nek ez az eredete kétségtelen, p. disznó, csikó a. m. csuvas s?sna, t?ga stb. A mély i hang talán akkor veszett el nyelvünkből, mikor a honfoglaló magyar nép országszerte szlávokkal vegyült, kik e szokatlan hangot a szokottabb i-vel helyettesítették. Számos esetben egészen világos oka van a mély hang magasra válásának s ez az ok nem egyéb, mint egy-egy szomszéd j hang hatása. A j-t ugyanott artikuláljuk, ahol a magas hangokat, a nyelv háta és a kemény iny közt. Minél zártabb a magas hang, annál közelebb áll a j-hez s a legzártabb i és a j nagyon könnyen átmennek egymásba. Ha már most a j-vel mély magánhangzó találkozik, ez könnyen hasonulhat a j-hez rokon é i féle magas hanggá. Legismertebb példáink erre paraj: paréj, taraj: taréj, ganaj: ganéj. Mikor azután a mély hang az ë vagy é hangon át közeledik vagy teljesen í-vé hasonul, akkor a j a szomszéd magánhangzóval kettőshangzóvá (ëⁱ, éⁱ, ⁱj, i^í) egyesül s utoljára e kettős hangzó egyszerü hosszu é, í-vé válik. Igy lesz a paréj-, ganéjból paréi, ganéi s paré, gané. Igy lett az igéknek régi -ojt végzetéből előbb -ëit, iit s végre -ét, -ít, p. szabadojt: szabadëjt: szabadijt: szabadét és szabadít; ma is megvannak egymás mellett: szakajt: szakít, hasajt: hasít, sikojt (Nyr. VI. 474): sikít. Igy lett a régi jonkább: inkább és juhar: ihar, juhász: ihász stb.

A hangrendnek imént ismertetett megzavarodásait számos esetben ismét kiegyenlíti a kiejtés és voltaképen itt jutunk csak ahhoz a hangváltozáshoz, melyet I.-nek nevezünk. Ilyen I. történt sok rég meghonosult idegen szókban, még pedig - ami különös - többnyire ugy, hogy a mély hang győzte le a magasat, akár a hangsúlyos szótagban volt, akár pedig a következőkben. P.: pëlyva: polyva, rësta: rosta, bërëna: borona, kintërna: kintorna, sódër: sódor, sódar, hammer: hámor, herzog: hercëg, Gregor: Gergëly, zucker: cukor. A vegyeshangu összetett szók hajlandók az I.-re, mihelyt az egyik vagy mind a két tag jelentése elhomályosodik s ilyenkor az a tag szokott meghódolni, melynek értelme előbb elhalaványodik. P. az első tag illeszkedik ezekben: semha: somha, soha, sëhol: sohol (nyelvjárás), napestig: nepestig (Dunán tul s a csángóknál), sok-ideje: sik-ideje (csángóknál, Nyr. III. 2), borstörő: böstörő (több vidéken). Példák a második tag illeszkedésére: jó embër: jómbor, jámbor, id-nap: innep, ünnep, fej-al: fejel (vánkos, nyelvjárásokban). Még inkább alá van vetve az összetételnek második tagja, hogyha képzővé v. viszonyraggá válik s ilyenkor az I. köznyelvünkben általános szabály. A belől szó a Halotti Beszéd korában még névutó volt, az Ehrenfeld-kódexben már rag s azért illeszkedik: -belől, balól, ma: -ből ból. Igy lett a belé, rëá stb. névutókból -ba be, -ra re s a hat és ség szókból -hat het és -ság ség. Egy esetben a mai nyelvben kezdődik, ugy látszik, az átmenet: a székelységben ugyanis a -beli szócska is kezd illeszkedő képzővé válni, ugy hogy azt mondják mi járásbeli helyett: mi járásbali vagy? (Kriza 449). Viszont több vidéken még ma sem illeszkedik a -szër rag s azt mondják: háromszër, sokszër stb. (Göcsejben, Őrségben, az udvarhelyi székelységben stb.). Göcsejben azonfelül még sok más névrag sem illeszkedik: -vel, -hoz, -nek stb. Egy névragunk a köznyelvben sem illeszkedik, a -kor, ugy hogy ezt akár névutónak tekinthetnők még. Nem illeszkednek továbbá azok a ragok és képzők, melyekben é, i hang van, mert ezek a fent említett okokból különben is gyakoriak a mélyhangu szókban; tehát csak -ért, -kép, -ként, -ig, -ni van változatlan magas hanggal. A magas hangzók közt, kiejtésük módját tekintve, külön sort tesznek az ajakgömbölyítéssel képzettek: ö, ő, ü, ű. S ezek külön hangsort tesznek az I. tekintetében is, de csak egy esetben: a közvetetlen következő szótagban ugyanis nemtürik meg e hangok a közép zárt ë-t, hanem helyette mindig a hozzájuk rokon ö-t követelik. E szerint az olyan ragokat és képzőket, melyeknek magánhangzója mélyhangu tők után o, magashangu tők, után részint ë-vel, részint ö-vel ejtjük, a szerint, amint a megelőző szótagban gömbölyítés nélkül vagy gömbölyítéssel ejtett magas hangzó van. P.: lábhoz, kézhëz, ötször; házatok, szëmëtëk, gyürütök; jártok, kértëk, türtök; járok, kérëk, tűrök; járjon, kérjen, tűrjön; aggódol, fekszël, feküszöl; zárkózik, vétkëzik, ütközik.

Forrás: Pallas Nagylexikon