Azok a látható jelek, amelyek az egyes
szavakat vagy egyes hangokat szemünk elé állítják. Az I. feltalálása a
legrégibb időkbe esik és egyidejü a rajzolás első kezdeteinek feltalálásával,
melyeknek nyomára már a kőkorszakban is rá lehet akadni. A szorosabb értelemben
vett I. alakjának a fogalomirás vagy az ideográfia tekinthető, amely a
tárgyakat bizonyos jelek által állítja elénk és ekként közvetetlenül hat az értelemre.
Ehhez tartozik aztán a tulajdonképeni képirás, amely csak az érzékeink körébe
eső, megfogható tárgyakat állítja elénk és amely a képeket nagyon is
megrövidítve v. egészük helyett csak egyes jellemző részeiket ábrázolja;
továbbá a szimbolikus irás, amely nem érzékelhető tárgyak fogalmait érzékelhető
tárgyakkal való hasonlóságuk alapján az utóbbiak képeivel állítja elénk. Ide
tartozik mindenekelőtt az emlékirásul használt legrégibb hieroglifikus I. (l.
Hieroglifok); továbbá a már Kr. e. a harmadik évezredben a khinaiak között
elterjedt képirás, amelynek helyébe a lassanként mindinkább tovább fejlődő
rövidítés utján végre egy még most is használatban lévő szóirás lépett,
amelyben minden szónak külön jele van. Ezeket az egyes jeleket aztán a
rokonhangzásu szók jelölésére kezdték alkalmazgatni és a fogalom közelebbről
való meghatározása céljából ugynevezett csoportjegyet alkalmaztak (Rébusz-I.).
További fejlődésében a szavaknak jelek utján való ábrázolása
a hang- vagy fonétikus iráshoz jutott, amely az egyes szóelemeket (hangokat)
külön-külön jeggyel jelöli. Ez az I. lehet vagy szótag-I., amelyben egyes
jegyek segítségével egész szótagokat jelölnek, vagy (betü-) hang-I., amely
minden egyes, szót alkotó hangot külön jeggyel ábrázol. A régi hieroglifikus
I.-tól a szótagiráshoz és innen a tiszta hangiráshoz már a régi egyiptomiak is
eljutottak; általános használatba az utóbbi I. azonban csak a IX. sz. táján a
feniciaiaknál jött, akik betüjegyeikkel (valószinüleg 22 ilyen jegyük volt)
nyelvük minden szavát kifejezhették. A tudósok legjava az ékirásban (l.
Khaldea) mezopotámiai találmányt lát, amely képirásból szótagirássá és a régi
persáknál kezdetleges hangirássá önállóan fejlődött. A feniciai abécének a
szótagok jelölésében az a sajátsága van, hogy csak a mássalhangzókat tünteti
fel, a magánhangzókkal való kiegészítést pedig az olvasóra hagyja. A feniciai
ábécé eljutott a többi szemita néphez is és csekély eltéréssel belőle
keletkeztek az arámi-szir, a héber és arab ábécé, amely utóbbit aztán a persák,
afghánok, hindusztánok és törökök is elfogadták. A régibb arámiszir ábécéből
fejlődött Irán zend és pehlevi ábécéje, a régi szanszkrit ábécé viszont a páli
és a legtöbb ind nyelv ábécéjének szolgált alapjául. Hogy a görög ábécé a
feniciaiból van átvéve, az már a betüknek részben hasonló megnevezéséből is
kitünik, továbbá a legrégibb görög betüjegyek alakjából s abból, hogy a
görögben elő nem forduló feniciai mássalhangzókat a görögök magánhangzókul alkalmazták.
Kitünik még ez abból is, hogy a görög ábécét, épp ugy mint a többi szemita
ábécét, eleinte jobbról balra irták; később felváltva jobbról balra és balról
jobbra (bustrophedón) volt szokás irni s csak aztán honosult meg a balról
kezdődő I. A görög magánhangzók különbözősége okozta, hogy pontosabban jelölték
meg az e és h hangokat, a hosszu
é jelölésére a régi hehezetjelt (H) használván fel; a hosszu ó jelölésére pedig
a rövid o-t alkalmazták, két vonást csatolván hozzá W.
Még e fejlődés bevégződése előtt a latinok, etruszkok és más itáliai népek
elkölcsönözték a görög ábécét. A legrégibb római ábécé 20 jegyből állott,
amelyek közt még számos feniciai van (H, K, Q), és csak később bővítették a
szükséghez képest más jegyekkel. A római ábécé utóbb az európai népek korábbi
I.-módjait is kiszorította, igy p. a germánok ruháit (l. o.). A görög ábécéből
fejlődtek később a következő I.-ok: a gót, az örmény, a georgiai, a kopt
(Egyiptom) és a cirill (l. o.) a szláv népeknél. Az utóbbiból származott az
orosz I., amelyet a délszlávok is használnak. A latin I. eredeti alakja az idő
folyamán számos változáson ment át, igy p. különválasztották az u-t és a v-t;
főként Német- és Angolországban az egyszerü V-ből W-t képeztek és igy két uj
betü állott elő; a németek használatba hozták az ä-t, ö-t, ü-t. A
könyvnyomtatás meghonosulása idejekor divatozó gót v. fraktur I.-t csak
Németországban, továbbá részben Dániában, Svédországban és Finnországban
őrizték meg; a többi országban a római antiqua betükhöz tértek vissza. L. még
Paleográfia, Betük és Helyesirás.
Forrás: Pallas Nagylexikon