Japáni keramika

Miként a művészet gyakorlata általán, ugy az agyagmüvesség is Khinából jutott Koreába és onnét Japánba. Az adatok azonban fölötte eltérők arra nézve, hogy a khinai keramika mikor honosodott meg Japánban. A Kr. e. 600-ik év körül állítólag Yamato tartományban már készítettek volna edényt fekete és vörös agyagból. Egy másik adat szerint Kr. e. 27. koreai bevándorlók Ovai tartományban keményebb agyagu edényt gyártottak. Egy további adat szerint Kr. u. 720. Giyogi nevü pap találta volna föl a hajtó-korongot, amivel kapcsolatban aztán Bizen, Hizen és Ovari tartományokban elterjedt az agyagipar. Az bizonyos, hogy a japáni agyagáruk igen kezdetlegesek egész a Kr. u. VII. sz.-ig. A szines mázat a IX. sz.-tól kezdve használják. Az agyagipar a tea élvezetének elterjedésével nyer nagyobb lendületet. A XIII. sz.-tól kezdve a XVII. sz.-ig a khinai hatás volt uralkodó. E századra esik Ninsei, Japán legnagyobb keramikusának működése, aki tökélyre vitte a technikai eljárásokat, fölszabadítá a J.-t a khinai gyámság alól, s a sajátos japáni diszítés alapját megveté. Miként a keramika egyik legjellemzőbb ága a japáni művészetnek, éppen ugy a keramikai termékek diszítményében nyilvánul legszabadabban, s legmegkapóbb módon a japáni művészeti fölfogás. A japáni fazekas nem az agyagnak kikészítésére, de nem is annak formálására fekteti a fő súlyt, rá nézve mindez mellékes, lényegtelen, a fő és leglényegesebb, ami minden egyéb fölött uralkodik, a diszítés. Ezért a japáni nem szorítkozik a diszítés két technikájára, t. i. a diszítménynek a máz alá és a máz fölé való festésére, hanem azonkivül bámulatos sikerrel üzi az agyagkészítmény díszítésének egyéb módjait is, s a porcellánt, meg a kemény agyagedényt lakkfestéssel és rekeszes zománccal diszíti. E téren oly ügyességet, oly finom szinérzéket árul el, amilyennel a föld egy népe sem dicsekedhetik. A J. termékeinek világhire ezen alapszik. A japáni is megkülönbözteti a csekélyebb tüznél égetett puhább és a nagyobb tüznél égetett keményebb agyagárut, a durva és a finom faienceot. Az elsőnek a neve «csuchi-yaki» (föld-égetett), a másodiké «ishi-yaki» (kő-égetett). A japáni agyagedénynek egyik sajátosságát képezik a máznak hajszálrepedései (craquelé) amelyek nálunk a technikai fogyatkozást árulják el, ott pedig célzatosan állítják elő és bámulják, mint helyes alkotó elemét az edény szinekben pompás diszítményének. A japáni az agyagárut nemcsak minősége, hanem eredete szerint is nevezi. Az ekként nevezett főbb agyagáruk: Satzuma-yaki (egy Satzuma-tál szines képe a Keramika mellékletén látható), Ninsei-yaki, Kenzan-yaki, a két utóbbiból fejlődött Avata-yaki, mind a három Kiotóban, Mino-yaki, Banko-yaki (japáni majolika) stb. A J. mostanság ujat nem termel ugyan, csak a régit ismétli, de abban is rendkivüli ügyességet tanusít. A J.-nak másik világhirü terméke a porcellán, melynek fő helye a Hizen vidéke, ahol már a XIII. sz.-ban készítettek kaolintartalmu, porcellánszerü és szürke mázzal festett edényeket, amelyek azonban durvák voltak. A XVI. sz. első negyedében honosodott meg a khinai porcellán Japánban és 1647. használták előszöt az üvegesedő, zománcfestékeket és az aranyat. A hollandusok árasztották el Európát a XVIII. sz.-ban japáni porcellánnal. A porcellánt eredete szerint nevezik el, igy: Kioto-, Kaga-, Kutani-, Arita- (Hizen-), Seto-porcellán, stb. A japáni porcellán technikailag tökéletes, a diszítmény művészeti becse tekintetében azonban nem vetekedik a közönségesebb agyagáruval.

Forrás: Pallas Nagylexikon