Julián

domonkosrendi barát, vállalkozott arra, hogy fölkeresse azt a Nagy-Magyarországot, melyről II. András utolsó éveiben szerzetestársa, Ottó hozott hirt. IV. Béla ifjabb király pénzzel és vezetőkkel gyámolította J.-nak azt a szándékát, hogy negyedmagával uj expedicióra induljon. 1235 nyarán már Konstantinápolyban volt a kis karaván. Hajukat, szakállukat megeresztve, mohammedán módra öltözködve szálltak hajóra s a Fekete-tengeren áthajózva, 33 napi hányattatás után léptek partra Tamán városánál, a Kercsi-szoros kaukázusi oldalán. 50 napig tartózkodtak a félszigeten, melynek görög keleti keresztény, de soknejü egyik fejedelme jó tanácsokkal s minden szükségesekkel ellátva bocsátotta utjára J.-t s társait. 13 napig tartott utjok a kalmuk-pusztaságon keresztül. Sok szenvedés után értek a Kuma és Terek vidékein, a Kaspi-tó nyugati oldalán lakó alánokhoz, kiknél fél évig kellett vesztegelniök. Két társa, elunva a karaván összegyülésére való várakozást, visszatért hazájába. J. s társa fakanalak s más apróságok készítésével s eladásával szerzett magának köleskását, hogy éhen ne vesszen. Mikor É-felé a kalmuk pusztákon át ismét nekiindulhattak, 37 napon át a csak 5 napra szánt 22 hamukenyérrel kellett beérniök. Bernát atya, kit J. erejének végső megfeszítésével segített a pusztában, s kit, a mohammedánok földjére érve, koldulásból tartott fenn, csakhamar elhunyt s a magára hagyatott J. egy mohammedán pap szolgálatába állt. Ezzel együtt indult Nagy-Bolgárországba, a Volga mellékére, hol egy véletlenül megismert magyar asszonytól utbaigazítva, a gazdájától, a holdsától elszökött J., két napi bolyongás után végre föl is találta nagymagyarországi testvéreit. Házról-házra hivták most s mindenütt hirt kellett mondania a messzeföldre költözött testvérekről. A bő lakomák után azonban 1237 jun. 21. ismét utra kelt, hogy hittérítőket hozzon ide s hirt adjon otthon a mongolok készülődéseiről. 15 napig hajózott a Volgán, melynek partjain a mordvinok országa feküdt. Orosz- és Lengyelországon át lóháton utazott s az év alkonyán, 1237 dec. 27. lépte át ismét hazája határait, még pedig azzal a levéllel együtt, melyet Batunak a suzdali fejedelem által elfogott követei akartak IV. Bélához vinni, hódolatra szólítván őt. A nagy események azután elfeledtették J. további sorsát. Az ujabb történeti kritika utazásainak hitelességét, sőt Vámbéry annak megtörténtét is kétségbe vonta. Az utját betegen és csak évek mulva elbeszélő, társ és segítség, könyvek és eszközök nélkül utazó J.-nak egyes botlásai nem elegendők, hogy nevét kitöröljük földrajzirodalmunk történetéből. Ma mindenesetre J.-t kell tartanunk az első magyar utazónak, ki részletesen szólt Ázsia felé tett expediciójáról. J. utjának elbeszélése a vatikáni könyvtárból Desericiusnál, De initiis ac majoribus Hung., 1748., 169-176. Utána Fejér, Codex Dipl. IV: kötet, I. 50-57; Endlicher, Monumenta Arpadiana, 1849., 248-254. s Theiner, Vetera Monumenta hist. Hungariam sacram illustrantia, I. 151-53. Magyarul Szabó Károly, Rogerius Siralmas Énekének függelékében, 85-98. V. ö. Vámbéry előadása a magyar akadémiában 1882 febr. 20. s Hunfalvy Pálnak erre tett megjegyzései; Vámbéry, A magyarok eredete, 112. A második kiadásba nincs fölvéve; Márki, Régi magyar utazók. Felolvasás a Tört. Társulatban, 1887 jan. 29. és budapesti VII. ker. gimn. ért. 1887, 4-5; Pauler, A Magyar nemzet története (82-87).

Forrás: Pallas Nagylexikon