Iskolai dráma

a szinműirodalom egy sajátos ága, melyet leginkább a renaissance óta az iskolákban műveltek s termékeit tanulók adták elő. Az I. Európa több országában egészen a mult század végéig virágzott és a drámairodalom fejlődésére több-kevesebb hatással volt. A tanulók szinészkedése már a középkorban kezdődött, amikor a főiskolák tanulói alkalmilag résztvettek a városi polgárok miszteriu-előadásaiban, sőt az iskolákban is adtak elő miszteriumokat. De az I. csak a középkor végén a humanizmus hatása alatt keletkezett. A latin nyelvben és latin stilusban való jártasság lévén ekkor az iskolák eszménye, a deákokkal több helyen a római dráma egyes termékeit adatták elő, leginkább Terentius vigjátékait. Mikor ebből kifogytak, Vergilius egyes szakaszait dramatizálták a tanárok és játszatták el, majd a bibliából, világi történetből vett tárgyakról maguk is készítettek oktató vagy erkölcsi irányu darabokat. Ezzel létrejött az I., melynek legrégibb ismert termékét, Reuchlin hires filologus Henno-ját 1497. farsang három napján a wormsi püspök palotájában adta elő a tanuló ifjuság. Különösen Németországban jutott az I. gazdag virágzásra, s a latin iskolákban a XV. sz. végétől általános volt a szini előadás. Ám a dráma e formájában egészen a reformációig kevés volt az élet s alig volt egyéb gyakorlásnál a latin nyelvben és a klasszikai frazeologiában. A reformátorok a hitujítás terjesztésére használták fel eszközül e kedvelt előadásokat, s tanaikat, küzdelmeiket szivesen öntötték drámai formába, mellyel népszerüsíthették törekvéseiket. Igy aktuálissá vált az I. és közelebb jött az élethez. S közelebb jött lassankint nyelvben is. Több felső intézetben iskolai törvény volt, hogy a tanulók évenkint egy latin és egy német nyelvü I.-t játszanak, amazt az iskolai elüljárók, emezt a polgárság és tanács tiszteletére. Ismét ujabb lendületet nyert az I. a jezsuiták iskoláiban, a XVI. sz. vége felé, akik azóta legjobban ápolták e műfajt.

Hozzánk a XVI. sz.-ban Németországból hozták át az I.-t külföldi akadémiákra járó protestáns ifjaink, még pedig először a németajku városokban lép föl az iskolai szini előadás, igy 1553. Bártfán, hol régebben is voltak miniszterium-előadások, a diákok előadták az Eunuchust és Kain és Ábelt. De a magyar protestánsok is megszólaltak a drámai formában, s a legrégibb magyar szinmű 1550-ből egy protestáns I., Sztárai Mihálytól, első reformátoraink egyikétől: A papok házassága; a második ugyancsak Sztáraié: Az igaz papságnak tíköre, 1559-ből, célzatos szinművek a katolikus papság és egyház ellen, a protestantizmus javára; tulajdonkép dramatizált szatirák és polemiák, mint német mintáik, tartalmuk egy-egy hitvita (ezért nevezik dramatizált disputáknak is). Ilyen még a XVI. sz.-ból a Debreceni Disputa (máskép Válaszuti komédia, 1567 utánról). Szegedi Lőrinc Theophaniája (1575) már csak fordítás németből. Arra nincs adatunk, hogy Sztárai darabjai tényleg szinre kerültek-e valamely iskolában, s egyáltalán a protestáns iskolai szinielőadásoknak csak néhány nyoma van; a Válaszuti komédiáról is csak gyanítják, hogy előadták. A mi I.-ink csak a jezsuiták iskoláiban indult fejlődésnek a XVII. sz. kezdetén s náluk, valamint a pálosoknál és piaristáknál érte el virágzása teljességét a XVIII. sz.-ban. A jezsuiták 1601. adták az első I.-t Vág-Sellyén; legfényesebb előadásokat a nagyszombati főiskolában rendeztek. Nálunk is nevelői célra használták fel a jezsuiták az iskolai szinjátékot; a darabok vallásos és erkölcsi irányuak voltak, szerepeket kitüntetésül a legjobb tanulók kaptak, s a szereplők kellemes szavalására, tiszta kiejtésére, finom mozdulataira éppen oly nagy gondot fordítottak, mint a külső szini hatásra és a diszletekre; Nagyszombatba Bécsből és Velencéből is hozattak ruhákat és kellékeket. Csak a muzeumi könyvtárban 180 I. van összegyüjtve, melyek közül 27 a magyar nyelvü s még 10 magyar tárgyu. Jelesebb jezsuita drámairók: Katona István, a hires történetiró, akinek azonban 30 I.-ja közül egyet sem ismerünk, a mult század közepén virágzott; Kunits Ferenc Szedéciása, fordítás olaszból (1753); Faludi Ferenc (l. o.) Constantinus Porphyrogenitusa 1752-ből a legjobb I.-k egyike; Illés János, Salamon, Ptolomaeus és Titus cimü szomorujátékaival, továbbá már a jézsuita-rend eltörlése után irt Tornyos Péter c. farsangi játékával. Az egészben véve előkelő, de kozmopolita jezsuita-drámával szemben sokkal népiesebb és magyarosabb volt a pálosok szinjátéka; de tőlük kevés maradt fenn, mind Táncz Menyhért gyüjteményében. A jezsuita-rend feloszlatása után (11773) a piaristák üzték tovább a szinjátszást, hazafias szellemben és magyarosító céllal. Legjobb drámairóik voltak: Péchy Domokos, Benyák Bernát, kinek 20 I.-ja maradt ránk, és Pállya István rendfőnök, 3 darabbal. A piarista-rend is azt az irodalomtörténeti hivatást teljesítette, hogy fentartá a drámát a magyar nemzeti szinészet megalakulása idejéig. S mikor 1790 táján szervezni kellett az első magyar szintársulatot, megtörtént az a nevezetes eset, hogy a katolikus klérus sietett a világi szinügy felsegélésére; piarista tanárok, Dugonics András, Endrődy János, Egerváry Ignác, Simai Kristóf lettek az első drámairók, kik eredeti darabokkal és fordításokkal ellátták a műsort, és a főiskolák szinjátszó ifjaiból lettek az első magyar szinészek. Ezért irja Gyulai, hogy a magyar dráma és szinészet iskolai drámáinkból indult fejlődésnek. A kormány 1794. betiltotta nálunk az I.-k előadását s az iskolai szini előadások azóta egyre gyérültek, de még e század elején is voltak előadások. Végre a fejlődő világi dráma mellett egészen kihalt a szinjáték ez ága.

Forrás: Pallas Nagylexikon