Jövevényszók

igy nevezik a nyelvészetben a meghonosult idegen szókat. Nincs az a művelt s nincs az a műveletlen nyelv, amelyben ilyenek ne volnának; a Fidsi-szigetek emberevő lakosai nyelvében találtak idegen szókat, és legtöbbet találunk a művelt és dicső angol nemzet nyelvében. A népek érintkezésének s egymásra hatásának szükséges következménye az idegen tárgyakkal és fogalmakkal az idegen szók átvétele. S ha legtöbb idegen szót az angol s a német nemzet nyelvében találunk, nálunk sem kell a nemzeti hiuságnak berzenkednie, ha a tudomány megállapítja, nyelvünk elemei között melyek az idegen eredetüek. A máshonnan került szók két nagy seregre oszlanak, ámbár nem lehet a kettőnek mindig pontosan megszabni határát. Az olyanoknak, minők p. korrigálni, korrektor, korrektura, delegáció, deficit, stb., idegen voltukat érzi az ember, kivált az irástudó, idegen tartalmuknál vagy idegen alakjuknál fogva. Ezek az igazi idegen szók vagy kölcsönszók, melyeket a németeknek a sok Fremdwörterbuch magyaráz. Van aztán egy másik sereg, mely oly régen átszármazott más népektől a mienkhez, hogy vagy jelentése megváltozott, v. hangzása megmagyarosodott, azonfelül részben már családot is alapított nyelvünkben s igy nyelvünk viszontagságaiban részt véve, jogot szerzett magának a honosságra. Ilyen szók p. barát, angyal, rózsa, pálya, polgár, pokol, paripa, rozs, csinál, parancsol, stb. Ezekben semmi idegenszerüt nem talál a nyelvérzék, s azért nagyobb részükről még a művelt és nyelveket tanuló közönség sem gyanítja az idegen eredetet. Ezek az u. n. J. v. meghonosult szók (ném. Lehnwort) adnak legtöbb dolgot a nyelvésznek is, éppen azért, mert a százados, sőt évezredes használat jelentés és alak tekintetében sokszor a felismerhetetlenségig elváltoztatta őket. Némelyiket eközben az u. n. népetimologia egy-egy eredeti magyar szóhoz kapcsolta, ugy hogy első tekintetre szükségkép ősi sajátunknak kell tartanunk s néha csak fáradságos utánjárás győz meg ennek ellenkezőjéről. A mérföld-et p., aki csak igy magában tekinti, okvetlen a mér ige származékának tartja, aminthogy sokan, hibás igetős összetételt érezvén benne, önkénytelen mértföld-re javítják. Pedig a nyelvész kimutathatja, hogy az első tagban a német meile lappang, hogy ezelőtt magyarul mélyföld-nek ejtették, s hogy ez a kiejtés némely vidéken a legujabb időkig fönnmaradt. Igy szépült a latin tuberosa tubarózsá-vá, igy lett coemeteriumból cinterem, stb. Ha fontos nyelvészeti szempontból, szintoly fontos a műveltségtörténetre nézve a J. kimutatása. S igaz az, amit már harminc évvel ezelőtt megmondott egy nyelvészünk, hogy «a nyelv többet bizonyít, mint a krónikák». A legmindennapibb, a legalacsonyabb fogalomköröktől a legmagasabbakig, legszentebbekig, lépten-nyomon találkozunk olyan tárgyakkal és képzetekkel, melyek nevükkel elárulják idegen eredetüket: megannyi adalék a műveltségtörténet megvilágítására. Minden nép a legfontosabb történelmi érintkezéseinek megvan a maga képviselője az idegen szóknak egy-egy csoportjában v. egész rétegében, mely amaz érintkezésekről maiglan tanuságot tesz.

Miután a magyar nép és nyelv kivált az ugorságból, s miután a magyarok elhagyták őshazájukat, legelőbb valamely török néppel voltak huzamosabb ideig szomszédosak. Ezt a történeti kutfők mellett különösen a magyar szókincs vallomásai bizonyítják. Török szavaink ugyanis nagyrészt olyan hangalakot mutatnak, mely a Volga táján élő csuvas nyelv hangbeli jellemének felel meg, ugy hogy ennek az érintkezésnek okvetetlen a honfoglalást megelőző korba kellett esnie. Különösen két nagy szócsoport bizonyul e korból valónak, s mutatja, minő irányban fejlődött a Volga táján lakott magyar nép műveltsége: egyik szócsoport a földmivelésre, a másik az állattenyésztésre vonatkozik (buza, árpa, borsó, szérü, tarló, gyümölcs, alma, szőllő, kender, tiló, orsó; barom, tulok, ökör, borju, csikó, disznó, tyuk, gyapju, turó). De ezenkivül még két későbbi érintkezés hagyott török nyomokat nyelvünkben, s ezek magyarázzák meg olyan török szavainkat, melyekre nézve a csuvas nem nyujt elegendő fölvilágosítást, ámbár e tekintetben a meghonosult török szók még nincsenek eléggé megrostálva. Egyik érintkezés, mely okvetetlen volt hatással szókincsünkre, a kunok, besenyők árpádkori letelepedése; a másik a mohácsi vésszel kezdődő török hódítás. A honfoglalás után igen nagy változás, illetőleg gazdagodás érte szókincsünket a pannoniai szlávság részéről. Az egész itt talált szláv néptömeg beleolvadt lassankint a magyar népbe s magával hozta műveltségét s a műveltségi tárgyaknak elnevezéseit. Főleg öt fogalomkörből gazdagította ez nyelvünket számos uj szóval: a földmivelés, házi berendezés, ipar, továbbá a kereszténység és az állami élet köréből. P. a) puszta, róna, barázda, abrak, széna szalma; b) konyha, pince, tornác, kémény, kemence, pad, lóca, asztal, abrosz; c) kádár, bodnár, mészár(os), kovács, takács, abroncs, kulcs, kalapács; d) keresztény, pogány, pap, oltár, kereszt, zsolozsma, szent, pokol, karácson, szombat, pénztek stb.; e) király, császár, bán, poroszló, tömlöc, robot, dézsma stb. A szlávot követte a német és olasz hatás, mely akkor indult meg, mikor a magyar nemzet fölvette a kereszténységet s békésen kezdett közlekedni nyugati szomszédjaival. Már az Árpádok korában nemcsak egyes bevándorolt lovagokkal s papokkal, hanem számos német gyarmattal találkozunk hazánkban. Igy aztán nem csodálhatjuk sem azt, hogy már első Árpádjaink korában német keresztnevek honosultak meg: István (a német Stefan alakból, a székelyeknél Istéfán alakot is lelünk), Imreh, Gizella, József, stb.; sem pedig azt, hogy XV. sz.-beli nyelvemlékeinkben már számos más meghonosult német szóra akadunk, minők: herceg, polgár, cimer, tarsoly, frigy, céh, farsang, torony, kehely, érc, zománc, font, perém, példa, stb. Az olasz hatás szintén az Árpádok korában kezdődött. Velencéből kaptuk térítőink nagy részét, ezektől vettük a nálunk soká divott latin kiejtést s ezzel együtt helyesirásunk alapjait. Később aztán számos olasz gyarmat és élénk kereskedelmi közlekedés juttatja nyelvünkbe az olasz szókat. Több irányban erősödött az olasz hatás Anjou királyaink korában. Róbert Károly számos olasz módra rendezett lovagi játékokat tartott, melyekben ő maga is gyakran a küzdők sorába állott, s ily alkalommal cimereket osztott ki nemesei között. Nagy Lajos ismételve kötött kereskedelmi szerződéseket Velencével, és a kereskedés nagy hasznai számos szorgalmas, kivált olasz kalmárcsaládot kecsegtetének a honunkban való letelepedésre. A lovagi játékok emlékét őrizte meg nyelvünkben a pálya, pajzs, pallos, párt. Kereskedelmi szók: posta, árenda, somma, szimpla, dupla. Ilyen uton kaptuk sok szövet és más fényüzési cikk nevét, p. bakacsin (boccacino), mazolán (mezza-lana), paszomány (passaman), velez (vales, valessio); konty (concio), paróka (paruca). Az ötödik nyelv, melyből nagyobb számmal kaptuk a szókat, a latin. Ez három csatornán át gazdagította nyelvünket: először az egyház, másodszor a törvényhozás és törvénykezés, harmadszor pedig a nemzetközi tudomány utján. E tényezők közül különösen a második volt erős, ugy hogy a XVII-XVIII. sz.-ban közéletünk egészen el volt árasztva latin kifejezésekkel, de a nyelvujitás kora legnagyobb részüket honi képzésekkel helyettesítette. Mégis számos latin szó megmaradt, részint általános használatban, részint a népnyelvekben, nyelvjárásaink kisebb-nagyobb részében. Ilyenek: a) névszók: evangeliom, testamentom, paradicsom, káptalan, almáriom, papiros, fiskális, lurkó, kintorna, áer, stb.; b) igék: kommendál, prézsmitál, disipál, tángál, stb. Az eddigieknél sokkal csekélyebb volt, mert sokkal később kezdődött, az oláh hatás. A köz-magyar nyelv szavai között talán husz szó sincs oláh eredetü, minők p. cimbora, banya, kópé; a többi leginkább erdélyi nyelvjárásainkban használatos, p. szpurka, ronda", borbát, serény, munkás", pakulár, stb. Valamint azonban keletről az oláhság, ugy kezd északról a tótság hatni nyelvünkre. Egyes tót szók, minők p. svihák, verbuvál, általánosan elterjedtek. De északibb nyelvjárásainkban folyton-folyvást szaporodnak a tót szók. Viszont a mi nyelvünkből igen sok szó került a déli szláv nyelvekbe, továbbá a lengyelbe, ruténba, tótba és oláhba, de természetesen a hazai német nyelvjárásokba is. Egyes magyar szók pedig a nagy németségbe s más nyugati nyelvekbe is elterjedtek, igy a huszár, csákó, tarisznya, hajrá (hurrá alakban), kocsi, stb.

Forrás: Pallas Nagylexikon