Indiai művészet

Kiváló jelentőségü az építészet (l. o.). A szobrászat és a festészet az építészetet szolgálja, esetlen, visszataszítóan formátlan alkotásai az építmények diszét képezik. A művészet e két utóbbi ágánál sokkal nagyobb fontossággal bir az ipaművészet, mely évszázadokon át megőrizte sajátos ősi hagyományait. Ámbár rokonságban áll egyfelől a persa és részben az arab-mór művészettel, másfelől pedig a kelet-ázsiaival (khinai, japán) is, azért azoktól több kiváló sajátság különbözteti meg. A persa és az arab művészettel közös sajátsága a rendkivül gazdag és páratlanul finoman tagolt növényi diszítmény, amely mellett az alakos diszítmény csekélyebb szerepet játszik. Az indiai diszítmény a növényi elemeknek, a leveleknek, virágoknak, stb. formáit egyszerüsíti, stilizálja, éppen ugy, mint a perssa és arab, de a rajz gyöngédsége, gondos és részletes kimunkáltsága tekintetében ezeket fölülmulja. Az elő-ázsiai, különösen a japáni iparkodik lehetőleg hűen utánozni a természeti formákat. További különbség a japáni és indiai fölfogás közt, hogy az utóbbi a tárgy egész fölszinét elárasztja a diszítménnyel, a japáni ellenben a tárgy egyes részeit emeli ki, szereti az alakos diszítményt, sokszor drámai élénkségü jeleneteket ábrázol. A japáni diszítési mód sokszor bizarr hatásu, az indiai mindig nyugodt, szelid és összhangzatos, aminek jótékony hatását még fokozza a tárgyak, p. edények egyszerü alakja, mely a használhatóságot tartja szem előtt, a diszítmény pedig a tárgy alakjához alkalmazkodik, az alá rendeli magát, nem uralkodik fölötte, lármás formákkal nem nyomja azt el. Ezzel kapcsolatban áll az I. ama sajátsága is, hogy a diszítményt mindig kis méretü formákból alkotja össze, nagyobb formákat alkalmaz, mint a sálokon, azokat is igen apró és rendkivül finom vonalu számos formából állítja össze. Végül e formai sajátságokkal belső kapcsolatban van, annak lényeges kellékét képezi az üde derült szinek összhangzatos hatása. Az egyes formák szinét rendszerint aranyos vonalak kerítik, s kiegyenlítik az ellentéteket, fokozzák a diszítmény szelidségét, nyugodtságát. Az I. e fölfogásához következetesen legnagyobb előszeretettel műveli a szövészetet és a himzést. E készítményein az egyes szinek, a fehér, a vörös, a sárga, a zöld és kék értékének és mennyiségének helyes arányát páratlanul biztos érzékkel állapítja meg és tökéletes összhangzatot ér el. A legegyszerübb sál, vagy bármely himzés bizonyítéka annak, hogy szinérzék tekintetében az indiai a legáldottabb népe a földnek. A többi anyag, ugymint a fa, az agyag és a fém megmunkálásának ama módjaitüzi, amelyek nem korlátozzák a diszítményt; a fémet, kivált a vörösrezet trébeli, s azt ezüsttel kivert vagy berakott disszel látja el, kevésbé kedveli a bronzöntést, a fém kovácsolását, a faragást, noha ezekben is kellő jártassággal bir (1. Bidry). A szövészet mellett legnagyobb tökéllyel üzi a miniatür-festést, a lakk-festést és a zománcolást, az utóbbinak minden faját, a niellóhoz hasonló barna zománcot; a beágyazott, a festett, a rekeszes, az áttetsző zománcot egyenlő formai leleményességgel és technikai tökéllyel állítja elő (1. Lakkfestés és Zománc). Angolország révén Európa az ujabb időben nem kedvező hatást gyakorol India művészetére, s félő, hogy az üzérkedő szellem kivetkezteti eredetiségéből.

Forrás: Pallas Nagylexikon