Iskolai énektanítás

Ennek szellemét terjesztették énekesek és énektanítók szerteszét. Az ellenpontos stílusformák, különösen az utánzó, kánon-stílus kezdett uralkodóvá válni mindenfelé, művészies és mesterkélt formában, egyházi és világi téren egyaránt; ez a stílus az énektanulókat az elé a feladat elé állította, hogy a feladvány- vagy talányszerűen kijelölt, gyakran úgy menzúra, mint dallam és harmónia tekintetében módfelett bonyolult szerkezetű kánonokat szabályszerűen megoldják, illetőleg az ezek stílusában irt ellenpontozatos művek mesterkélt szólamait hibátlanul tudják elénekelni. A németalföldi iskolának Dufay, Okeghem, Josquin des Prés és Willaert nevéhez fűzött korszakaival lezáródik az énekkultusz középkora, hogy helyet engedjen az egyszerű szép eszméjét, a művészi melódiák bájosságát, az elvontság helyébe az élet valóságát, az ének lés művészi szépségét s általános népnevelő erejét érvényesítő újkornak. III. Újkor. Az újkori énektanítás fejlődésének rövid áttekintéséhez a legfőbb tényezők fonalán jutunk el. a) A római kath. egyház énekeit művelő kórusoknak, a hivatásos éneklők megannyi iskoláinak tanulmányi anyagát az újkor változó irányzatai szabták meg. A 16. századbeli egyházi énekszerzemények polifonikus mesterkéltsége s a világias motívumok felhasználása azt a fenyegető veszedelmet idézték elő, hogy a figurális éneket az egyház teljesen eltiltja a templomokból. Ez szerencsére nem következett be, mert a tiszta egyházi stílus mintájának bemutatására felszólított Palestrina, fenségesen komoly szerzeményeivel (Missa Papae Marcelli) bebizonyította, hogy a dallamok harmonikus feldolgozásával is biztosítható az egyházi jelleg, a vallásos áhítat. Palestrinának s követőinek énekköltészete a kristálytiszta énekhangot, a szók érthető kimondását s az ének teljes átérzését követelte meg; mindezekbe bele kellett nevelődniük az újkor egyházi énekeseinek. E stílus keresetlen egyszerűségét a hangszeres zene fejlődésével a szövegnek és a kíséretül szolgáló zenének gazdag hangszínezete s művészi melódiái váltották fel. A miséknek s általában a kath. vallásos cselekményeknek az ember érzésvilágát oly mélyen és bensőleg érintő tartalma a legnagyobb zeneköltőket zenekarral kísért mise-énekek alkotására inspirálta (Beethoven: Missa Solemnis) s ezek a költői alkotások, úgy a kar-, mint a magánénekesektől valódi művészi teljesítményt követeltek, de egyúttal ezek némelyike a templomi zenét a hangversenyek orkesztrális zenéje felé hajlította. E művészi kompozíciók mellett megőrizte az egyház a gregorián énekeket, az un. , bár a lassú változás sorsát ezek sem kerülhették ki. Ez okok folytán indult meg az egyházi zenének újabb reformja, mely X. Pius -jával nyert véglegesen szentesítést (1903). Ennek az egyetemes jellegű rendelkezésnek számos intézkedése közül az énektanítást legközelebbről érintik azok, melyek az orkesztrális zenével kísért ének kivételes engedélyére, a gregorián énekeknek addigi hivatalos, regensburgi kiadása helyébe a hagyományos karének solesmesi alakjára vonatkoznak; e hagyományos ének ma a hivatalos anyaga a gregorián ének tanításának, amint az a solesmesi bencések, főként Guéranger, Pothier, Jausions, Mocquereau munkálatai nyomán hitelesnek nyilváníttatott szükségesnek látja a rendelet a reform megvalósításához, hogy az egyházi intézetekben az éneket alaposan tanítsák; egyházi énekiskolákat, egyházi zeneakadémiákat, felsőbb egyházzenei iskolákat, alakítsanak s az egyházzenei liturgiába a teológusok is bevezettessenek. Természetes folyománya volt e rendelkezésnek, hogy egyes kolostorok, ahol e hagyományos éneket különös gonddal ápolják (Seckau), ismét lettek, melyeket messzeföldről felkeresnek az egyházi ének hivatásos művelői. E művészet-történetileg is fontos fejlemények mellett helyt adott és ad a kath. egyház a nemzeti nyelvű népénekeknek is, melyek a köznevelés céljait szolgáló iskolai énektanításnak ma is igen értékes anyagai s melyeket éppen ezek az iskolák vannak hivatva mindinkább szebbekké, csiszoltabbakká s a harmónia hozzáadásával - mondjuk - művésziebbekké tenni s ezúton a jövő nemzedék népénekére fejlesztőleg hatni. A protestáns egyházak templomaiban Luther kezdeményezésére - a 15.-17. században nagy virágzást ért s Bach, művészi feldolgozásából általánosan ismert koráldallamok honosodtak meg s természetesen ev. iskoláikban is főként ezeket tanították s tanítják ma is. A helvét hitvallásúaknál Bourgeois-nak, Goudimel-nek stb., utóbbinak nevéhez fűzött, Dávid zsoltáraira alkalmazott dallamai terjedtek el; a hivők közőssége már az iskolákban elsajátítván e dallamokat, egyetemlegesen résztvesz a templomi énekben. Régóta alakultak a mind szélesebb körben terjednek az egyh. énekkarok, megannyi iskolái a vallásos énekek művészi irányban való fejlesztésének s azok művészi előadásának is. A templomi ének ápolása még a legegyszerűbb viszonyok kőzött levő egyházközségekben is folytonos; az ily helyeken az egyh. énekre a kántor van hivatva a népet tanítani; minthogy pedig a kisebb községekben a kántori állások a tanítói hivatallal kötvék egybe: az egyházi ének vezetéséhez szükséges ismereteket a tanítóképző intézetek beleillesztik tanulmányi rendjükbe, már csak az egyházak által fenntartott iskolákban honos egyházi ének tanítása céljából is. b) Az énekes a dallamköltő tolmácsa s így a maradandó értékű műalkotások a tanítás irányát is determinálják. Az éneknek a németalföldi iskola lenyűgöző bonyodalmaiból való kibontakozása a világi ének terén is nagy átalakulás kezdetét jelenti, melynek előhangjai már Willaert s Orlando Lasso költészetéből is kicsendülnek. Az olasz földön keletkezett új iskolákban (Róma, Firenze, Nápoly, Velence) a zeneművészet új iránya kezd kibontakozni. Az énekkultúrát különösen a dallamos , a drámai zene (az opera) s az oratórium kialakulása érinti; az utóbbiak a műdallal karöltve és hatalmasan fejlődve mindenfelé csakhamar ismertekké váltak; az operáknak elsőben éppen az olaszok voltak a terjesztői s ők lettek Európa legnagyobb városaiban az énekmesterek. Az új irány megkívánta, hogy az énekes a szót tisztán és helyesen ejtse ki s hogy a dallamot a kedveltté vált díszítő hangokkal együtt kellően juttassa érvényre. A dallamos énekművek menyül szebb előadásának (bel canto) érdeke némely fiziológiai körülményre is csakhamar ráirányította az énektanítók figyelmét (regiszterek, lélegzés). Stílusok alakulnak ki, melyek az énekbeli technika különböző irányú fejlesztését, virtuozitását kívánják meg (az egyházi stílus mellett az opera-, kamarastílus); a főbb stílusirányoknak számos alfaja, ezeknek újabb alosztálya származik (pl, az operában: olasz, francia, német stílus; az olaszoké ismét: széles, díszített, drámai stílus stb.). A dal - mint a kamarastílus legfőbb képviselője az - egyszerűség, tiszta szövegkiejtés, az értelmes előadás, a benne levő hangulat benső átérzése s kifejezése útján kíván hatni, míg a balladák előadásukban már drámai hevületet is éreztetnek. A dal körében is több stílus és műfaj jelentkezik. Mindezekre minden országban nagyszámmal keletkezett énekiskolák, ének- és zeneakadémiák képezték s képezik ki az énekeseket, amely énekesképző szakiskolákban tehát a hang művészi kialakítása s a művészi előadásra való nevelés a legfőbb irányító szempontok. Nevezetes iskolák székhelyei és tanítói voltak: Bologna (Pistocchi és Bernacchi), Velence, Bécs, Drezda, London, Nápoly (Porpora), Milano (Peli), London (Tosi) stb. Az énekművek differenciálódása oda vezetett, hogy az énektanulók az egyéniség (hajlani, képesség, a hang terjedelme, színe, fejleszthetősége, jellege) figyelembevételével részesülnek oktatásban, művészi kiképzésben (hőstenor, lírai tenor, koloratúr-énekesnő, Wagner-, Schubert-énekes stb.). Ebben a kiképzésben ma már az előkészítő alapot az intonáció biztossága, a hangtaláló készség adja meg (solfége). Ezt követi a rendszeres hangképzés, mely kiterjed a hangtani jelenségek, az énekszervek ismertetésére, a fonetikai előismeretekre s a helyes kiejtésre, a hangindítás és hangvétel, a helyes lélegzetvétel gyakorlataira; a hang kitartására, a regiszterekre, a hangterjedelem fejlesztésére, a hangsúlyozás és hangárnyalás gyakorlására, a , a , a gyakorlására, a hangkötésekre, a hangkészség fejlesztésére, a futamokra, az ékítmények előadására, a kifejezéses előadásra, a trillák, kadenciák, recitativók gyakorlására, a hallás gyakorlására (diktálásra), a hibás hangok elkerülésére, vagy kiküszöbölésére, az éneklés higiénéjére és esztétikájára (stílustan); az opera-szakon a színpadi vonatkozásokra. Mindezen tanulmányi tárgykörökhöz anyagot adnak a technikai stúdiumok, a vokalizáló gyakorlatok; a helyes kiejtést célozzák a fonetikailag rendezett szótagos gyakorlatok, vagy hangtani rendszer szerint összeállított szavakkal, mondatokkal társított dallamképletek, frázisok gyakorlásai, a tanulmányok. Különös fontosságot nyertek az un. solfeggiok, vagyis oly dallamos énekgyakorlatok, melyeket a Guido-féle szótagokkal énekelnek (e szótagok mindmáig fennmaradtak, dacára több oly kísérletnek, hogy ezek szótag-sorral helyettesíttessenek; ilyenek: Waelrant [1550; bo, ce, di, ga, lo, ma, ni], Hitzler [1628; la, be, ce, de, me, fe, ge], Graun [1750; da, me, ni, po, tu, la, be] szótag-sorai). Végül fontos ága a tanulmányoknak a szöveges ének; ez utóbbiak között Mendelssohn, Schubert, Franz, Bizet, Schumann, Brahms, Csajkovszki, Massenet, Gounod, Delibes, Wagner, Strauss, Wolf, Debussy dalai, dallamai, áriái; Händel, Bach, Haydn, Mendelssohn oratóriumainak egyes részletei a magasabb fokú énekiskolák leginkább felhasznált tanulmányi anyaga. A modern, énekbeli kiképzés az éneklést érintő minden mozzanatot figyelembe vesz, a tanulót megszabadítja a fölösen terhelő elmélettől, de ez utóbbiból felöleli mindazt, amit az énekesnek - saját különleges céljai érdekében - tudnia kell, Művészképzés akar lenni a szó valódi értelmében. A fejlődés gazdag irodalmat hozott létre, úgy, hogy ma már az énektanítás minden mozzanatához a szakművek gazdag választéka áll az énektanuló és tanító rendelkezésére. Kiválóbb szerzők: Aprile (Nápoly [-[- 1814]; The modern Italian method of singing, with 36 solfegges); Minoja ([Milano, 1525]; solfeggiók); Vaccai ([Párizs, London; 1848]; Metodo pratico di canto italiano per camera); Bordogni ([Párizs, 1856]; vokalizációk); Brambilla ([Milano, 1838]; vokalizációk); Ronconi ([Milano, 1839]; instruktív énekművek); Concone ([Párizs, 1861]; vokalizációk, solfeggiók); Pastou ([Párizs, 1851]; École de la lyre harmonique), Panseron ([Párizs, 1859]; ABC musical; Solfége d'artiste, Méthode de vocalisation); Duprez ([Párizs, 1896]; L'art du chant, La mélodie); Lamperti ([Milano, 1892]; énekiskola, trilla-tanulmányok, etűdök); Panofka ([Párizs, t 1887]; The practical singing tutor; számos vokalizáció, énekgyakorlat); meg kell említenünk az énekmesterek sorában Garciát, a gégetükör feltalálóját, ki találmányával az orvosi szempontbál oly fontos laringoszkópiai vizsgálatokhoz nyitott utat (1855). Ezeken kívül a közelebbi mull is számos jeles énekiskolát s az énektanulmányok célját szolgáló művet termelt, melyek között csak példaként említjük a kővetkező neveket: Hauser, Engel, Stockhausen, Sieber, A. Bach, Bell, Bruns, Bottermund, Faure, Goldschmidt, Iffert, Oldenbarnewelt, Koffler, Hauptner, Lehmann, Mackenzie, Müller-Brunow, Sefferi, Winter, Lütgen, Taylor, Pulvermacher, Riemann, Lablache, Götze, Gotthard, Wüllner, Zöllner, Carpentier, stb. stb.; a nevezettekhez még számosan csatlakoznak minden országban, az énekesek elméleti, technikai, avagy művészi kiképzését célzó műveikkel. (L. Énekpedagógia és Hangképzés.) c) Bár lassúbb tempó szerint, de határozott vonalú fejlődést mutat az énektanítás a köznevelési intézetekben is. Az énektanítás anyagát illetően az egyházi énekek mellett a világi dalok is bebocsáttatnak az iskolákba, sokáig a legtöbb helyütt nevelői célzatú, erkölcsi irányzatú un. formájában. Az újkori nevelési irányzatok kifejlesztik az iskolai énektanítás módszerét is. A reálisták között már Comenius (1592-1670) helyet ad az éneknek tanterveiben s ez a tárgykör bejut c. szemléltető könyvébe is. A pietista Franke (1663-1727) már nemcsak az anyag. de a módszer tekintetében is figyelemreméltó újításokat tesz; a leánynövendékek az egyházi énekeket tanulják, a fiuk a elemeiben is oktatást nyernek; a tanításban megkívánja a szemléltetést, a fokozatosságot s el akarja érni azt a célt, hogy a tanuló önerején is elsajátítsa az énekeket; az első fokon hallás után, a másodikon hangjegyek szerinti tanítást kíván, a tehetségesebbek külön, a többszólamú éneklésben is gyakoroltatnak. Rousseau 1742-ben kiadja számírásos rendszerét s nyomában a filantrópok karolják fel az iskolai éneket. Új korszaka nyílik meg a tanításnak Pestalozzi-val, ki az énektanításnak általános emberi nevelői célját kitűzte s a tanítás alapelveit megállapítva azt népművelő tárggyá tette. Az ő irányítása mellett készült Nägeli és Pfeiffer (Zürich, 1810) c. műve, melyben külön-külön részletesen tárgyalják a ritmikai, melodikai, dinamikai elemeket s ezek metodikai összekötését, majd a szó- és dallamköltészet kapcsolatát; fejtegetéseik kiterjednek a műzene előadására, Pestalozzi módszerének méltatására, a különböző iskolákban való eljárásra stb.; a művet Nägeli 1-2-3 szólamú dalai rekesztik be; a mű elé bocsátott általános szabályok legtöbbje ma is értékesíthető utasításokat ad. Ugyanebben az időben jelent meg - névtelenül - a népiskola igényeihez mért címmel (Rottweil, 1810), mely szintén elkülönített tanmenetben tárgyalja a zenei elemeket. Ezek egységesítését Natorp kísérli meg (1813) c. művében. Értékes metodikai munkálat Diesterweg c. munkájának (1850) idevágó fejezete, melyet Hentschel dolgozott ki; ez a munka világit rá először az alaki és tárgyi képzés szempontjaira, a technikai kiképzés s a dalok viszonyára, s kívánatosnak tartja a kettő összekapcsolását. Ezt az összekapcsolást Pflüger hajtja végre c. művében (Leipzig, 1853.), új gondolatot vivén be a tanításba azzal, hogy a hallás után tanított dalokból induktív és analitikailag vonja el a zenei elemeket. Az a törekvés, hogy a tanulók az önálló éneklést elsajátítsák (ami pszichológiailag azt jelenti, hogy a hangjegyek nyújtotta látási érzetek hangnévvel és hanggal társuljanak), s másfelől az a tapasztalat, hogy jelenlegi hangrendszerünk skála-szerkezetében azonos hangviszonylatok különböző elnevezéssel s leírással kapcsolódnak (ami az említett társulásokat megnehezíti): létrehozta az un. relatív énektanítási rendszereket. E rendszerek közös tulajdonsága, hogy egyetlen hangsorban, vagyis a hangnem típusában szemléltetik és gyakorolják a hangok eltalálását. 1. Curwen rendszerében (Tonic Sol-fa) hangnevekül Guido szótagjai, hangjelekül e szótagok első betűi szolgálnak; a metrikai viszonyokat az ütem térbeli elosztása ábrázolja; pl. @ 2. J. R. Weber (alaphang helyzetét változtató) rendszerében is a szolmizációs hangnevek használatosak, a do helyét a vonalrendszer bármely helyére alkalmazván; pl. @ 3. Chevé (számírásos) módszerében számjegyek társulnak a szolmizációs szótagokkal (előzményei: Rousseau, Natorp, Horstig, Klett stb.); pl. @ 4. Heinroth (normál hangfokozatú) rendszerében a c-hangfokozat (c-skála) szerepel a hangnem típusául, tehát a tanuló elé csak a c-re transzponált dallamok kerülnek; pl. @ 5. Újabbkeletű az Eitz-féle rendszer (Tonwortmethode), melyben fonetikailag rendezett magán- és mássalhangzók kapcsolataiból keletkező szótagok szolgálnak hangnevekül s hangjelölésül; ily hangrendek: a) mássalhangzók: b r, t, m, g, s, p, l, d, f, k, n (kromatikus rend); b) magánhangzók: a, e, i, o, u, (diatonikus rend; a félhangoknál ugyanazon magánhangzóval). Hangsor: bi, to, gu, su, la, fe, ni, bi = C-dúr; pl. @ Ez un. relatív rendszerekkel szemben áll az un. abszolút rendszer, melyben a tanítói eljárás teljesen alkalmazkodik az általánosan használt hangelnevezésekhez s hangjelöléshez. A közművelődési iskolákban folyó énektanítás jelen helyzetét azzal jellemezhetjük, hogy ma már minden iskola igyekszik a maga rendeltetéséhez mért tárgyi és alaki célokat pontosan kitűzni s a célnak megfelelő tanítási anyagot pontosan meghatározni. Az iskola - fokozatához képest - a tanulókat tudatos énekoktatásban részesíti; a tanulmányok centrumába a szöveges ének kerül, ehhez kapcsolódik minden más tanítási anyag; e centrumban az egyházi énekek mellett az egyszerűségűk mellett is becses, klasszikus daltermékek s a faji sajátosságok konzerválása s tudatossá tétele céljából a népköltészet jól megválogatott darabjai foglalnak helyet; mindezek hivatják biztosítani azokat a nevelői értékeket, melyeket a vallásos, hazafias, esztétikai és társas érzelmek fejlesztése képvisel. A módszerben igyekszik minden iskola az összes determináló tényezőket figyelembe venni, vagyis: számba veszi a testi és lelki életnek az éneklésre való vonatkozásait, a történeti fejlődést, a tanítás anyagát, az összes tárgyakra vonatkozó általános módszertani elvek alkalmazását, a tanuló korát, hajlamát, szóval egyéniségét s a jó tanításnak magában a tanítóban rejlő kellékeit. Ez utóbbit biztosítandó, korunkban nemcsak a tanítóképző intézetek kultiválják az éneket s a tanításhoz szükséges segédtanulmányokat, hanem külön énektanítói tanfolyamok, énektanító- és tanárképzők is keletkeznek, az egyes iskolák igényeihez mért külön tanulmányi rendszerrel. Szélesebb értelemben énekre tanító s az ének útján széles rétegekre nevelőleg ható intézményeknek (s ily értelemben iskoláknak is) kell tekintenünk a korunkban mind nagyobb körre kiterjedő énekegyesületeket, daltársulatokat, népénekkarokat, melyek pótolni, folytatni, továbbfejleszteni és befejezni vannak hivatva az iskolai énektanítás munkáját. Ez alakulatok hatását fokozza, hogy az egyes nemzetek kebelében működő ily társulatok szövetségbe tömörülnek s a nemzeti érzés és a faji összetartozásnak hatalmas fejlesztői és bizonyítékai. Hogy az iskolai énektanítás kapcsán szerzett ismeretek mily mértékben támogatják ez intézményeket: az mindenütt az iskolai énektanítás fejlettségétől, avagy fejletlenségétől függ. Végül rá kell mutatnunk arra az újabb törekvésre, hogy az iskola s a társadalom az ének és zene kultuszában is közelebb jussanak egymáshoz; a jelen viszonyok különösen szükségessé teszik, hogy iskola és társadalom keressék e téren is az együttműködés alkalmait és eszközeit; ez is indítékul szolgál arra, hogy a társadalmi szétforgácsolódást egységesebb és bensőbb együttérzés váltsa fel (v. ö. Jöde: Der Musikant). IV. Magyarország. I. Az énektanítás fejlődése hazánkban is ugyanazon nyomokon halad, mint a nyugati országokban. a) A keresztény középkorban az ének nálunk is főként az egyház kebelében talált otthonra. Nálunk is létesültek kolostori iskolák (legelébb: Pannonhalma, Zalavár; Pécsvárad, Bakonybél; Zobor), továbbá székesegyházi és káptalani iskolák (legrégibbek: Székes fehérvár, Csanád); ezek között az egyh. ének ápolásában kiválnak az esztergomi, nagyváradi; pannonhalmi, váci, veszprémi és nyitrai iskolák. Ez iskolákban a tanítás anyaga és módszere körülbelül ugyanaz, mint Európa nyugati országaiban. Ide vonatkozó emlékeink, Antifonáriumaink, Graduáljaink stb. a tatár- és törökdúlás folytán elpusztultak ugyan, de néhány fennmaradt codexünk azt bizonyítja, hogy a római karének s annak hangjelölése, a neumák, továbbá Guido írásmódja s rendszere, a diszkantáló énekmód stb, nálunk is ismeretesek voltak; sőt vannak emlékeink, melyek arról tanúskodnak, hogy nemcsak a szertartásos énekek között találtak helyet szövegben és dallamban magyar énekek, de számos eredeti magyar szerzemény gazdagította a középkor himnológiáját is (magyar szentek, Mária-énekek). Mindezeket bizonyára az iskolák ban tanították is. Buzgó terjesztője volt az egyh. éneknek Szt. Gellért püspök s kiváló mester volt az énekben Walter; az ő nevükkel kapcsolatban maradt fenn a magyar népdalról való legrégibb megemlékezés is. b) A világi ének elterjedtségéről számos megemlékezés tanúskodik; a kobzosok, igricek, regösök, joculatorok, hegedősök a vitézi és társas életnek sokáig kedvelt alakjai s az udvarok fénykörében élők birtokban és kiváltságokban is részesültek, ami kiválóságuknak s valamelyes iskolázottságuknak is bizonyítéka. E korbeli egyházi és világi zenénk Mátyás korában és udvarában érhette el tetőpontját; az egy házi ének jelességét Vulturani Péter püspök, pápai követ magasztalja, a kobzosok énekéről pedig Galeotto ad színes leírást. Ezek énekeinek utolsó hangjai a Tinódi ajkain zendülnek fel és az ő lantján halnak el; ez utolsó lantosunk az ő krónikájában (1554) méltó emléket állított a magyar vándorénekeseknek (újabb kiadásai: Mátraytól [1859], Szabolcsitól [1329]). Hogy hazánk zenei tekintetben sem állott elszigetelten a nyugati műveltségtől, eléggé bizonyítja, hogy Tinctoris c. művét Beatrix királynőnek ajánlotta, Willaert pedig egyideig a magyar király udvarában tartózkodott s általa zenei életünk a németalföldi iskola hatását is közvetlenül érezhette. II. a) Az egyházi ének ápolása és tanítása az újkorban is folytonos volt, Palestrina, Allegri miséi hozzánk is eljutottak ugyan, de mindjárt e korszák elején a magyar nyelvű énekek terjesztése látszott szükségesnek. A Kisdi, Szelepcsényi, Szegedi, Kájoni, Illyés István, Náray, később a Bozóky, Kovács Márk stb. énekgyűjteményeiben (l. Énekeskönyvek) foglalt énekeket énekelték a kath. templomokban s ez énekeket - a némely énekkönyv előszavában foglalt elmélettel együtt - tanították az iskolákban. Ezek hatása egészen napjainkig elér, amikor buzgó törekvés irányul a becses régi énekek felelevenítésére s feldolgozására (Náray Lyra Coelestise, Harmat-Sik feldolgozásában). A múlt század közepe óta főként az ifjúsági ének emelését célozzák a harmonikus feldolgozásban kiadott énekgyűjtemények (Szepesy Imre, Zsasskovszky testvérek, Bogisich, Tóth- Niedermayer, Zeman-Luspay stb.), melyekhez hozzávehetjük a gör. kath. ősi dallamoknak eddig csak hagyományszerűen terjedt, de most már hangjegyekbe foglalt, magyarnyelvű s vegyeskarú feldolgozását is (Janetschek István).

Forrás: Zenei lexikon