Juda há-Lévi

(ben Sámuel, arabs nevén Abul-Haszan), a legnagyobb uj-héber költő, szül. 1085. körül Toledóban, megh. 1141 körül Palesztinába való zarándokutján. Ifju korában talmudi tanulmányai mellett orvostannal foglalkozott, később kiválóan a költészetnek és bölcsészetnek szentelte fényes tehetségét. 1140 körül zarándokutra kelt, hogy «megcsókolja a szentföld porait». Egyiptomon keresztül utazva, Damaszkuszig jutott, de magát Palesztinát, ugy látszik, el nem érte. A monda azonban ugy tudja, hogy Jeruzsálem kapuja előtt egy arabs lándsája döfte át a költő keblét, melyből éppen akkor fakadt a Cijon pusztulását sirató fenséges gyászdal. Zsinagógai és világi énekei az ujhéber költészet remekei: az előbbiek java részét befogadta a zsinagóga minden ritusa. Költeménygyüjteményét (Diván) kiadta Geiger (a költő életrajzával, Boroszló 1851). Arabs nyelven irt Al-Chazari cimü vallásbölcsészeti munkája a kazaroknak a zsidó hitre való tömeges áttérésének történeti tényéből indulva, párbeszéd alakjában fejtegeti a zsidóság tanait s tartalmát; birjuk héber, spanyol, latin és német fordításban (az utóbbit Cassel D.-től, 2. kiad. Lipcse 1869 és Hirschfeld S.-től u. o. 1885).

Forrás: Pallas Nagylexikon