Isten

Fogalmát meghatározni lehetetlen. Szt. Ágoston szerint könnyebb megmondani, hogy mi nem az I., mint azt, hogy mi ő. Bármikép képzeljük is őt magunknak, mindaz kevesebb, csekélyebb nálánál, s bármint fejezzük is ki, az nem az, ami ő valóságban; mert I. végtelen, a végtelen pedig korlátolt ész által meg nem fogható s kimerítőleg ki nem fejezhető; tökéletes, teljes fogalma, mely egész tárgyát kimerítené, nem lehetséges embernél. I. megszünnék lenni végtelen s azért I., ha a véges elme megfoghatná; azért mondja szt. Ágoston: «Ha megfogod, nem Isten» (Serm. 117. de verb. Domini). De nem is szükséges az isteni léynek ily tökéletes kimerítő ismerete; elégséges az, mely a mindenség létéről, rendjéről, céljáról elegendő okot tartalmaz, az észnek az ő elméleti és gyakorlati működésében, ugyszintén a sziv vágyainak eleget tesz: ily ismerettel birunk istenről, kiről gondolkozva, őt ugy képzeljük, mint önmagától való, végtelen tökéletességü valóságot, mindennek létesítő végső okát, vagy mint a kat. egyház tanítja: «Az egy igaz élő I., a mennynek s földnek teremtője», mindenható, örök, megmérhetetlen, felfoghatatlan; ész, akarat, s minden tökélyre nézve végtelen, ki egyes egyedül való, egészen egyszerü s változhatatlan szellemi állag levén, a világtól tárgyilag és lényegileg különbözőnek, önmagában és önmaga által legboldogabbnak és mindennél, ami kivüle létezik és gondolható, kimondhatatlanul nagyobbnak mondandó. Ezen egyedüli igaz I. jósága és mindenhatóága által nem saját boldogságának nevelése, sem önön tökélyeinek létrehozása, hanem a teremtményekkel közlött jók által ennek nyilvánítása végett teljesen szabad elhatározása folytán mind az anyagi, mind a szellemi világot az idő kezdetével semmiből alkotta, föntartja s kormányozza (Conc. Vat. Cap. I. Const. 1. De fide).

I. ismeretére a teremtett szellemnek kétféle forrás áll nyitva, melyből az istenség ismeretét merítheti; ez a kétféle forrás az isteni kinyilatkoztatás kétféle módja, amint t. i. az természetes és természetfölötti uton jön el hozzánk. E két forrás nem egyenlő fontosságu, nagy különbség van a kettő közt; mert az, amit az ember természetfölötti kinyilatkoztatás által tud I.-ről, nem ugyanaz, amit a természet utján ismer róla, vagyis máskép ismerjük I.-t a természet, máskép a kegyelem világossága által; de ez a «máskép» korántsem jelent ellenkezést az első és második ismeret közt; nem azt akarjuk mondani, hogy az ember a természetes világosság által ellenkezőjét ismeri annak I.-ről, amit a kinyilatkoztatás ad elő neki. Ellenkezőleg, katolikus tanítás, hogy a rendkivüli kinyilatkoztatás fénye az ész világával sohasem ellenkezik, s viszont az ész igazsága semmi ellentmondást nem tartalmaz a pozitiv hit igazságával. Ami az I. természetes ismeretét illeti, habár velünk született isteneszme nincs is, lelkünkben megvan a képesség, hogy I. létéről magunknak önkéntes hajlandósággal s nagy könnyüséggel észszerü bizonyosságot szerezzünk: de ezt az ismeretet az I.-től különböző közeg, a teremtményekből való következtetés által kell szereznünk s igy bizonyítanunk. I. létének észleges bebizonyítására sokféle érvek szolgálnak: 1. A lénytani érv (argumentum ontologicum, l. Anselmus). 2. Világtani érv. Vannak esetékes létü lények, amelyek létezhetnek v. nem létezhetnek, amit bizonyít a világon létezők folytonos eredete- s romlásáról való tapasztalat. Az esetékes létü lények nem önmaguktól valók, hanem más által eredtek. Ugyanis semmi sem létezik elegendő ok nélkül. Az esetékes létü lények létezésüknek elegendő okát nem birják önmagukban, mert különben nem volnának esetékes létüek, amelyeknek sajátsága az, hogy közömbösek a létezésre és nem létezésre: ha tehát mégis léteznek inkább, mint nem léteznek, létezésük okát önmagukon kivül birják, más által eredtek. Ez a más nem lehet egyéb mint az első, teremtetlen, önmagától való s azért szükséglétü lény. Mivel ugyanis esetékes létü lények oka azokon kivül létezik, ez az ok v. önmagától van, vagy ismét más által teremtetett. Ha önmagától való az, az önmagától való ok maga az I. Ha pedig nem önmagától való, ismét oka keresendő, mely vagy magától, vagy mástól van, s ekképp az okok sora támadna, amelyben folyton az előző ok a következőnek lenne oka. Már pedig, minthogy az ilyetén okok sorozata végtelenül nem terjeszthető ki, szükségkép kell első oknak lennie. Szükségkép létezik tehát első, önmagától való, szükségletü ok, ez az önmagától való lény végtelen, I. Az önmagától való lény ugyanis éppen azért, mert nem mástól, hanem magától van, nem részesül által bir léttel, hanem lényegileg, v. inkább nem léttel bir, hanem maga lényegileg a lét, a lét telje, a legvalódibb, végtelen lény. 3. A mozgásból vont érv (arg. kyneseos). Tapasztalati tény, hogy a világon sokféle mozgás létezik. A mozgás nem más, mint átváltoztatása a csupa tehetségnek működéssé. Semmi sem képes önmagát mozdítani. Azáltal, hogy valami valódilag megváltozik és a tehetségből működésbe megy át, olyasmi járul hozzá, amivel előbb nem birt: ámde senki sem adhatja önmagának azt, amivel nem bir. Azért minden változékony és csupa tehetségi lény mástól függ, hogy mozdíttassék. Ha tehát az, amitől mozdíttatik, ismét csak ilyen, hogy működhessék, a harmadikhoz s igy tovább kell fordulnia, amig valamely működőhöz érünk, amely nem mozdíttatik, hanem csupa magától működő. A mozgás az anyagnak nem veleszületett tulajdonsága, az anyag veszteg, nem mozdul, ha nem mozdíttatik. Kell tehát egy fölötte való akaratnak lennie, mely mozgába hozza, mely nem anyagi. 4. A céltani érv (agr. teleologicum) lényege ez: a világon a legkisebb állat szervezetében éppugy, mint az égi testek mozgásában bámulatos rend, csodálatos összhangzat, célirányosság észlelhető. Az ész törvénye szerint, mely nem enged meg okozatot elegendő ok nélkül, ott, hol tervszerüség, összhangzat van, kell oly lénynek is lennie, mely e tervezetet, összhangzatot kigondolta s valósította. Már pedig megismerni a célt és a használandó eszközök alkalmas voltát csak az ész képes; s hasonlókép a célt kitüzni szándékolni s a cél elérésére alkalmazni csak az akarat tudja; mind az ész, mind az akarat műve a rend, az lehetetlen, hacsak az ésszel s akarattal biró lélekben fogalmazva, kigondolva nincs. Létezik tehát ész, mely a mindenség rendjét kigondolta; létezik akarat, mely ezt a rendet valósította. 5. Az erkölcsi érv igy alakul: van lelkünkben erkölcsi törvény, melynél fogva különbséget teszünk a jó s rossz közt; a jót követnünk, a rosszat kerülnünk kell; a jót cselekvőre jutalom, a rosszat tevőre büntetés vár. Ez a törvény egyetemesnek s változhattlannak ismertetik, föltétlen tekintéllyel bir, mit soha sem szabad megsérteni, melyet semmi hatalom el nem törülhet; föltétlen szentesítéssel, melynek jóváhagyása a jókat vigasszal tölti el, s melynek furdalásai a gonoszokat folyton gyötrik. Ezt az erkölcsi törvényt nem az ész hozta, az ember azt nem hozta létre, ha nem találja, már magára hozottnak érzi, amely ellen, fájdalom, gyakran, de hiába tuakodik. Az ész megismeri ugyan az igazságot, legyen az elméleti vagy gyakorlati, de nem teremti; nem lehet törvényhozó saját akaratára nézve, törvényt csak fölebbvaló adhat, ember pedig nem lehet fölebbvaló s alattvaló egyszersmind; a törvényhozó, ki a törvényt a szivekbe oltá, az I., ki a valóságban létezik. 6. Történelmi érv (arg. historicum). Mindenkor mindenütt meg voltak gőződve az emberek, hogy létezik I.; tévedtek sokan az I. igaz természetének megismerésében, de valamely istenséget mindig hittek; az ateusok, mint hajdan, ugy most is csak szórványosan mutatkoznak. Már Plato felhozta az I. léte bizonyítékául: «minden görög és barbár megegyezését abban, hogy léteznek istenek» (Dial. 11.). Ez az egyetemes, kétségbevonhatatlan tény csak igazság lehet; az, amiben mindenek természete megegyez, nem lehet téves (Cic., De nat. Devr. I. 17). Ez a közegyezés a természet szava, az igazság nyilatkozata. Ezen állandó közmegegyezés I. létének hitében egyetemes, a legnagyobb nyilvánvalóság eredményekép tekintendő, melynek elegendő oka csak az lehet, hogy az, vagy a természet szava, vagy bizonyos őshagyomány, vagyis inkább mindkettő együttesen; ezt az egyetemes, mélyen gyökerező, kiszakíthatatlan meggyőződést csak az kelthette föl az emberi lélekben, aki teremté s igy szervezé: innét a lélek az az önkéntelen vonzódása, mely az isten tudatában eredetének kútfejéhez vágyódik.

I. tökéletességei. Keresztény fogalom szerint az isteni tökéletesség nem oyl tulajdonság, melyet I. tetszése szerint fölvehetne magára, vagy letehetne, hanem az, amije van, az ő maga, mindaz ami I.-ben van, az maga az I.; nemcsak értelemmel bir, hanem értelem és pedig egész értelem. I. végtelen tökéletességü, tiszta szellem lévén, kizár minden összetettet, vagyis: a) egészen egyszerü; b) mindenütt jelenlevő, megmérhetetlen, aki minden létező dolognál nemcsak hatása, működése, hanem lényegénél fogva jelen van, általuk azonban nem foglaltatik, nincs térben, ő nem valami más mellett létező; tér istent sem be, sem ki nem zárja; c) örökkévaló kezdet, vég, változás vagy következés nélkül; az örökkévalóság határtlan életnek egész és tökéletes birása, semmi által meg nem szakasztott jelen (Szt. Ágoston Confes. XI. c. l.); d) változhatatlan, mindig ugyanaz, ugyanazon állapotban van, lehetetlen, hogy valamely tökéletességet szerezzen vagy veszítsen; e) mindentudó, ki minden ismerhetőt ismer; f) mindenható, ki mindent, ami önmagában lehetséges, létrehozhat; g) legbölcsebb, aki a legjobb célokat legalkalmasabb eszközökkel veszi ki; h) legszabadabb, ki önmagát minden akadály és szükség nélkül legtökéletesebb ismerete szerint határozza el a cselekvésben; i) a legszentebb, ki tökéletességeivel egyezőleg cselekszik, csak az jó és szent, ami akaratával egyezik; j) legjóságosabb, ki minden teremtményének annyi tökéletességet és boldogságot akar adni s ad is, amennyire képesek, s az ő legbölcsebb tervei megengedik; k) igazmondó, ki változatlanul igazat akar mondani s igéreteit megtartani; l) legigazságosabb, aki mindenkit cselekedetei szerint jutalmaz vagy büntet; m) legirgalmsabb, aki sokáig türi a bünösöket, időt engedve a megtérésre, ki kegyelmet ad, hogy töredelemre indíttassanak s a bünbánókat kegyelmébe fogadva, büneiket megbocsátja, szeretetében részesíti. Keresztény fogalomban az I. egy, lényegében három személyében: atya, fiu és szentlélek, vagyis az egy isteni lényeg három különböző isteni személyben él, minden valóságos különbsége mellett azonban az isteni személyeknek a lényeg, az állag és természet mégis csak egy s magához egyenlő.

Forrás: Pallas Nagylexikon