Ima

v. imádság, tág értelemben a legfelsőbb lény, isten iránti hódolatunk bárminő nyilvánítása. Ebben az értelemben minden vallásos cselekedet I., tehát az áldozatbemutatás is, az ünneplés, az isten tiszteletére végzett munka stb. Szoros értelemben az I. a léleknek istenhez való felemelkedése, mely által az ember a legfelsőbb lény tökélyeit megismeri, előttök tisztelettel meghajol, s tőle való feltétlen függését átérzi és bevallja. Módjára nézve kétféle az I.: észbeli (mentalis), mely vallásos érzelmektől áthatott gondolkodásban áll, anélkül, hogy szavakban nyilvánulna; szóbeli (oralis), melynél az áhítatos gondolkodás szavakban is nyilvánul. Tárgyára nézve: a) dicsérő, b) hálaadó, c) könyörgő, d) engesztelő; aszerint, amint istent az ő tökélyeiért magasztaljuk, vagy neki a vett jókért hálát adunk, v. ujabb jótéteményeket kérünk, vagy végre vétkeink bocsánatáért esedezünk. Keresztény erkölcstan szerint az I. szükséges az üdvösségre, mivel Krisztus és az apostolok az imádságot sürgették, s példájokkal is ajánlották. A katolikus egyház közelebbről határozza meg e parancsot, kijelentvén hiveinek az imádkozás idejét. E szerint azok imádkozni tartoznak az istentisztelet alatt, reggel és este, déli és esti harangszóra, evés előtt, evés után, szükség, különösen életveszély idején. Ugyancsak a katolikus egyház erkölcstana szerint a jó szándék mehet, s ilykép az egész élet érdemszerzővé válhatik.

Forrás: Pallas Nagylexikon