Fejlett nép kultúrája nem képzelhető a művészetek ápolása nélkül. S
minthogy a művészetek közül a művészet főelemét alkotó érzés
kifejezésére a zene a legalkalmasabb, a zene területén pedig az
énekléshez van birtokunkban a legtermészetesebb eszköz: nyilvánvaló,
hogy a fejlettebb kultúra - az ének kultuszát is jelenti; és minthogy a
fejlődésnek alapfeltétele az, hogy egy előző nemzedék a múlt
hagyományait, vívmányait, ismereti anyagát, művészi készségét átadja a
jövendő nemzedéknek: a fejlettebb kultúra az éneknek - olyan amilyen -
iskoláját is feltételezi. I. Ókor. Az ind nép legfontosabb ősi vallásos
könyvében, a rigvédában számos dicsőítő ének, harci dal, győzelmi ének
van összegyűjtve, melyeket isteneik (főként Indra és Visnu)
tiszteletére papjaik énekeltek s így ez énekek ápolására brahmánjaik
voltak hivatottak. - Egyiptomban az Isistől származott énekeket a
dalnokok testülete művelte, kik hagyományszerűen örökölték egymástól
tudományukat. Kínában az énekekhez szélesen kifejlett elmélet
csatlakozik, melynek mitikus eredetű, bonyolult rendszere csak hosszas
tanulással volt elsajátítható, épp ezért már a legalsóbb fokon
rendszeresen tanították az ének (zenei rendszer) elméletét is. - A
zsidók istentiszteleti szertartásaiban is nagy szerep jutott az éneknek
s a Sámuel által alapított prófétaiskolában egyik főtárgy éppen az ének
volt: Dávid király, a zsoltárok szerzője, az istentisztelet rendje
során külön templomi éneket szervezett s maga is oktatta az ifjúságot;
hatalmas ének- és zenekarának a leviták családjából származó tagjai
voltak a karvezetők, kiknek az énekmesterek segédkeztek; ők tanították
a zsoltárokat s maguk is szereztek énekeket. Bár túlzottnak kell
tartanunk azt a régi adatot, hogy a Salamon király templomának
felépítése ünnepén a zenészeken kívül 200000 énekes vett részt: annyi
megállapítható, hogy az éneklés a zsidóknál a nép legszélesebb
rétegeire kiterjedt s hogy a nagytömegű templomi énekeseknek rendszeres
oktatásban kellett részesülniük, mely részint az énekbeszédhez
hasonlatos dallamok (zsoltározás) hagyományszerű megtanításában,
részint a különböző dallam- és metrikai képletek accentus-jeleinek
(neginák) megismertetésében állott. Noha e népeknek az
istentisztelet-re szánt énekeiken kívül világi dalaik is voltak s azt
is fel kell tételeznünk, hogy népköltészetük sem volt daltermésben
meddő: mégis megállapíthatjuk, hogy az ének elsősorban a vallás
szolgálatában állott s az ének intézményes ápolása, tehát tanítása is,
papjaik s egyházi szolgálatra rendelt énekeseik tisztje volt. Az ókori
népek között a görög volt az, mely az éneket s a zenét önmagáért a
művészetért művelte, mely az éneknek pedagógiai fontosságát megérezte,
belátta s az ifjúság nevelésénél értékesítette. A homéroszi korszakból
(a Kr. e. 9. századig) az ének s az ezzel válhatatlanul összeforrott
zene műveléséről és tanításáról közvetlen adataink nincsenek ugyan, de
mondáik, melyek telve vannak az ének és zene isteni eredetének és
csodás hatásának regéivel, s családi életük egy-két vonása, mely a
leányok szórakozásának egyik eszközét az énekkel és zenével belsőképpen
kapcsolatos táncban rajzolja meg: arra engednek következtetni, hogy az
ének-zene művelése már ősidőktől kezdve helyet talált mindennapi
életükben, Az államalakulások korszakában (a Kr. e. 9. századtól az 5.
század közepéig) az előbbi korszak családi nevelését a tervszerű
(iskolai) nevelés váltja fel s minthogy irodalmukban az őskori
nyugalmas eposz helyébe az egyéniség kifejezésére alkalmas líra lép s
ebben költészet és zene teljesen egybeforr: e két múzsai elem az
ifjúság nevelésének is elsőrendű tényezőjévé válik, mint amelyet
alkalmasnak láttak arra, hogy velük a léleknek minden szép és nemes
iránti fogékonyságát kiműveljék, kellemét biztosítsák, a szépet
megíreztessék. - A görög ifjúság nevelését irányító két hatalmas
város-állam, Spárta és Athén nevelési rendszerében különböző szerep jut
az éneknek, Spártában leginkább az ének-zenének a harci kedvet fokozó
műfajait ápolták, olyanokat, melyeknek tartalma bátorságot, lelkesedést
tettrebuzdítást gerjesztett, mely a hősök emlékezetét dicsőítette, vagy
a gyávákét gyalázta; ez az ének mindig komoly, erkölcsős; a dalok
kifejezési formája egyszerű, férfias. Athénben a dallammal társult
lírai költészet s az ezt kísérő kitharajáték szintén erkölcsi irányú,
mert úgy gondolkoztak, hogy az éneklés jobbá teszi az ifjút; de
egyúttal esztétikai célzatú is, mert a hangok kiformálódásában, a
dallamok szépségében a lélek harmóniája fejeződik ki s épp ezért
nemcsak a családi életben talált a dal meleg otthonra, de köteles volt
minden atya gondoskodni arról, hogy fia ne csak gimnasztikai (testi),
de múzsai (szellemi) nevelésben is részeltessék (a musiké az olvasás,
írás, számolás, irodalom és zene körére terjedt ki) s büntetés volt az,
ha valakit ettől elzártak, azt tartván, hogy az énekhez, zenéhez nem
értő nem lehet lelkileg művelt ember. A kithara tanítójának volt a
feladata, hogy bevezesse növendékeit a költők megzenésített műveibe,
hogy ezek tanulásával a költői műveket is megismerjék s megismervén,
nemesebben érezzenek s lelkűk megkapja azt a ritmikus erőt, mely
későbbi cselekedeteikhez is lendületet ad. A zene és szóköltészet e
belső egyesülésében volt a legfőbb nevelési érték s ezért az abszolút
zene nem is tényezője a görög nevelésnek. Ez a múzsai nevelés elkísérte
a gyermeket a felserdülés koráig, amikor a dalversenyek adtak bőséges
alkalmat művészi előadásokra (Panathenaiák). Még élesebben rajzolódik
ki az ének nevelői értéke a görög bölcselők irataiban (a görög nevelés
harmadik korszaka, Kr. e. 5. és 4. század). Platon (427-347. Kr. e.)
szerint az éneket az isten dicsőítésének s az erkölcs nevelésének
szolgálatába kell állítani: harcias ének való a fiuknak, szelid
hangulatú dal a leányoknak. Szerinte a ritmus és harmónia legjobban
hatol be a lélek belsejébe s átformálja a lelket; főként a harcias dór
s a mértékletes fríg hangnemekből menő dallamokban van nagy nevelőerő,
míg a ión és lyd hangnemű dallamok csupán szórakoztatók s így nincs is
nevelő hatásuk. Hangszerül is csak azok használhatók fel, melyekkel az
éneklő saját énekét kísérheti. Mily nagy jelentőséget tulajdonított
Platon még a zenei (dal) formáknak is: kitűnik abból, hogy óv minden
zenei újítástól, melyekkel az állam törvényei ingattatnának meg. Platon
a zenét a felserdült ifjúság nevelésében is az alapvető tudományok közé
sorozza, mely a szférák harmóniájának megértésére vezet; de éppen e
célból nem tartja elégnek, ha a bölcselő csak érzékeli a dallamot, mert
hiszen ennek az érzékelésnek eredménye csupán a hallás által
közvetített egyéni megállapítás lehet; a bölcselőnek az elvont
gondolkodás útján, matematikailag megállapított hangviszonylatokat is
meg kell értenie s egyetemes érvényű törvényt kell megállapítania.
Platon még a zenei nevelés ellenőrzésére is gondol, melyben az ifjak
énektanításának is megvan a maga külön felügyelője. - Aristoteles
(384-322 Kr. e.) a zenei nevelés irányítójául azt szabja meg, hogy az
erkölcsileg nevelje, jellemessé tegye s önmérsékletre vezesse az
ifjúságot; semmiféle érzékelés nem jár oly erkölcsi hatással, mint az
ének; ez adja az entuziazmust, mely a lélek erkölcsi megilletődése; ez
vezet nemesebb értelemben vett felüdítő életgyönyörökre; s a
boldogságot csak ezek útján érjük el. A puszta szórakozás, a pihenés
nem indító okai a zenei nevelésnek, bár a zene kellemességénél fogva
illő az ifjú természetéhez s azzal teljesen egybehangzó. A zene hat a
kedélyre, mert érzelmeket fejez ki; megtisztítja a lelket a
szenvedélyektől, buzdít és lelkesít. A ritmusban és melódiában
kifejeződnek a harag és a szelídség, a bátorság s a mérséklet, s az
ezekkel ellentétes érzelmek - aszerint, amint dallamok és ritmusok
más-más alakban jelennek meg; a zenének hatalma van lelkűnket más-más
hangulat diszpozíciójába hozni, épp ezért kell erre az ifjúságot
tanítani. A dalnak, zenének hallgatása nem elegendő ahhoz, hogy a lélek
erkölcsi és esztétikai tartalommal teljék meg; az ifjúnak magának kell
gyakorolnia az éneket s a zenét, hogy üdvös hatását érezze; azt is
hangsúlyozza Aristoteles, hogy az ifjú ne a versenyek s díjak kedvéért
tanuljon, mert a művészetet önmagáért s a szellem tökéletesítése
céljából kell tanulni. Aristoteles szerint az énektanítás minden elemét
(ritmust, hangnemeket, kísérő hangszert) az erkölcsre való hatása
szempontjából kell megválasztani. (S is kiemeli a dór hangnemű dallamok
elsőbbségét, mint amelyek nyugodtságot, férfiasságot fejeznek ki. A
görög nevelés negyedik korszakában (Kr. e. 2, század) erőteljesen
csendül ki Polybios történetíró szavaiban az énekkultusz dicsérete,
midőn ismerteti azt a hatást, melyet az ének művelése Árkádia lakosaira
tett; ott, hol az ifjakat énekre tanították s ahol az éghajlat
zordságát dallal enyhítették: az emberek nyájasak, vendégszeretők,
isten- és vallástisztelők; ahol azt elhanyagolták, ahol az élet
sanyarúságát a művészet megvetésével fokozták: az emberek örökös
civódásban s vadságban élnek s kegyetlenségre hajlók'; emlékezteti a
népet, hogy ne hagyjanak fel az ének és zene tanításával, mert az nem
mulatság végett, hanem jótékony szándékkal honosíttatott meg. A görög
énektanítás módját illetőleg nem sok adalék maradt fenn. A tanítás
rendesen a húros hangszerek (lant, kithara, barbitos) játékával
kezdődött; legkedveltebb és legáltalánosabb volt az un. Terpandros-féle
lant, melyen a teljes nyolcad (oktochord) elő volt állítható. Ebből
következik, hogy az ének tanítása nemcsak elméleti alapot, hanem
gyakorlati támasztékot is nyert a hangszeres kíséret kapcsolatával.
Arra is van adat, hogy mivel hangelnevezésűk nehézkes s hosszadalmasan
körülíró volt, az énekgyakorlásnál külön hangneveket használtak;
ilyenek voltak a tetrachordok hangjainak megnevezésére a következő
szótagok: az 1. hangfok neve: @ (= ta) a 2. hangfok neve: @ (= té) a 3.
hangfok neve: @ (= tó) a 4. hangfok neve: @ (= te) Ha valamely
tetrachord 4, lépcsője egyúttal kezdő hangja volt egy másik
tetrachordnak (ezt a kapcsolást hívták synaphé-nek), az új tetrachord
1. hangfoka megint a @-nevet kapta. A rómaiak nevelésügyét a
gyakorlatiasság gondolata hatotta át s bár a családi nevelésben
törekedtek arra, hogy a leányok énekelni megtanuljanak s egyetlen
nevelési írójuk, Quintilianus (Kr. u. 35-től) a retorikai tanulmányok
közé a zenét is beiktatandónak tartotta: mindazonáltal a rómaiak mégsem
látták az énekben a lélek harmonikus kiművelésének egyik eszközét s épp
ezért nevelési rendszerükből az ének iskolai tanítása teljesen
hiányzott. II. Középkor. a) A római nevelésnek a művészetek ápolásában
szűkölködő sivár korszaka után a kereszténység elterjedése mozdította
elő nagy mértékben az ének művelését és tanítását, mely természetes
folyománya volt annak, hogy az éneket a keresztény istentiszteletben
már a legelső idők óta lényeges alkotórészül tekintették s az egyházi
ének ápolása részint egyesek buzgalma, részint a hivők közőssége, végül
az egyház szolgálatában állott hivatásos éneklők által is folytonos
volt. Legelőször a zsidóktól átszármazott zsoltárének honosult meg;
görög dallamok is korán megcsendültek az új vallás szellemének
megfelelő szöveggel, melyekhez egyesek rögtönzött
dallam-ömlengéseljárultak; mindezeket hagyományszerűen vette át egyik
nemzedék a másiktól. A keleti egyház már a 3. században nagy buzgalmat
fejt ki ezen a téren; a 4. században szíriai Sz. Ephrem már egyházi női
énekkart szervez, az általa szerzett himnuszok éneklésére; a caesareai
Sz. Vazul a templomi ének szigorú rendjét állapítja meg; aranyszájú Sz.
János konstantinápolyi püspök énekekkel ellensúlyozza a tévtanítók
vonzó dallammal kísért költeményeinek hatását; Sz. Jeromos az általa
alapított zárdában az egyszerűbb zsoltárdallamok mindennapi éneklését
rendeli el. Az egyházi éneknek ez a fellendülése csak rendszeres
énektanítás mellett volt lehetséges, annyival inkább, mert mikor a
hivők a laodiceai zsinat XV. kánonja szerint felhagytak a templomi
énekkel, a hivatásos énekesek (@ görög betű!!) tovább is fenntartották
s ápolták azt. A keleti egyház énekkultuszát a nyugati egyház vette át
s fejlesztette tovább. Az egyházi szolgálatra lépő énekesek (cantores)
és karénekesek (choristae) kiképzése céljából Rómában már a 4. század
elején, valószínűleg Sz. Hilarius (némelyek szerint Szilveszter) pápa
buzgólkodásából keletkezett az első énekiskola, melyben az iskola
vezetője, a primicerius tanította az ifjakat énekre. Kiváló érdemei
vannak e téren Sz. Ambrus milanói püspöknek (333-397), ki az addigi
zsoltáréneklés mellett a keleti egyházakban meghonosodott váltakozó
éneket s a görög szóméreten alapuló dallamos himnuszokat vezette be;
először ő állapította meg az egyházi dallamok melódiai alapjait tevő
hangnemeket (Ambrosius-féle hangnemek). Az a nagy hatás, melyet a
Cantus Ambrosianus szépsége hivőkre és hitetlenekre, köznépre és a
legkiválóbb elmékre (pl. a musicát oly sokra becsülő Sz. Ágostonra
is) gyakorolt: amellett szól, hogy a milanói egyházi énekesek
iskolájában mar fejlettebb énektanítás folyt. Méltán korszakosnak
mondhatjuk Nagy Sz. Gergely pápa (540-604) működését, ki Rómában
énekiskolát alapított, ahonnan az ő reformjai - a görög metrika alól
felszabadított Cantus Gregorianus (cantus planus), az általa
összegyűjtött, megrostált, rendezett, felülvizsgált, saját
szerzeményeivel gazdagított és hitelesnek nyilvánított egyházi énekek
(Antiphonarium), a neumákkal való hangírás s az un. Gergely-féle nyolc
egyházi hangnem - hódító útra indultak. N. Gergely római
énekiskolájában képeztettek ki az egyházi énekkar tagjai (canonici). A
tanításban - a primiceriuson kívül - maga Gergely is résztvett.
Tekintettel arra hogy a neumák inkább csak emlékeztetőjegyek voltak,
semmint a melódiák hü ábrázolásai, az ismeretlen dallamok megtanulása
hallás útján, vagy legfeljebb az akkor még kezdetleges orgona, esetleg
más hangszerek (hárfa, pszalterium) segítségül vételével történt s csak
a dallam megtanulása után értelmezték a neumák jelentését, esetleg a
latin abc-és hangneveket s a hangnemek szerkezetét. Ezek benső,
metodikai kapcsolatáról a tanításnál természetesen még akkor és még
sokáig nem lehetett szó, amit a neumák neveinek későbbi versbeszedése
(Scandicus et salicus stb.) és mnemotechnikai megtanítása is bizonyít.
A római énekiskolából kikerült énekmesterek honosították meg a római
karéneket Angliában, Németországban, Frankhonban. b) A középkorban
egységes iskolarendszerről természetesen nem lehet szó. De keletkeznek
iskolatípusok, mint a székesegyházi, káptalani, kolostori és plébániai
(fárai) iskolák. Az egyházi éneket még ez utóbbiakban is buzgón
tanítják, az előbbiekben (Sankt-Gallen, Reichenau, Regensburg, Mainz,
Trier, Würzburg, Fulda; Metz, Soissons, Orleans; Lyon, Cambrai, Paris,
Toul stb.) éppen meleg otthonra talál az ének elannyira, hogy az ének
iskola némelyikben külön ágazatot is alkot, sőt egyikük-másikuk éppen
az ének művelése által vált híressé. A világi fejedelmek között Pipin
és Nagy Károly buzgólkodnak leginkább a római éneknek Frankhonban való
terjesztése s iskolák alapítása körül. Pipin kérésére küld 11. István
pápa Rómából 12 énektanítót; azokat a szerzeteseket, kik a Cantus Grog.
elsajátítása végett Rómába mentek, Simeon énekmester vezetésével
sajátították el a gregorián éneket s az ősforrásból merítve
terjesztették azt tovább honuk énekiskoláiban (Metz, Rouen, Soissons).
Még nagyobb hatást gyakorolt az egyházi ének terjesztésére az énekben
is kiválóan képzett Nagy Károly (800), ki a maga köré gyűjtött tudósok
közöld, a zsoltáros királynak, Dávidnak nevét választotta (tudósai
között volt Pál diakónus, a később oly nagyjelentőségűvé vált Ut
queant laxis kezdetű himnusz szerzője); a hatalmas császár hivatalos
leveleiben, majd az általa alapított énekiskolákat gyakran meglátogatva
szóval is mindenütt buzdított, sőt itt-ott (talán a híres
palotaiskolában is) példát adva, maga is tanított. Többízben megfordult
Rómában; egyízben a vele ment gallus énekesek s a rómaiak versengéseit
a tisztább és jobb élőforrásra való hivatkozással e rómaiak javára
döntötte el. Ő is Rómából kért énekmestereket, a Frankhonban már
meghonosodott, de részben átalakult egyházi énekek eredeti dallamainak
megtanítására; a pápa Petrust és Romanust küldötte el hozzá; Romanus
útközben megbetegedett s a sankt-galleni zárdában volt kénytelen
megállapodni; felgyógyulása után is ott maradt s tanított a magával
vitt Antiphonarium alapján; Petrus Soissonsban lett az ottani
énekiskola mestere. A középkori énekiskolák közül - a lyoni, fuldai és
metzi iskolák mellett - különösen a sankt-galleni iskola tett szert
nagy hírnévre kiváló tanítói és tanítványai révén, hol nemcsak az
egyházi éneket, de az egyházi zenét is nagy sikerrel tanították (Tutilo
pl. bejáró, nemes ifjakat is tanított húros hangszerekre); sőt
fejlesztőleg hatott ez iskola a gregorián énekekre is, amennyiben a
terjedelmes és lendületes jubilációknak (Allelujáknak) a szentírásból
vett szöveggel való ellátása által megalapítója leit az un.
ékítményeknek, kibővítéseknek, trópusoknak; különösen Notker (Balbulus)
tűnik ki szekvenciáival, melyek a gregorián ének csodálatosan szép
dallamosságához vezettek. Az énektanításban különösen Tutilo, Iso,
Marcellus, Notker Labeo, Ekkehard a nevesebbek; tanítványaik közül
Berno és Hermannus Contractus válnak ki. A tanítás még mindig az utánzó
éneklésen alapszik, mely nemcsak módszerében volt kezdetleges, de a
dallamok folytonos. változtatásának is utat nyitott; az iskolák tanítói
foglalkoznak a zene elméletével is; az elmélet azonban még nem jár
karöltve a gyakorlattal, hanem mint a középkor iskolájában művelt hét
szabad művészet egyik ága, az un. quadriviumban foglal helyet; itt, a
számtan, mértan, csillagászat társaságában, tehát főleg mink számtani
tudomány (jobbára Boëthius elvont rendszere, majd Hucbald, Odo,
Hermannus Contractus művei alapján) a gyakorlattól függetlenül fejlődik
s erre ebben az időben még nem is hat fejlesztőlég. A metodikus
énektanítás csak akkor kezd kibontakozni, amikor az összhangzatok
fejlődése nyomán a hangokat pontosabb jelöléssel kezdték megrögzíteni;
e két előzmény nyit utat az ének módszeres tanításához, mely a hang,
hangnév és hangjegy lélektani, belső kapcsolataihoz szükséges
kellékeket nem nélkülözheti. Hucbald flandriai szerzetesnek
idevonatkozó próbálkozásai után Arezzói Guido pomposai bencést (11.
sz.) kell az iskolai énektanítás első kiváló metodistájának
tekintenünk, aki éppen a hangjelölés határozottabb formájának
alkalmazásával, vagyis a vonalrendszeres írással jutott a
zenetörténelemben kiváló jelentőséghez. Módszer szempontjából Guido
eljárásának leglényegesebb mozzanatai: 1. hogy a hexachord
szerkezeteket szilárdan megállapítja s ezeket dallam-típusokká teszi,
2. hogy a szemléltető példaként felvett ének (Ut queant laxist sorainak
kezdő szótagjait a lépcsőnként emelkedő hangoknak megfelelően
hangnevekké teszi, vagyis a hangokat névvel társítja s az egyazon
dallamú hexachordokat egyazon hangnév-rend alá vonja (mi-fa-félhang),
3. a hexachordon túlmenő dallamok megjelölésére megállapítja az un.
mutációkat (szolmizáció); 4, hogy tudatosan alkalmaz a hangrendszer
jobb megértése' céljából szemléltetési eszközt (monochord), sót a
hangsorokat s azok mutációit térbeli szemléletekkel köti össze
(hangírás, Manus Guidonis); 5. a begyakorláshoz példákat,
mintadallamokat használ fel s emlékeztetőül verses szóbeli szabályokat
tanít. A Guido által használatba vett módszer némely kortársának
ellenzése dacára is - kik e módszerben a gyermekek keresztjét látták
- csakhamar mindenfelé elterjedt s a szolmizációs szótagok megmaradtak,
sőt módszere is lényegében megvan mai napig is (l. alább). A középkori
énektanítás új irányait szabta meg az összhangzatok fejlődése, a hangok
mértékességének megállapítása. Az összhangzatok fejlődése főkéit azzal
hatott az énektanításra, hogy az összhangosítás formáit, szabályait, a
hangközöket, az énekesnek nemcsak elméletileg kellett ismernie, hanem
gyakorlatilag is alkalmaznia s míg a kezdetlegesebb harmonizálásra
vonatkozó szigorú szabályok merev alkalmazása csak bizonyos technikai
készséget kívánt az énekestől, a szabadabb formák az énekesek
egyéniségének is nagyobb teret biztosítottak (canere supra librum)
azzal, hogy a fődallam kísérő szólamát a jó énekesnek magának kellett
rögtönöznie. A Hucbald által megkezdett orgánumok folytatásául
tekinthetők a Franciaországban meghonosult discantus és faux
bourdon, melyek mindnehezebb feladatokat róttak az énekesekre s e
feladatokhoz alkalmazkodott az énekiskolák tanítási anyaga és módja is
(Avignon, Toulouse). A falso bordone a római énekiskolában talált
újabb otthonra, míg a discantus a németalföldi iskolában fejlődött
tovább. Az összhangzatokkal kapcsolatban a hangok méretességének
meghatározása s jelzési módja is új anyagául szolgált az énekesek
kiképzésének (Kölni Franko, Walter Odington, Philipp de Vitry,
Marchettus de Padua, Johannes de Muris stb.). Mennél inkább
kibontakozik az összhangzatos ének az orgánumok feszes merevségéből,
annál inkább szükségessé vált a hangok időmértékének pontos
meghatározása és jelzése; a korszellem magyarázza meg, hogy a
menzurális zene oly bonyolult szabályok nagy sokaságához vezetett,
melyeknek útvesztőjében az énektanulónak egyáltalán nem volt könnyű
eligazodnia. Nem csoda, hogy sok énekes széttörte a műszabályok
fegyelmező bilincseit, rend és törvény nélkül énekelte önálló
rögtönzéseit; az ilyenek aztán nemcsak az egyházi ének szellemét
rontották' meg, de kihívták maguk ellen a művészi törekvésben komoly
tanítók és tudósok (de Muris, Agrippa) kritikáját és haragját. c) A
középkori énektanítás intézményes fejlődése főként az egyháznak
köszönhető. Világi téren sem maradt azonban az ének minden ápolás
nélkül. A vándordalnokok (trubadúrok, jongleurök), a Minnesängerek
élete, foglalkozása, sikerei nem volnának érthetők az énekben való
kiképeztetésük nélkül; a mesterdalnokok iskoláiban
(összejöveteleiken) a versenyek győztes dalnokai töltötték be a tanító
tisztjét. A lovagi nevelés eszközei között a versírás révén jutott
hely az éneknek s a zenének; a nőknek úgy kolostori, mint családi
nevelésében is kellő szerepe volt az éneknek, bár illemszabályaik
szerint sokat nem volt szabad énekelniük, nehogy éneklésük veszítsen
értékéből. Az un. városi iskolák tanulmányai között is ott találjuk az
éneket. Végül nem hagyhatjuk említetlen azt a hatalmas művészeti
irányt, melyet németalföldi iskola néven ismerünk s mely fényét egész
Európára kb. két évszázadon át (1400-1600) kisugározta.
Forrás: Zenei lexikon