Indogermánok

amaz őskori népnek neve, amelynek utódai, több külön néppé (ind, görög, itáliai, germán, szláv stb.) alakulva, Európa és Nyugat-Ázsia legnagyobb részét benépesítik s műveltségükkel egész a mai napig az emberiség élén haladnak. Az I. eredetileg egységes nép voltak, amely aránylag kis területen lakott s amelynek tagjai élénk érintkezésben álltak egymással. E nép őshazájáról és legrégibb életviszonyairól igen kevés biztos adatunk van. Az őshazát régebben - valószinüleg a bibilai felfogásból indulva ki - Ázsiában képzelték; e nézetet látszólag megerősítette az a körülmény is, hogy az indogermán nyelvegységből keletkezett egyes nyelvek emlékei közül a legrégibbek (az ind nép Védái és a Zend-Avesta) ugyancsak Ázsiában jöttek létre s minthogy a régibb felfogás az ind nép nyelvét (szanszkrit) amugy is azonosította az indogermán ősnyelvvel, az ind nép lakta területet is egyszerüen az I. őshazájának tartotta. Később is, mikor már helyesebb nyelvtudományi felfogás vált általánossá, az ázsiai őshaza hive maradt a tudósok egy része (Schleicher, Müller Miksa). Mások azonban inkább nyugatra helyezték az I. ősi lakóhelyét, majd az Ural-hegység vidékére (Fick, Höfer, Kiepert), majd Európában (Latham, Benfey), Geiger egyensen Németországba, Penka Skandináviában. A kérdést ma sem tarthatjuk még egészen eldöntöttnek. V. ö. Schrader O., Sprachvergleichung und Urgeschichte (1883, 2. kiadás 1890); Schmidt János, Die Urheimat der Indogermanen (Berlin 1890 és Egyet. Phil. Közl., VIII. 693, XI. 58).

Az I. ősi műveltségéről és életviszonyairól is nehéz határozott képet alkotnunk. A nekik tulajdonított emlékekhez (eszközök, cölöpépítmények, koponyák stb.) annyi vitás kérdés füződik, hogy ez alapon alig lehet biztosat mondani. E tekintetben aránylag legbiztosabb forrásunk a nyelv. Az egyes rokon nyelvek adataiból rekonstruálhatjuk az ősnyelvet s ennek szókincse alapján, abból a tételből indulva ki, hogy a fogalom megelőzi a nevet, következtethetünk az I. ősnép műveltségi állapotára. Az egyéni felfogásnak azonban itt is tág tere van még. A régibb felfogás szerint p. az indogermán ősember nem nagyon sokban különbözött a mai paraszttól; foglalkozott állattenyésztéssel és földmiveléssel; házi állatai voltak a kutya, ló, tehén, juh, kecske; gabonát vetett és aratott, a fémeket ismerte stb. Ujabban e részben kétkedőbb a tudomány. Schrader említett művében kifejtette, hogy az I. még nem ismerték a fémeket, hogy állattenyésztő nomádok voltak, főbirtokuk nyájuk volt, a sertést, öszvért, szamarat, macskát nem ismerték; a lovat ismerték, de munkára nem használták és nem ülték; földmivelésük igen csekély jelentőségü lehetett. A családi élet azonban meglehetősen ki volt náluk fejlődve. Az évet két részre osztották: nyári és téli időszakra. Időszámításuknál nem a nappal, hanem az éj volt az irányadó.

Az indogermán ősnyelv eredetileg szintén egységes nyelv volt, mint a nép, mely beszélte. Körülbelül a Kr. e. II. évezred elején azonban már nyelvjárási sajátságok fejlődhettek ki a nyelvterület egyes részein. E dialektikus különbségek idővel mindinkább kiélesedtek s az egységes alapnyelvből külön nyelvek ágazódtak le, amire természetesen nagy hatással voltak a területi viszonyok és történeti események (vándorlások stb.) is. E korszakban, a megoszlás küszöbén, az indogermán alapnyelv a fejlettségnek magas fokán lehetett már: volt arányos hangrendszere, ki voltak fejlődve a fő nyelvtani kategoriák, volt csaknem teljes névszó- és igeragozása (sőt e ragozás sok tekintetben gazdagabb volt, mint a későbbi származéknyelveké), a szó- és igeképzésnek számos eszköze stb. Hogy az elágazás maga mikép ment végbe, az sok vitának volt tárgya. 1872-ig Schleicher Ágost családfa-elmélete volt az uralkodó, mely szerint az ősnyelv három csoportra (1. ázsiai v. árja, 2. greko-italo-kelta, 3. szláv-germán) oszlott s idővel ezekből fejlődtek ki az egyes nyelvek. Ez elméletet később Lottner és Curtius módosították. 1872. Schmidt János u. n. hullámelméletével lépett fel. Ma, főleg Leskien (1876) és Brugmann fejtegetései alapján egyes indogermán nyelveknek szorosabb egybetartozását legalább is kétségesnek tartjuk s megelégszünk avval, hogy az ősnyelvnek nyolc külön ágra való oszlását konstatáljuk. E nyolc indogermán nyelvág a következő: 1. az árja nyelvág, amely később az ind és iráni, az utóbbi ismét az ópersa és zend nyelvekre oszlott; 2. az örmény; 3. a görög; 4. az albán; 5. az itáliai; 6. a kelta; 7. a germán; 8. a balti-szláv nyelvág. Mind e népeknek és nyelveknek az indogermán (szokásos rövidítése: idg.) névvel való elnevezése azon alapul, hogy e nép- és nyelvcsalád legkeletibb tagjának az ind, legnyugatibbnak a germán népet és nyelvet tartották. Az indogermán név, melyet először Gesenius használt 1831., ily értelemben jelenleg leginkább el van terjedve, főleg Németországban. Némelyek az indokelta elnevezést használták, arra hivatkozva, hogy a kelta nép még inkább nyugatra eső tagja e nyelvcsaládnak, mint a germán. Franciaországban az indogermán helyett az indoeurópai elnevezés divik s ezt nálunk is használják; részünkről az indoeurópai nevet nem tartjuk ajánlatosnak, minthogy e felfogás mintegy ignorálja azt, hogy az európai népek közt vannak olyanok is, amelyek nem tagjai ama nyelvcsaládnak s éppen magyar szempontból nem igen járja, hogy az európai népek körében a saját népünket semmibe se vegyük. Az árja név, amely főleg Angliában használatos az «indogermán» elnevezés értelmében, már csak azért sem ajánlatos, mivel, mint láttuk, egy külön nyelvcsoport nevéül is használatos s igy könnyen félreértésre adhat okot; különben sem bizonyítható be, amit némelyek állítottak, hogy az ária névvel már az ősnép maga is élt.

Az indogermán összehasonlító nyelvtudomány megalapítójának Bopp Ferencet (l. o.) tekinthetni, bár már ő előtte is foglalkoztak ily irányu tanulmányokkal Jones (1786) és Schlegel Frigyes (1808). Bopp után Pott Frigyes Ágost (1802-1887), Benfey, Schleicher Ágost (1821-68), Curtius György (1820-85) építették ki az indogermán nyelvtudomány rendszerét. (V. o. Delbrück, Einleitung in das Sprachstudium, 3. kiadás 1893.) Korunkban e tudomány legkiválóbb képviselői: Ascoli, Fick, Verner, Leskien, Schmidt János, Delbrück, Brugmann, Osthoff,Collitz, Bezzenberger, Hübschmann, Bechtel stb. Az indogermán összehasonlító nyelvtudomány eredményeit részletesebben tárgyalja Brugmann és Delbrück nagy munkája. Grundriss d. vergleichenden Grammatik der indogermanischen Sprachen (1886 óta 3 köt., eddig még befejezetlen). Nálunk Riedl Szende, Bartal Antal, Szamosi János, Mayr Aurél és mások foglalkoztak indogermán nyelvtudományi kérdésekkel.

Forrás: Pallas Nagylexikon