Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Iskolai éne... ----

Magyar Magyar Német Német
Iskolai éne... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Iskolai énektanítás

Fejlett nép kultúrája nem képzelhető a művészetek ápolása nélkül. S minthogy a művészetek közül a művészet főelemét alkotó érzés kifejezésére a zene a legalkalmasabb, a zene területén pedig az énekléshez van birtokunkban a legtermészetesebb eszköz: nyilvánvaló, hogy a fejlettebb kultúra - az ének kultuszát is jelenti; és minthogy a fejlődésnek alapfeltétele az, hogy egy előző nemzedék a múlt hagyományait, vívmányait, ismereti anyagát, művészi készségét átadja a jövendő nemzedéknek: a fejlettebb kultúra az éneknek - olyan amilyen - iskoláját is feltételezi. I. Ókor. Az ind nép legfontosabb ősi vallásos könyvében, a rigvédában számos dicsőítő ének, harci dal, győzelmi ének van összegyűjtve, melyeket isteneik (főként Indra és Visnu) tiszteletére papjaik énekeltek s így ez énekek ápolására brahmánjaik voltak hivatottak. - Egyiptomban az Isistől származott énekeket a dalnokok testülete művelte, kik hagyományszerűen örökölték egymástól tudományukat. Kínában az énekekhez szélesen kifejlett elmélet csatlakozik, melynek mitikus eredetű, bonyolult rendszere csak hosszas tanulással volt elsajátítható, épp ezért már a legalsóbb fokon rendszeresen tanították az ének (zenei rendszer) elméletét is. - A zsidók istentiszteleti szertartásaiban is nagy szerep jutott az éneknek s a Sámuel által alapított prófétaiskolában egyik főtárgy éppen az ének volt: Dávid király, a zsoltárok szerzője, az istentisztelet rendje során külön templomi éneket szervezett s maga is oktatta az ifjúságot; hatalmas ének- és zenekarának a leviták családjából származó tagjai voltak a karvezetők, kiknek az énekmesterek segédkeztek; ők tanították a zsoltárokat s maguk is szereztek énekeket. Bár túlzottnak kell tartanunk azt a régi adatot, hogy a Salamon király templomának felépítése ünnepén a zenészeken kívül 200000 énekes vett részt: annyi megállapítható, hogy az éneklés a zsidóknál a nép legszélesebb rétegeire kiterjedt s hogy a nagytömegű templomi énekeseknek rendszeres oktatásban kellett részesülniük, mely részint az énekbeszédhez hasonlatos dallamok (zsoltározás) hagyományszerű megtanításában, részint a különböző dallam- és metrikai képletek accentus-jeleinek (neginák) megismertetésében állott. Noha e népeknek az istentisztelet-re szánt énekeiken kívül világi dalaik is voltak s azt is fel kell tételeznünk, hogy népköltészetük sem volt daltermésben meddő: mégis megállapíthatjuk, hogy az ének elsősorban a vallás szolgálatában állott s az ének intézményes ápolása, tehát tanítása is, papjaik s egyházi szolgálatra rendelt énekeseik tisztje volt. Az ókori népek között a görög volt az, mely az éneket s a zenét önmagáért a művészetért művelte, mely az éneknek pedagógiai fontosságát megérezte, belátta s az ifjúság nevelésénél értékesítette. A homéroszi korszakból (a Kr. e. 9. századig) az ének s az ezzel válhatatlanul összeforrott zene műveléséről és tanításáról közvetlen adataink nincsenek ugyan, de mondáik, melyek telve vannak az ének és zene isteni eredetének és csodás hatásának regéivel, s családi életük egy-két vonása, mely a leányok szórakozásának egyik eszközét az énekkel és zenével belsőképpen kapcsolatos táncban rajzolja meg: arra engednek következtetni, hogy az ének-zene művelése már ősidőktől kezdve helyet talált mindennapi életükben, Az államalakulások korszakában (a Kr. e. 9. századtól az 5. század közepéig) az előbbi korszak családi nevelését a tervszerű (iskolai) nevelés váltja fel s minthogy irodalmukban az őskori nyugalmas eposz helyébe az egyéniség kifejezésére alkalmas líra lép s ebben költészet és zene teljesen egybeforr: e két múzsai elem az ifjúság nevelésének is elsőrendű tényezőjévé válik, mint amelyet alkalmasnak láttak arra, hogy velük a léleknek minden szép és nemes iránti fogékonyságát kiműveljék, kellemét biztosítsák, a szépet megíreztessék. - A görög ifjúság nevelését irányító két hatalmas város-állam, Spárta és Athén nevelési rendszerében különböző szerep jut az éneknek, Spártában leginkább az ének-zenének a harci kedvet fokozó műfajait ápolták, olyanokat, melyeknek tartalma bátorságot, lelkesedést tettrebuzdítást gerjesztett, mely a hősök emlékezetét dicsőítette, vagy a gyávákét gyalázta; ez az ének mindig komoly, erkölcsős; a dalok kifejezési formája egyszerű, férfias. Athénben a dallammal társult lírai költészet s az ezt kísérő kitharajáték szintén erkölcsi irányú, mert úgy gondolkoztak, hogy az éneklés jobbá teszi az ifjút; de egyúttal esztétikai célzatú is, mert a hangok kiformálódásában, a dallamok szépségében a lélek harmóniája fejeződik ki s épp ezért nemcsak a családi életben talált a dal meleg otthonra, de köteles volt minden atya gondoskodni arról, hogy fia ne csak gimnasztikai (testi), de múzsai (szellemi) nevelésben is részeltessék (a musiké az olvasás, írás, számolás, irodalom és zene körére terjedt ki) s büntetés volt az, ha valakit ettől elzártak, azt tartván, hogy az énekhez, zenéhez nem értő nem lehet lelkileg művelt ember. A kithara tanítójának volt a feladata, hogy bevezesse növendékeit a költők megzenésített műveibe, hogy ezek tanulásával a költői műveket is megismerjék s megismervén, nemesebben érezzenek s lelkűk megkapja azt a ritmikus erőt, mely későbbi cselekedeteikhez is lendületet ad. A zene és szóköltészet e belső egyesülésében volt a legfőbb nevelési érték s ezért az abszolút zene nem is tényezője a görög nevelésnek. Ez a múzsai nevelés elkísérte a gyermeket a felserdülés koráig, amikor a dalversenyek adtak bőséges alkalmat művészi előadásokra (Panathenaiák). Még élesebben rajzolódik ki az ének nevelői értéke a görög bölcselők irataiban (a görög nevelés harmadik korszaka, Kr. e. 5. és 4. század). Platon (427-347. Kr. e.) szerint az éneket az isten dicsőítésének s az erkölcs nevelésének szolgálatába kell állítani: harcias ének való a fiuknak, szelid hangulatú dal a leányoknak. Szerinte a ritmus és harmónia legjobban hatol be a lélek belsejébe s átformálja a lelket; főként a harcias dór s a mértékletes fríg hangnemekből menő dallamokban van nagy nevelőerő, míg a ión és lyd hangnemű dallamok csupán szórakoztatók s így nincs is nevelő hatásuk. Hangszerül is csak azok használhatók fel, melyekkel az éneklő saját énekét kísérheti. Mily nagy jelentőséget tulajdonított Platon még a zenei (dal) formáknak is: kitűnik abból, hogy óv minden zenei újítástól, melyekkel az állam törvényei ingattatnának meg. Platon a zenét a felserdült ifjúság nevelésében is az alapvető tudományok közé sorozza, mely a szférák harmóniájának megértésére vezet; de éppen e célból nem tartja elégnek, ha a bölcselő csak érzékeli a dallamot, mert hiszen ennek az érzékelésnek eredménye csupán a hallás által közvetített egyéni megállapítás lehet; a bölcselőnek az elvont gondolkodás útján, matematikailag megállapított hangviszonylatokat is meg kell értenie s egyetemes érvényű törvényt kell megállapítania. Platon még a zenei nevelés ellenőrzésére is gondol, melyben az ifjak énektanításának is megvan a maga külön felügyelője. - Aristoteles (384-322 Kr. e.) a zenei nevelés irányítójául azt szabja meg, hogy az erkölcsileg nevelje, jellemessé tegye s önmérsékletre vezesse az ifjúságot; semmiféle érzékelés nem jár oly erkölcsi hatással, mint az ének; ez adja az entuziazmust, mely a lélek erkölcsi megilletődése; ez vezet nemesebb értelemben vett felüdítő életgyönyörökre; s a boldogságot csak ezek útján érjük el. A puszta szórakozás, a pihenés nem indító okai a zenei nevelésnek, bár a zene kellemességénél fogva illő az ifjú természetéhez s azzal teljesen egybehangzó. A zene hat a kedélyre, mert érzelmeket fejez ki; megtisztítja a lelket a szenvedélyektől, buzdít és lelkesít. A ritmusban és melódiában kifejeződnek a harag és a szelídség, a bátorság s a mérséklet, s az ezekkel ellentétes érzelmek - aszerint, amint dallamok és ritmusok más-más alakban jelennek meg; a zenének hatalma van lelkűnket más-más hangulat diszpozíciójába hozni, épp ezért kell erre az ifjúságot tanítani. A dalnak, zenének hallgatása nem elegendő ahhoz, hogy a lélek erkölcsi és esztétikai tartalommal teljék meg; az ifjúnak magának kell gyakorolnia az éneket s a zenét, hogy üdvös hatását érezze; azt is hangsúlyozza Aristoteles, hogy az ifjú ne a versenyek s díjak kedvéért tanuljon, mert a művészetet önmagáért s a szellem tökéletesítése céljából kell tanulni. Aristoteles szerint az énektanítás minden elemét (ritmust, hangnemeket, kísérő hangszert) az erkölcsre való hatása szempontjából kell megválasztani. (S is kiemeli a dór hangnemű dallamok elsőbbségét, mint amelyek nyugodtságot, férfiasságot fejeznek ki. A görög nevelés negyedik korszakában (Kr. e. 2, század) erőteljesen csendül ki Polybios történetíró szavaiban az énekkultusz dicsérete, midőn ismerteti azt a hatást, melyet az ének művelése Árkádia lakosaira tett; ott, hol az ifjakat énekre tanították s ahol az éghajlat zordságát dallal enyhítették: az emberek nyájasak, vendégszeretők, isten- és vallástisztelők; ahol azt elhanyagolták, ahol az élet sanyarúságát a művészet megvetésével fokozták: az emberek örökös civódásban s vadságban élnek s kegyetlenségre hajlók'; emlékezteti a népet, hogy ne hagyjanak fel az ének és zene tanításával, mert az nem mulatság végett, hanem jótékony szándékkal honosíttatott meg. A görög énektanítás módját illetőleg nem sok adalék maradt fenn. A tanítás rendesen a húros hangszerek (lant, kithara, barbitos) játékával kezdődött; legkedveltebb és legáltalánosabb volt az un. Terpandros-féle lant, melyen a teljes nyolcad (oktochord) elő volt állítható. Ebből következik, hogy az ének tanítása nemcsak elméleti alapot, hanem gyakorlati támasztékot is nyert a hangszeres kíséret kapcsolatával. Arra is van adat, hogy mivel hangelnevezésűk nehézkes s hosszadalmasan körülíró volt, az énekgyakorlásnál külön hangneveket használtak; ilyenek voltak a tetrachordok hangjainak megnevezésére a következő szótagok: az 1. hangfok neve: @ (= ta) a 2. hangfok neve: @ (= té) a 3. hangfok neve: @ (= tó) a 4. hangfok neve: @ (= te) Ha valamely tetrachord 4, lépcsője egyúttal kezdő hangja volt egy másik tetrachordnak (ezt a kapcsolást hívták synaphé-nek), az új tetrachord 1. hangfoka megint a @-nevet kapta. A rómaiak nevelésügyét a gyakorlatiasság gondolata hatotta át s bár a családi nevelésben törekedtek arra, hogy a leányok énekelni megtanuljanak s egyetlen nevelési írójuk, Quintilianus (Kr. u. 35-től) a retorikai tanulmányok közé a zenét is beiktatandónak tartotta: mindazonáltal a rómaiak mégsem látták az énekben a lélek harmonikus kiművelésének egyik eszközét s épp ezért nevelési rendszerükből az ének iskolai tanítása teljesen hiányzott. II. Középkor. a) A római nevelésnek a művészetek ápolásában szűkölködő sivár korszaka után a kereszténység elterjedése mozdította elő nagy mértékben az ének művelését és tanítását, mely természetes folyománya volt annak, hogy az éneket a keresztény istentiszteletben már a legelső idők óta lényeges alkotórészül tekintették s az egyházi ének ápolása részint egyesek buzgalma, részint a hivők közőssége, végül az egyház szolgálatában állott hivatásos éneklők által is folytonos volt. Legelőször a zsidóktól átszármazott zsoltárének honosult meg; görög dallamok is korán megcsendültek az új vallás szellemének megfelelő szöveggel, melyekhez egyesek rögtönzött dallam-ömlengéseljárultak; mindezeket hagyományszerűen vette át egyik nemzedék a másiktól. A keleti egyház már a 3. században nagy buzgalmat fejt ki ezen a téren; a 4. században szíriai Sz. Ephrem már egyházi női énekkart szervez, az általa szerzett himnuszok éneklésére; a caesareai Sz. Vazul a templomi ének szigorú rendjét állapítja meg; aranyszájú Sz. János konstantinápolyi püspök énekekkel ellensúlyozza a tévtanítók vonzó dallammal kísért költeményeinek hatását; Sz. Jeromos az általa alapított zárdában az egyszerűbb zsoltárdallamok mindennapi éneklését rendeli el. Az egyházi éneknek ez a fellendülése csak rendszeres énektanítás mellett volt lehetséges, annyival inkább, mert mikor a hivők a laodiceai zsinat XV. kánonja szerint felhagytak a templomi énekkel, a hivatásos énekesek (@ görög betű!!) tovább is fenntartották s ápolták azt. A keleti egyház énekkultuszát a nyugati egyház vette át s fejlesztette tovább. Az egyházi szolgálatra lépő énekesek (cantores) és karénekesek (choristae) kiképzése céljából Rómában már a 4. század elején, valószínűleg Sz. Hilarius (némelyek szerint Szilveszter) pápa buzgólkodásából keletkezett az első énekiskola, melyben az iskola vezetője, a primicerius tanította az ifjakat énekre. Kiváló érdemei vannak e téren Sz. Ambrus milanói püspöknek (333-397), ki az addigi zsoltáréneklés mellett a keleti egyházakban meghonosodott váltakozó éneket s a görög szóméreten alapuló dallamos himnuszokat vezette be; először ő állapította meg az egyházi dallamok melódiai alapjait tevő hangnemeket (Ambrosius-féle hangnemek). Az a nagy hatás, melyet a Cantus Ambrosianus szépsége hivőkre és hitetlenekre, köznépre és a legkiválóbb elmékre (pl. a musicát oly sokra becsülő Sz. Ágostonra is) gyakorolt: amellett szól, hogy a milanói egyházi énekesek iskolájában mar fejlettebb énektanítás folyt. Méltán korszakosnak mondhatjuk Nagy Sz. Gergely pápa (540-604) működését, ki Rómában énekiskolát alapított, ahonnan az ő reformjai - a görög metrika alól felszabadított Cantus Gregorianus (cantus planus), az általa összegyűjtött, megrostált, rendezett, felülvizsgált, saját szerzeményeivel gazdagított és hitelesnek nyilvánított egyházi énekek (Antiphonarium), a neumákkal való hangírás s az un. Gergely-féle nyolc egyházi hangnem - hódító útra indultak. N. Gergely római énekiskolájában képeztettek ki az egyházi énekkar tagjai (canonici). A tanításban - a primiceriuson kívül - maga Gergely is résztvett. Tekintettel arra hogy a neumák inkább csak emlékeztetőjegyek voltak, semmint a melódiák hü ábrázolásai, az ismeretlen dallamok megtanulása hallás útján, vagy legfeljebb az akkor még kezdetleges orgona, esetleg más hangszerek (hárfa, pszalterium) segítségül vételével történt s csak a dallam megtanulása után értelmezték a neumák jelentését, esetleg a latin abc-és hangneveket s a hangnemek szerkezetét. Ezek benső, metodikai kapcsolatáról a tanításnál természetesen még akkor és még sokáig nem lehetett szó, amit a neumák neveinek későbbi versbeszedése (Scandicus et salicus stb.) és mnemotechnikai megtanítása is bizonyít. A római énekiskolából kikerült énekmesterek honosították meg a római karéneket Angliában, Németországban, Frankhonban. b) A középkorban egységes iskolarendszerről természetesen nem lehet szó. De keletkeznek iskolatípusok, mint a székesegyházi, káptalani, kolostori és plébániai (fárai) iskolák. Az egyházi éneket még ez utóbbiakban is buzgón tanítják, az előbbiekben (Sankt-Gallen, Reichenau, Regensburg, Mainz, Trier, Würzburg, Fulda; Metz, Soissons, Orleans; Lyon, Cambrai, Paris, Toul stb.) éppen meleg otthonra talál az ének elannyira, hogy az ének iskola némelyikben külön ágazatot is alkot, sőt egyikük-másikuk éppen az ének művelése által vált híressé. A világi fejedelmek között Pipin és Nagy Károly buzgólkodnak leginkább a római éneknek Frankhonban való terjesztése s iskolák alapítása körül. Pipin kérésére küld 11. István pápa Rómából 12 énektanítót; azokat a szerzeteseket, kik a Cantus Grog. elsajátítása végett Rómába mentek, Simeon énekmester vezetésével sajátították el a gregorián éneket s az ősforrásból merítve terjesztették azt tovább honuk énekiskoláiban (Metz, Rouen, Soissons). Még nagyobb hatást gyakorolt az egyházi ének terjesztésére az énekben is kiválóan képzett Nagy Károly (800), ki a maga köré gyűjtött tudósok közöld, a zsoltáros királynak, Dávidnak nevét választotta (tudósai között volt Pál diakónus, a később oly nagyjelentőségűvé vált Ut queant laxis kezdetű himnusz szerzője); a hatalmas császár hivatalos leveleiben, majd az általa alapított énekiskolákat gyakran meglátogatva szóval is mindenütt buzdított, sőt itt-ott (talán a híres palotaiskolában is) példát adva, maga is tanított. Többízben megfordult Rómában; egyízben a vele ment gallus énekesek s a rómaiak versengéseit a tisztább és jobb élőforrásra való hivatkozással e rómaiak javára döntötte el. Ő is Rómából kért énekmestereket, a Frankhonban már meghonosodott, de részben átalakult egyházi énekek eredeti dallamainak megtanítására; a pápa Petrust és Romanust küldötte el hozzá; Romanus útközben megbetegedett s a sankt-galleni zárdában volt kénytelen megállapodni; felgyógyulása után is ott maradt s tanított a magával vitt Antiphonarium alapján; Petrus Soissonsban lett az ottani énekiskola mestere. A középkori énekiskolák közül - a lyoni, fuldai és metzi iskolák mellett - különösen a sankt-galleni iskola tett szert nagy hírnévre kiváló tanítói és tanítványai révén, hol nemcsak az egyházi éneket, de az egyházi zenét is nagy sikerrel tanították (Tutilo pl. bejáró, nemes ifjakat is tanított húros hangszerekre); sőt fejlesztőleg hatott ez iskola a gregorián énekekre is, amennyiben a terjedelmes és lendületes jubilációknak (Allelujáknak) a szentírásból vett szöveggel való ellátása által megalapítója leit az un. ékítményeknek, kibővítéseknek, trópusoknak; különösen Notker (Balbulus) tűnik ki szekvenciáival, melyek a gregorián ének csodálatosan szép dallamosságához vezettek. Az énektanításban különösen Tutilo, Iso, Marcellus, Notker Labeo, Ekkehard a nevesebbek; tanítványaik közül Berno és Hermannus Contractus válnak ki. A tanítás még mindig az utánzó éneklésen alapszik, mely nemcsak módszerében volt kezdetleges, de a dallamok folytonos. változtatásának is utat nyitott; az iskolák tanítói foglalkoznak a zene elméletével is; az elmélet azonban még nem jár karöltve a gyakorlattal, hanem mint a középkor iskolájában művelt hét szabad művészet egyik ága, az un. quadriviumban foglal helyet; itt, a számtan, mértan, csillagászat társaságában, tehát főleg mink számtani tudomány (jobbára Boëthius elvont rendszere, majd Hucbald, Odo, Hermannus Contractus művei alapján) a gyakorlattól függetlenül fejlődik s erre ebben az időben még nem is hat fejlesztőlég. A metodikus énektanítás csak akkor kezd kibontakozni, amikor az összhangzatok fejlődése nyomán a hangokat pontosabb jelöléssel kezdték megrögzíteni; e két előzmény nyit utat az ének módszeres tanításához, mely a hang, hangnév és hangjegy lélektani, belső kapcsolataihoz szükséges kellékeket nem nélkülözheti. Hucbald flandriai szerzetesnek idevonatkozó próbálkozásai után Arezzói Guido pomposai bencést (11. sz.) kell az iskolai énektanítás első kiváló metodistájának tekintenünk, aki éppen a hangjelölés határozottabb formájának alkalmazásával, vagyis a vonalrendszeres írással jutott a zenetörténelemben kiváló jelentőséghez. Módszer szempontjából Guido eljárásának leglényegesebb mozzanatai: 1. hogy a hexachord szerkezeteket szilárdan megállapítja s ezeket dallam-típusokká teszi, 2. hogy a szemléltető példaként felvett ének (Ut queant laxist sorainak kezdő szótagjait a lépcsőnként emelkedő hangoknak megfelelően hangnevekké teszi, vagyis a hangokat névvel társítja s az egyazon dallamú hexachordokat egyazon hangnév-rend alá vonja (mi-fa-félhang), 3. a hexachordon túlmenő dallamok megjelölésére megállapítja az un. mutációkat (szolmizáció); 4, hogy tudatosan alkalmaz a hangrendszer jobb megértése' céljából szemléltetési eszközt (monochord), sót a hangsorokat s azok mutációit térbeli szemléletekkel köti össze (hangírás, Manus Guidonis); 5. a begyakorláshoz példákat, mintadallamokat használ fel s emlékeztetőül verses szóbeli szabályokat tanít. A Guido által használatba vett módszer némely kortársának ellenzése dacára is - kik e módszerben a gyermekek keresztjét látták - csakhamar mindenfelé elterjedt s a szolmizációs szótagok megmaradtak, sőt módszere is lényegében megvan mai napig is (l. alább). A középkori énektanítás új irányait szabta meg az összhangzatok fejlődése, a hangok mértékességének megállapítása. Az összhangzatok fejlődése főkéit azzal hatott az énektanításra, hogy az összhangosítás formáit, szabályait, a hangközöket, az énekesnek nemcsak elméletileg kellett ismernie, hanem gyakorlatilag is alkalmaznia s míg a kezdetlegesebb harmonizálásra vonatkozó szigorú szabályok merev alkalmazása csak bizonyos technikai készséget kívánt az énekestől, a szabadabb formák az énekesek egyéniségének is nagyobb teret biztosítottak (canere supra librum) azzal, hogy a fődallam kísérő szólamát a jó énekesnek magának kellett rögtönöznie. A Hucbald által megkezdett orgánumok folytatásául tekinthetők a Franciaországban meghonosult discantus és faux bourdon, melyek mindnehezebb feladatokat róttak az énekesekre s e feladatokhoz alkalmazkodott az énekiskolák tanítási anyaga és módja is (Avignon, Toulouse). A falso bordone a római énekiskolában talált újabb otthonra, míg a discantus a németalföldi iskolában fejlődött tovább. Az összhangzatokkal kapcsolatban a hangok méretességének meghatározása s jelzési módja is új anyagául szolgált az énekesek kiképzésének (Kölni Franko, Walter Odington, Philipp de Vitry, Marchettus de Padua, Johannes de Muris stb.). Mennél inkább kibontakozik az összhangzatos ének az orgánumok feszes merevségéből, annál inkább szükségessé vált a hangok időmértékének pontos meghatározása és jelzése; a korszellem magyarázza meg, hogy a menzurális zene oly bonyolult szabályok nagy sokaságához vezetett, melyeknek útvesztőjében az énektanulónak egyáltalán nem volt könnyű eligazodnia. Nem csoda, hogy sok énekes széttörte a műszabályok fegyelmező bilincseit, rend és törvény nélkül énekelte önálló rögtönzéseit; az ilyenek aztán nemcsak az egyházi ének szellemét rontották' meg, de kihívták maguk ellen a művészi törekvésben komoly tanítók és tudósok (de Muris, Agrippa) kritikáját és haragját. c) A középkori énektanítás intézményes fejlődése főként az egyháznak köszönhető. Világi téren sem maradt azonban az ének minden ápolás nélkül. A vándordalnokok (trubadúrok, jongleurök), a Minnesängerek élete, foglalkozása, sikerei nem volnának érthetők az énekben való kiképeztetésük nélkül; a mesterdalnokok iskoláiban (összejöveteleiken) a versenyek győztes dalnokai töltötték be a tanító tisztjét. A lovagi nevelés eszközei között a versírás révén jutott hely az éneknek s a zenének; a nőknek úgy kolostori, mint családi nevelésében is kellő szerepe volt az éneknek, bár illemszabályaik szerint sokat nem volt szabad énekelniük, nehogy éneklésük veszítsen értékéből. Az un. városi iskolák tanulmányai között is ott találjuk az éneket. Végül nem hagyhatjuk említetlen azt a hatalmas művészeti irányt, melyet németalföldi iskola néven ismerünk s mely fényét egész Európára kb. két évszázadon át (1400-1600) kisugározta.

Forrás: Zenei lexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is