Iszlám

(arab), szószerint: «odaadás», az a tény, hogy az ember magát istennek odaadja; igy nevezte Mohammed a tőle alapított uj vallást. Ennek legfőbb dogmája az egyetlen egy és mindenható istenben (Alláh) való hit, akit Mohammed az irgalmasnak és könyörületesnek (al-rahmán al-rahím) nevez, aki az emberek sorsát és tetteit örök határozatával (kadar) igazgatja, akaratát az emberekkel próféták által tudatta, kiknek sorozatát, mint a legutolsó kinyilatkoztatás közlője, Mohammed, «a próféták pecsét»-je zárta le. Az I. a tulvilági életben való hitet is követeli, a jó cselekedetek jutalmazását a paradicsomban (dsennet) és a rosszakért való bünhődést a pokolban (dsehennem), ezzel kapcsolatban a holtak feltámadásában és a végső itéletnapban való hitet is követeli vallóitól. Mohammed, aki küldetését nem korlátolta csupán csak az arabokra, hanem ugy lépett fel, mint Isten küldötte az egész emberiséghez («a fehérekhez és feketékhez»), működése első idejében csakis Ábrahám tiszta vallása helyreállítójaként akart szerepelni és tanait a zsidók és keresztények szentirataihoz kapcsolta. E könyveket (felsorolása szerint három, ugyanis: al-taurát a tóra, al-zabúr a zsoltár, al-indsíl az evangeliom) szent kinyilatkoztatásnak tekinti az I., sőt azt mondja, hogy bennük Mohammed személyleirása és küldetése is foglaltatik; csakhogy a zsidók és keresztények e könyveket meghamisították és félremagyarázták. A kereszténység tanai közül különösen a Jézus isteni természete, az Isten atyasága ellen fejt ki éles ellentmondást; a zsidó tanok közül különösen a ceremoniákat ellenzi, melyek közül azonban számos törvényt és tilalmat átvett, igy p. a disznóhus tilalmát, melyet még a bor tilalmával megtoldott. Átalán a zsidó és keresztény szent iratokról és hagyományokról, azok szerint, amiket rabbiktól és barátoktól megtanult, vajmi zavaros fogalmakat sajátított el és közölt hiveivel. Mohammed tanait prófétai pályája fejlődésével fokozatosan fejtette ki. Mig a sajátképeni valláselveket már első mekkai korszaka alatt hirdette, szertartásos törvényeit a Medinában való tartózkodása alatt állapította meg. E törvényekkel és intézményekkel eleinte sok engedményt tett a medinai zsidóknak, kiket az I.-nak megnyerni óhajtott (nagy böjt az 1. hónap 10. napján, l. Ásúra, imádkozás iránya Jeruzsálem felé, l. Kibla); a zsidók ellenkezése azonban az engedmények visszavonására birta őt. Átalán nem volt kifogása az ellen, hogy a régi kinyilatkozatott könyvek birtokosai (ahl al-kitâb), azaz: a keresztények és zsidók (később a persa tüzimádókat és a mezopotámiai szábiusokat is e csoporthoz számították) a mohammedán államban vallásukat háborítlanul gyakorolják; e jogot a türelmi adó (dsizja) révén élvezhetik; csakis a bálványimádó pogányokat kell az I. elfogadására erőszakos hatalommal kényszeríteni.

Az I. rendszere az igazhitüre a következő kötelességeket rója: 1. vallást, hogy nem létezik más istenség, csakis Alláh és hogy Mohammed Alláh követe (lâ ilâha ill "Allâh, Mohammad raszúl Alláh); 2. naponta ötszöri imádságot (szalât); 3. a szegényeknek rendelt közadó teljesítését (zakât) a kincstár számára; 4. a ramadhân havi böjtöt; 5. a mekkai zarándokolást (l. Hadds). E kötelességek rituális részét mindenféle ceremóniák kisérik (p. az imát a mosakodás, a muëzzin hirdetése előzi meg stb.), melyeknek módozatait az I. törvénye pontosan meghatározata. Az I. fejedelmének kötelessége a dsihád, azaz a vallásháboru a hitetlenek ellen azon céllal, hogy az igazhit országát terjessze. Az I. erkölcstana a zsidóság és kereszténység erkölcstanától lényegében nem különbözik; belőle van merítve. Szemben a pogány arabság törzsrendszerével, mely sajátos életnézetével a szüntelen belső harcokat élesztette, a boszuállást fejlesztette, Mohammed az I. által az egyenetlenségeket, a törzsrendszer által emelt választófalakat lerontani óhajtá és az I.-ot valló emberek egyenlőségét emelte elvvé. Kárhoztatta a pogány barbarság (dsáhilijja) számos embertelen szokását és minden téren szelidséget és józan mérsékletet hirdetett. A borivást és a szerencsejátékokat megtiltotta, a korlátlan soknejüséget mérsékelte, amennyiben négyre szabta a törvényes hitvestársak számát. A házasság könnyelmü felbontását is szoros törvények által megakadályozta. Az aszketikus életmódot és minden tulzást a világi javak kerülésében visszautasít; a nőtlenséget tanaival ellenkezőnek mondja. Az asszony jogi és társadalmi állását is magasabb fokra emelte, mint amelyen a pogány arabság idejében állott.

Az I. legfőbb forrása a korán (l. o.); a mohammedán ember kötelessége e könyvet isteni kinyilatkoztatásnak hinni. Ezenkivül tekintéllyel birnak azon tanító mondások, melyeket a próféta halála után mint tőle eredőket terjesztettek, továbbá a próféta cselekedeteire vonatkozó elbeszélő tudósítások, ugymint azon vallásos és köznapi szokások, melyek a próféta és társai életében az I. hivői körében érvényben voltak. E mozzanatokból áll az I. hagyománya (l. Hadíth, Szunna). Törvényforrásul tekintik ezeken kivül a Consensus ecclesiae-t is (l. Idsmá"). Ezen elsőrendü forrásokhoz a tudós iskolák által később még egy spekulativ elem is járult, t. i. az analogia és következtetés (kijász), melynek segítségével az irott és a hagyományos források alapján kifejthető törvény bővebb fejlesztésnek indulhatott. E források felhasználására nézve részletes esetekben a lényeget nem érintő némi eltérés mutatkozott az I. II. sz.-ában kifejlődött mohammedán teologiai iskolákban. Ez eltérések teszik alapját a négy ortodox iskolairánynak (madzáhib), melyeket csak tévesen szoktak szektáknak nevezni (l. Fikh). Mig ez iskolairányok a törvényforrások alkalmazásának módozataiból álltak elő, a görög filozofia, ugymint a keleti kereszténység dogmatikai vitáinak befolyása és a racionalizmus támadása az eredeti ortodoxizmustól eltérő dogmatikai irányokat fejlesztett az I.-on belül. Az isteni decretum absolutum (kadar) ellenében az ember szabad akaratát tanították; a koránra vonatkozó azon tant, hogy a szent könyv öröktől fogva létezik, és nem időben keletkezett, ugy módosították, hogy a korán is teremtve van; az isteni attributumokról szóló ortodox tant az isteni lény szellemi fenségével és oszthatatlan egységével összeférhetetlennek mondották. Az I. racionalistáit mu"tazilitáknak (l. o.) nevezték. Akik a szabad akaratot tanították az abszolut fátum (dsabariták) ellenében, a kadarita néven ismeretesek. Felemlítendők még a murdsiták (l. o.), kik már az omajjád uralom alatt azon tannal álltak elő, hogy a gyakorlati törvények megszegése miatt nem kárhozik el a muszlim, ha különben a hit sarkalatos tételeit elismeri és érvényesíti. A racionalizmus és az ortodox tan között közvetítő formulát a X. sz. elején Al-As a rí teremtett; e formulázás teszi azóta az I. egyházának elismert dogmatikai szimbolumát. Mig a filozofia befolyása az I.-ban a racionalizmus előlépését segítette elő, addig keleti, nevezetesen ind (buddhista) hatások a miszticizmus kifejlődését mozdították elő, mely a szúfí-k (l. o.) tanaiban jutott kifejezésre. E tanok végső következményeikben egészen a panteizmusig nyomultak elő, a buddhizmus nirvána-eszméjét sajátították el, az I. törvényéből teljesen kivetkőztek és már csakis külsőleg állanak a mohammedanizmus alapján, melynek képviselői e tanokat a legszélsőbb eretnekségnek mondják.

Forrás: Pallas Nagylexikon