Jakab

1. Elek (szent-gericei), történetiró, szül. Szt. Gericén (Marosszék) 1820 febr. 13. Tanult Kolozsvárt. 1843. az erdélyi királyi kincstárhoz nevezték ki s ott szolgált 1848 aug. 31-ig, de közben a marosvásárhelyi királyi táblánál törvényes gyakorlaton volt, ott letette az ügyvédi vizsgát s 1847 jun. 22. stallum agendi-t nyert, ugyanez év szeptemberében Marosszéken táblabiróvá választatott. Az 1848 máj. 31. kimondott unió hirét ő vitte meg, mint az ellenzék küldötte a magyar minisztériumnak; 1848 szept. Kossuth-huszár lett; résztvett Bem erdélyi és bánsági hadjárataiban, a piskii csata után hadnagy, majd főhadnagy, másodkapitány lett; 1849 máj. 1. Bem által a katonai érdemjel 3-ik osztályával tüntetett ki. Dévánál tette le a fegyvert csapatával együtt Lüders hadcsapata előtt, 1850 ápr. 26-ig Szebenben volt fogoly. A börtönből kiszabadulva, szülőföldjén, hova internálva volt, gazdálkodott, gazdászati s történelmi tanulmányokkal foglalkozott 1854-ig, amikor gróf Mikó Imre titkárának hivta meg Kolozsvárra. 1861. az erdélyi kormányszékhez, melynek elnöke gróf Mikó volt, lajstromozónak neveztetett ki; 1862. az erdélyi törvényes viszonyok kérdésében működő bizottság tollvivőjéül nevezték ki; 1863. a főkormányszéki levéltár al-, 1867. főigazgatójává lett; 1873. Budapestre helyeztetvén át ezen levéltár, melyben az 1692-1873. okmányok száma 1785000-re rugott, ennek átszállításával, majd rendezésével ő bizatott meg, kineveztetvén ekkor a magyar országos levéltárhoz allevéltárnokká, 1893. pedig levéltárnokká. Az akadémia 1870 jun. 2. levelező-, 1889 máj. 3. rendes taggá választotta; 1875. az erdélyi román irodalmi egyesület tiszteletbeli tagja lett; ugyanezen évben az angol British and foreign Unitarian Association megválasztotta külső levelező taggá; 1872. kineveztetett a kolozsvári jögtörténeti államvizsgálati bizottság tagjává. Sokat tett a székely pályadij-alap ügyében. Az unitárius egyháznak régebb idő óta tanácsosa. Művei közül a nevezetesebbek: A magyar korona feletti küzdelem a XVI. században (Kolozsvár 1861); Segesvári Bálint krónikája (Magyar tört. tár); Az erdélyi apátságok története (u. o.); A királyföldi viszonyok ismertetése (Pest 1868); Kolozsvár története (oklevéltárral és a szöveget érthetővvé tevő rajzok külön füzetével az I. köt. 1869. jelent meg, II. köt. 832 lap, III. köt. 1022 lap, oklevéltár 752 lap, 1889. jelent meg); Dávid Ferenc emléke. Elitéltetése és halála háromszázados évfordulójára (két részben 385 + 80 lap, Kolozsvár 1880); Az utolsó Apafi (Budapest 1875); Emlékek a szabadságharc idejéből (u. o. 1879); Fiume (u. o. 1881). Összes művei jegyzéke megvan a Magyar Tud. Almanach 1870. 254-59. l., 1876. 297-302. l., 1882. 191-195. l., 1889. 253-8. l. Arcképe, életrajza megjelent Magyarország és a Nagyvilág 1875. 39. sz., Figyelő irod.-tört. közl. 1880 juniusi füz., Vasárnapi Ujság 1888. 46. sz.

2. J. István, szinműiró, szül. Mező-Keresztesen (Bihar) 1798 okt. 29., megh. Budán 1876 okt. 18. Nagyváradon tanult, a jogot Pesten végezte, 1818. már bölcsészeti, 1820. pedig jogi doktor volt. Államszolgálatba lépett a helytartó tanácsnál, ahol 1823. léptették elő fizetéses fogalmazó-gyakornokká, miközben ügyvédi oklevelét is megszerezte, de sohasem használta. 1828. fogalmazó, 1836. jegyzőkönyvi iktató, 1839. titkár lett. Hivatala mellett művészi és irói kedvteléseinek élt. 1828. egy jubiliris ódával feltünvén, munkatársa lett az Aurorának, Hebenek, Felső-Magyarorsz. Minervának stb., melyekbe lirai költeményeket és kisebb dolgozatokat irt. Mint zeneszerző is hirre tett szert; táncdarabjait a főváros akkori mulatságaiban igen kedvelték, de irt népdalokat és komolyabb szerzeményeket (Ős Buda gyermeke, föl, szaporán, harci dal; Czuczor Ki az? c. költ. dallama). Hathatósabb működést fejtett ki a 30-as években, egyrészt mint ismeretterjesztő iró, az első Magyar Conversations-Lexikon főmunkatársa, mely vállalatba több mint 50 ívnyi cikket irt, és a helytartótanács megbizásából kidolgozott számos gyakorlati irányu munkálattal: Oktatás a marhavészről (1836); A veszett állatok marását és a veszettséget távoztató orvosi s közbátorsági rendeletek (1836); A világtalan gyermekekkel csecsemőkoruktól fogva való bánás (1838); másrészt és főleg a szinműirodalom terén. Mikor az akadémia, mindjárt alakulása után, felkarolta a hazai drámairodalom ügyét s eredeti darabok iratásáról, külföldi remekek fordításáról gondoskodott, s e célból egy Eredeti és egy Külföldi Játékszint indított meg, J. mindkét irányban egyike volt a legelső és legbuzgóbb munkásoknak. Voltaire Alzir-jának verses fordítását oly sikerrel végezte, hogy az akadémia levelező taggá választotta 1833. s a játékszini bizottság jegyzőségét is rábizta. E minőségében két évi tiszte alatt puszta ügyszeretetből vagy 70 avultas szinművet ujított meg és a nemzeti szinház repertoireját vagy 40 fordított darabbal látta el. Eredeti szindarabjaival kétszer nyert másodjutalmat, u. m. Falusi lakodalom c. vigjátékával, melynek szellemes, világos szövevénye és magyar élete tetszett, továbbá Zsarnok apa c. szomorujátékával. Izabella c. szomorujátéka dicséretet nyert. Tőle való az első magyar operaszöveg, a Csel (zenéje Bartay Endrétől). Általán az operaszövegek fordításánál mint zeneértő jó szolgálatot tett (Borgia Lucretia, Beatrice di Tenda, Eskü, Halévy Zsidó nő-je stb.). Pályázott arra a kérdésre is: Mikép lehetne Pesten állandó szinházat alapítani? Az első dijat Fáy András nyerte el, de a J. munkáját is kinyomtatták. A szabadságharc után ideiglenesen nyugalomba helyezték, a helytartótanács visszaállítása után azonban ismét alkalmazták. Mint helytartósági tanácsos vonult nyugalomba 45 évi szolgálat után 1867. Végégeit teljes visszavonultságban tölté Budán, az ujabb irodalmi irányok közt jóformán elfeledve: csak az akadémia drámabiráló bizottságaiban vett már részt. V. ö. Vasárnapi Ujság 1876, 44.

3. J. József, tanár, J. Elek öccse, szül. Szt. Gericén 1821 szept. 11., megh. Nápolyban 1855. Tanult Székelykereszturon, Kolozsvárt. A selmeci bányászakadémiába készült, de az unitárius egyház megválasztotta Kolozsvárra tanárul, esetleg lelkészül, de azon föltétel alatt, hogy előbb külföldi egyetemeket látogasson. Ennek következtében a berlini és göttingai egyetemekre, két év mulva Párisba ment; ő is közte volt azon 300 magyarnak, kik Dobsa Lajos és Hugo Károly vezetése alatt a francia köztársaság elnökét üdvözölték, innen Londonba ment, hogy mint leendő kolozsvári lelkész, az unitárius teologiában képezze ki magát; 1848 aug. hazatért, Kolozsvárt lelkész lett, majd tüzérnek állt. Magyarósnál 1849 febr. 18. foglyul esett, Olaszországba vitték, a Rukavina-ezredbe besorozták, innen megszökött, 180 társával Genovában angol hajóra szállt. Hosszas viszontagság után Görögországba jutott, itt egy ideig Kalkiszban élt, a latin s francia nyelv tanításával keresvén kenyerét, innen értesítette először püspökét, majd az 1850-ik év végén testvérét és szüleit életben léte felől; később itt magán-tanintézetet nyitott, mely tisztességes jövedelemforráshoz juttatta; 1851 végén Syriába hivatott meg tanárul s miután előbb Athénben a vizsgálatot kiváló sikerrel letette, azon állomást elfoglalta. Rokonai már 1852. folyamodtak a Marosvásárhelyt is megfordult fejedelemhez hazatérhetési engedélyért, de ezt csak herceg Schwarzenberg kormányzó közbenjártára 1855. nyerték meg. Az engedély későn jött; J. már ekkor súlyos beteg volt, orvosai Nápolyba küldték fürdőre, ő utra kelt - mint e felől utolsó levelében testvérét értesítette - de többé nem tért vissza; utközben vagy Nápolyban bevégezte reményekben s szenvedésekben gazdag életét.

4. J. Ödön, költő, szül. Vadasdon (Maros-Torda) 1854 jul. 26. Iskoláit a marosvásárhelyi, kolozsvári ev. ref. kollégiumokban s a kolozsvári tudományos egyetemen végezte. Kolozsvárról 1879 tavaszán a pancsovai állami reáliskolához, majd ugyanazon év őszén a dévai, 1894. a budapesti VI. ker. reáliskolához neveztetett ki, hol azóta működik. Már marosvásárhelyi tanuló korában irogatott a Fővárosi Lapokba. Mentovich utján korán otthonos lett az irói körökben. Költeményeinek első gyüjteményét (Déva 1880) előfizetés utján adta ki. 1886. jelent meg Hangok az ifjuságból cimmel költeményeinek második sorozata, 1891. pedig Nyár cimmel foglalta össze legujabb műveit. Időközben a rajzirás terén is sikereket aratva s Székely historiái Gyárfás Jenő gyönyörü illusztrációival a könyvpiac legszebb, legkedveltebb termékei közé tartoztak. Egy regényén (A pusztulás utja) kivül a népszinműirás terén is föllépett, s két népszinműve (Szegény Radóné és Galambosi Sándor) tőrőlmetszett népies alakjaival, zamatos nyelvével és élénk fordulataival hatásukat nem tévesztik el. Argyrus verses elbeszélésével az akadémia Nádasdy-diját nyerte el. Tagja az erdélyi irodalmi társaságnak, a Petőfi-társaságnak, valamint 1895 jan. 6. óta a Kisfaludy-társaságnak.

Forrás: Pallas Nagylexikon