Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
József (II.... ----

Magyar Magyar Német Német
József (II.... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

József (II.) német-római császár

Szül. 1741 márc. 13., megh. 1790 febr. 20. Ferenc István lotaringiai herceg és Mária Terézia magyar királynő legidősebb fia. Féléves korában elhozták a Bécset fenyegető ellenség elől Pozsonyba, hol anyja megmutatta az országnagyoknak, de az a hires jelenet, hogy Mária Terézia ölében tartva fiát, szólította volna fel segélyadásra a magyarokat, puszta monda. Nevelését Batthyány Károly grófra bizták, ki azonban nem tudott vele elbánni és kitől J. saját szavai szerint mit sem tanult. Igen szép és okos, de amellett igen makacs fiuvá fejlődött. Tanítóinak, kik az akkori bécsi tudós világból kerültek ki, száraz előadása elriasztotta az eleveneszü gyermeket a tanulástól, ugy hogy a szakszerü elvont tudományt mindig megvetette. Magyar történetre Bajtay Antal piarista, a későbbi erdélyi püspök oktatta. Leginkább érdekelte még a jog- és államtudomány, minek ismeretébe Martini, a bécsi egyetem hires tanára vezette be. Tudvágya és nagyravágyása az olvasásban kerestek táplálékot. Igy ismerkedett meg kora éveiben a francia irók felvilágosító, megnyerő műveivel és azon tanokkal, melyek megvalósításának életét szentelte. Tizennyolc éves kora óta részt vett az államtanács üléseiben, hogy a kormányzás minden részletével megismerkedjék és akkor fogalmazta első munkáját Réveries (álmodozások) cimen, melyben későbbi főeszméit már teljes világossággal fejezi ki (kiadva: Marcali, II. József II. köt. II. kiadás). Hadat izen a rendi kiváltságoknak, a papságnak és nemességnek; az állam boldogulását, a lakosság jólétét csak az uralkodótól várja, ki korlátlan hatalmát tisztán alattvalói javára fordítja és saját akaratából, a rendek megkérdezése nélkül viszi keresztül az egyházban, államgazdaságban s hadseregben szükséges reformokat. 1760. nőül vette a szép és szellemes parmai Izabellát, kivel igen boldog házas életet élt, melyet azonban már 1763. kegyetlenül megszakított a hercegnő korai halála. 1764-ben római királynak választották. E szertartást Goethe irta le (Wahrheit und Dichtung-jában). 1765 aug. 18. hirtelen meghalt atyja, I. Ferenc császár, és a fiatal, tettekre vágyó J.-nek akkor nyilt először alkalma a kormány igazgatásába befolyni, minthogy anyja őt kormánytársává fogadta.

Ebben az időben J. egészen magában áll. Második nejét, a bajor Mária Jozefát csak politikai tekintetből vette el, és a szerencsétlen házasságnak csakhamar véget vetett a császárné halála. Egyetlen gyermeke, Izabellától született leánya, még gyermekkorában elhunyt. Ujabb házasságra lépni nem akart. Anyját nagyon szerette és tisztelte, de politikai és vallásos tekintetben annyira eltért a két fejedelem meggyőződése, hogy az még személyes viszonyukra sem maradhatott hatás nélkül. Nagyon kitüntette Kaunitzot és Lacy tábornagyot, de igazi barátja nem volt, a családi élet édességét nem élvezte. Még legjobban érezte magát öt előkelő hölgy társaságában, kik közt különösen Lichtenstein Eleonora hercegnő birta hajlandóságát. Tüzes lelkének minden erejével az állami ügyekre vetette magát; ujítani, javítani akart minden téren. De csakhamar tapasztalnia kellett, minő nagy nehézségekbe ütközik minden lépése. Névszerint ő a császár, a legfényesebb korona és cim viselője, tényleg azonban csak ott van befolyása, ahol anyja megengedi: a hadügy és a külügyek igazgatásában. A belső kormányzás terén, ahol ő mindenütt kiáltó visszaéléseket látott, anyja visszariadt minden reformtól, mely veszélyeztette volna a kat. egyház uralkodó állását és az udvarnak és nemességnek történeti jogát. Különösen kitünt ez az eltérés, midőn J. a tolarencia eszméjét kezdte pengetni. A Habsburg-ház e két nagy alakjában két világtörténeti korszak, két világnézet érintkezett egymással. Látva, hogy anyja akaratával szemben nem törhet magának utat, J. utazásokban keresett szórakozást és okulást. Bejárta 1768. és 1773. Magyarországot, beutazta Német-, Francia- és Olaszországot. Mindenütt incognito járt, mint Falkenstein gróf és népszerüségét nagyrészben az utazásai alkalmával tanusított jótékonyságának és nyájasságának köszönte. Politikai jelentőségü volt találkozása II. Frigyessel, ki sokban mintaképe volt, Neissében 1769. és a morva Neustadtban 1770. Rendesen megtartotta a mellett a hadigyakorlatokat. A katonai ügyek legkisebb részletei iránt is érdeklődött, mindig katonaruhában járt, de igazi nagysága nem ezen a téren keresendő. Nagyon sürgette Lengyelország felosztását és örvendett a monarkia területe növelésének Galicia, majd Bukovina által. Bajorország örökösödéseért háboruba keveredett Poroszországgal, és azt kelle tapasztalnia, hogy Nagy Frigyes elég erős nagyratörő tervei megakadályozására. Mindent összevéve tettvágyát kormánytársi korszakának 15 éve sem elégítette ki. Elégedetlensége a fenforgó állapotokkal nőttön-nőtt, és a tapasztalt nagy differencia tervei és azok tényleges eredménye közt keserü szarkazmussal töltötte őt el azok irányában, kik szándékait, miket egyedül ismert el jóra vezetőknek, nyilt ellenállással vagy titkon meghiusították.

Midőn Mária Terézia 1780 nov. 29. meghalt és J. trónra lépett, Nagy Frigyes méltán mondhatta: voilá un nouvel ordre des choses qui commence. Előbb az udvar régi rendjét szüntette meg, a végső takarékosságot honosítva meg szolgálatában, az udvari személyzetnek és magának az uralkodó családnak nagy elégedetlenségére. Azután sürün egymást érő rendeletekkel és törvényekkel halmozta el minisztériumait és kancelláriáit, egyre sarkallva alig lihegő tisztviselőit, nemcsak a munkára, hanem mindennek azonnal való végrehajtására. Minthogy ő a közélet minden terén egyaránt akart reformálni, minthogy továbbá az, mi az államnak javára, hasznára válik, egyformán jó és szükséges mindenütt: nem volt tekintettel sem államainak külön alkotmányára, sem a monarkiát alkotó nemzetek sajátságaira. Hogy esküje se korlátozza uralkodói jogainak és kötelességének gyakorlatában, nem koronáztatta meg magát Magyarország királyának. Azt hitte, hogy ugyis mindenki meg fog győződni szándékai tisztaságáról, intézkedései üdvös voltáról; a rosszakaratot pedig könnyen legyőzheti törvényes hatalmával. Mert más hatalmat, mint a katonait, ő nem igen ismert el. Első nagy rendelkezései az államnak az egyházhoz való viszonyát érintették. 1781. azokat a bullákat, melyekben a pápai hatalom igénye legtulzóbban nyilatkozik, az In coena Domini-t és az Unigenitus-t kivétette a rituale-könyvekből, eltiltotta a dispenzációknak Rómába vitelét, behozta a placetum regiumot. Országainak egyházát lehetőleg függetlenné akarta tenni minden másban, mint a dogmában a pápától, hogy ő maga aztán annál biztosabban igazgathassa fegyelmi tekintetben. A papság egy részének ellenmondásával szemben erősítette őt az egész nagy befolyásu felvilágosító irodalomnak tapsa. Még nagyobb lett népszerüsége és világraszóló hire, midőn az 1781 októberben kiadott tolerancia-ediktumban teljes polgári jogot és szabad vallásgyakorlatot engedélyezett a nem katolikus keresztény felekezeteknek. Az örökös tartományokban lakó protestánsokra nézve, kik eddig sok üldözésnek voltak kitéve, tetemes javítást foglalt magában e rendelet, de Magyarországon, hol törvényesen volt biztosítva vallásuk, sokan elégedetlenek voltak azzal, hogy ezentul majd csak toleráltak lesznek. Tényleg itt is nagy haladást jelölt e rendelet, ha nem is a törvényhez, hanem a Mária Terézia alatt uralkodó állapotokhoz képest, és a protestánsok és görög nem egyesültek mindig hálával emlékeznek meg II. J.-ról. E sok ujítás azon elhatározásra birta VI. Pius pápát, hogy személyesen meglátogassa a császárt, hogy iránya megváltoztatására birja. 1782. husvét táján egy hónapon át Bécsben a császár vendége volt a pápa. Ez a lépés az egész világon nagy feltünést okozott s egész tömegét okozta a röpiratoknak. J. nagy tisztelettel fogadta vendégét, de a lényeges kérdésekben mit sem engedett. 1782. felállította az egyházi bizottságot, reformjai eszközei gyanánt, hol több febronianus v. janszenista érzelmü pap és jogtudós segítette elő terveit. Megkezdődött a szerzetes rendek eltörlése, vagyonuk lefoglalása, az egyházi vagyon összeirása a lelkészrendezés céljából és a növendékpapságnak állami nevelése. J. rendeletei azonban nemcsak az egyházpolitikára vonatkoztak, hanem benyultak az istentisztelet formájába, a szertartásokba is, melyeket racionálissá igyekezett tenni, ugy hogy Nagy Frigyes méltán gúnyolta őt mon frere le sacristain-nek.

Mindezen reformok végrehajtásánál alkalma volt tapasztalni a hatóságok lassuságát v. éppen passziv ellenállását. Ennek megtörésére adta ki 1783. hires rendeletét a közigazgatásról, melyben magát és egész kormányát föltétlenül a közjónak szenteli, és ezért minden tisztviselőtől föltétlen engedelmességet és tüzes buzgalmat követel. Legnagyobb volt a nehézség Magyarországban, ahol a végrehajtás a megyéknek kezében volt. J., aki eddig csak mellőzte, de egyenesen nem sértette a magyar alkotmányt, most azon meggyőződésre jutott, hogy annak ódon épülete egyaránt megakadályozza a szükséges reformoknak, mint az igényelt királyi teljhatalomnak megalapítását. 1784 tavaszán Bécsbe viteti a koronát, hivatalos nyelvnek a latin helyébe a németet, mint birodalma nyelvét hozza be, és elrendeli a népesség összeirását, még pedig nemesekét és nem nemesekét egyaránt. A megyék reprezentációit semmibe se vette, a netán fenyegető ellenállást fegyveres hatalommal készült megtörni. A császár és a magyar rendek közt akkor nyilatkozó ellentét lázadásra bátorította az oláhokat. J.-nek a Hora-lázadásban nem volt egyenes része, mint sokáig hitték, de bizonyos, hogy intézkedéseinek a nemzetiségi és osztályellentétek élesedése volt egyik szükséges következése. A lázadás leverése után sokat tett a jobbágyság érdekében. Megszüntette a földesurak fegyelmi biráskodási jogát, helyreállította a szabad költözést. 1785. véget vetett a régi megyének, az alispánt kinevezett tisztviselővé tette és az egész országot 10 kerületre osztotta, melyek élén királyi biztos állott mint működő főispán. Megszünt a megyegyülés is. Csakhamar uj birósági szervezetet is léptetett életbe, külön a közigazgatástól és munkába vette a polgári és büntetőjognak, a perrendtartásnak, a telekkönyvnek az egész birodalomban általánossá tételét és igy a magyar törvényes rendszer megszüntetését. 1786. már a nemesség legféltettebb jogát is megtámadta: megkezdte a földmérést, hogy igazságos adót vethessen ki, mert mint fiziokrata a földet tartotta minden gazdagság egyedüli forrásának. Sokat tett az iskolák érdekében is, és Pesten óriási épületet emeltetett iskolai és kórházi célokra, melyet aztán kaszárnyává változtattak (Ujépület). Ugy látszott ekkor, mintha lelkesedése és rendkivüli munkaereje csakugyan magával ragadta volna a kedélyeket. Nyilt ellenállás csak 1787. mutatkozott Belgiumban, hol a papság elitélte az alapítványok állami kezelését és az uj állami szeminárium ellen izgatta a népet.

Az a sokféle törvényes intézkedés, mely J. kabinetjéből került ki, korántsem merítette ki tevékenységét. Mint «a nép császára» kötelességének tartotta személyesen meghallgatni minden panaszt és lehetőleg orvosolni a szegény embernek ezernyi baját. «Kiveszem Mátyást a magyarok szájából», szokta volt mondani. Amellett utazott is. 1783-ban visszaadta a pápa látogatását, 1787. pedig hires barátnőjét, II. Katalin cárnőt látogatta meg D-i Oroszországban. Szüntelen foglalkoztatta a külső politikát is. 1781. szövetségre lépett a cárnővel és diplomáciailag egyengette neki az utat Krimia elfoglalásában. Már 1782. készen volt a terv, hogyan fog a két császárság megosztozni a török birodalom omladékain. 1784. majdnem háborura került a dolog közte és a hollandusok közt, kik régi szerződések alapján zárva tartották a Schelde torkolatát és rálőttek J. hajójára, midőn az Anversből ki akart hajózni a nyilt tengerre. Minthogy mint római császár sem igen törődött a német kisebb fejedelmeknek, különösen a papiaknak jogaival és kiváltságaival, azok Nagy Frigyes befolyása alatt megkötötték ellene 1785. a Fürstenbund-ot, mely a császári tulsúly lényeges megszorítását vonta magára. Nagy Frigyes akkor is szemben állott J.-fel, midőn ez Belgiumot cserébe kinálta Bajorországért, hogy ily módon végkép biztosítsa házának a hegemoniát Németországban. 1786. Nagy Frigyes halála után egy ideig arra gondolt, hogy szoros szövetségre lépjen Poroszországgal, tudva, hogy ez a középeurópai szövetség aztán törvényt szabhat a többi hatalmasságnak. De ez a terve sem sikerült, és igy kénytelen volt tovább is fentartani az orosz szövetséget. Franciaországgal, hol huga, Mária Antónia volt a királyné, szintén szövetségben állott, de onnét, közvetlen a forradalom előtt, nem remélhetett valami hathatós támogatást. 1787-iki orosz utja alkalmával elhatározta a török háborut, szövetségben az orosszal. De terve, meglepés által foglalni el Belgrádot, nem sikerült és 1788. a törökök ellene fordították fő erejöket, több helyen áttörték az ellenük az egész határszélen felállított kordont és betörtek a Bánságba. J. minden erőfeszítése sem birt jobb fordulatot adni a háborunak, testben-lélekben megtörve tért vissza 1788. őszén Bécsbe. Helyzetét még súlyosabbá tette, hogy ezalatt a belgák is legyőzték seregét, és hogy régi ellensége, a porosz nyilt szövetségbe lépett a törökkel. Anglia, Hollandia és Lengyelország mind porosz részen állottak.

Fegyveres hatalmának e kudarca nyilt ellenállásra lobbantotta a magyarok elégedetlenségének tüzét. Erre ő maga szolgáltatott alkalmat az által, hogy a török háboru kezdetén összehivta a megyegyüléseket, hogy az ujoncállítás és élelemszállítás dolgában segítsék. A megyék országgyülést, a sérelmek orvoslását, a törvényes állapotok visszaállítását követelték. Még erősebb volt az ellenállás 1789., midőn J. erőszakkal lefoglaltatta a gabona- és szénakészleteket, a fizetést pedig csak a háboru utánra igérte. Ekkor már 15 megye egyenesen megtagadta a végrehajtást, a magyar elégedetlenek pedig összeköttetésbe léptek a porosz királlyal, sőt már teljes elszakadásra készültek. Ezen nem változtatott az, hogy J. magyart, Hadikot, nevezett ki fővezérnek, sem pedig a háboru későbbi szerencsés fordulata és Belgrád elfoglalása Laudon által. A királyi biztosoknak már senki sem engedelmeskedett, a közigazgatás az országban megszünt, napról-napra várható volt a nyilt felkelés. Ekkor J. 1789 decemberben német és magyar nyelvü rendeletben országgyülést igért meggyógyulása esetén, és midőn ez sem használt, 1790 jan. 28. összes minisztereinek, különösen pedig Kaunitznak tanácsára rászánta magát a végső lépésre is. Visszavonta összes intézkedéseit, kivéve a toleranciára, a jobbágyságra és a lelkészrendezésre vonatkozókat, és helyreállította az alkotmányt ugy amint 1780-ban fennállott. Általános volt az öröm az országban, de a megrendült bizalmat J.-nek ez áldozata sem állította helyre. A szerencsétlen fejedelem hosszas szenvedés után - 1788 óta a tüdővész vett rajta erőt - abban a tudatban hunyt el, hogy életének minden műve összeomlott.

J. egyike a felvilágosott abszolutizmus kora legkiválóbb és legrokonszenvesebb alakjainak. Ő is követte őseinek hatalmi tradicióit, de eszközeit a kornak megfelelően választotta. Szándékai tisztaságában, nemeslelküségében kételkedni nem lehet. Egész életét az állam eszméjének szentelte, más oltáron nem áldozott. Ausztria ujjáalakítása, melyet anyja kezdett meg lassan, kiméletesen, lényegesen az ő műve. A polgárság és parasztság fölemelése, bizonyos nemzeti egység teremtése által képessé tette birodalmát a napoleoni háboruk óriási válságának kibirására. Nem csuda, ha Ausztriában mai napig is áldják emlékét a németek és a szabadelvü pártiak és hogy nemcsak Bécsben, hanem számos kisebb-nagyobb városban emeltek ott neki szobrokat. Magyarországon egészen más volt uralkodásának eredménye. A művelt elemek és a protestánsok nagy örömmel üdvözölték reformjait, melyek véget vetettek a százados tespedésnek. De a magyar nemzetiség elnyomása ellene fordította azokat is, kik egyebekben helyeselték politikáját és igy nemcsak a nemesség és papság, hanem mondhatni az egész nemzet fölébredt s ellene foglalt állást. Az a hatás, melyet ily módon, bár akaratlan, a nemzeti szellem fölélesztésére gyakorolt, többé el nem enyészett. Későbbi reformkorszakunk nagyrészt az ő intézményeit igyekezett megvalósítani, csakhogy nemzeti irányban. Ily módon értendő az a rendes itélet felőle, hogy megelőzte korát. Egészen a reform embere volt, de mivel csak későn jutott uralomra, egyszerre akart elérni mindent, nem igen válogatva az eszközökben. Ez okozta tragikus bukását. (Félkrajcárosának és huszkrajcárosának képe az Érmek mellékleten látható.)

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is